Haynal Imre (1991 • 2016)

oldal nyomtatása Share

Haynal Imre (Beszterce, 1892. nov. 12. 1979. febr. 3. Budapest) orvosi szakíró. A besztercei evangélikus gimnáziumban érettségizett, oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte el (1915), háborús frontszolgálat után Budapesten a Korányi Sándor vezette belklinikán dolgozott (191934), közben Bécsben és Londonban szakosította magát, majd magántanári képesítést szerzett; 1938-ban egyetemi rendkívüli tanár lett.

Pályájának jelentős része fűződik Kolozsvárhoz, 1940-től a belgyógyászat nyilvános rendes tanára az egyetem orvosi karán. A német megszállás alatt az üldözött román és zsidó lakosság védelmére sietett, klinikáján több száz embert rejtegetett a deportálás elől. Életrajzi vázlatában maga jegyzi meg: "Igyekeztem *Erdély népeinek békés együttélését szolgálni s az üldözötteket tőlem telhetőleg megvédeni." 1944 őszén mint az orvosi kar dékánja *Miskolczy Dezső rektorral együtt megtagadta az egyetem kiürítésére kiadott parancsot, s az 194445-ös tanévben folytatta előadásait. Az MTA rendes tagjává választotta (1946), s visszatért Budapestre, ahol nyugalomba vonulásáig (1963) továbbra is tudományos tevékenységet fejtett ki.

Érdeklődése főleg a kardiológia és endokrinológia kérdéseire irányult. Kutatási eredményei az inzulin hatásáról az ép és kóros szívizomra, a máj és tüdő szerepéről a szív telítődésében és a vér elosztásában, a policitémia és a poliglobulia kórszármazásáról, a szívroham mechanizmusáról magyar, német, angol, francia szakfolyóiratokban jelentek meg. Az EME orvostudományi szakosztályának Értesítőjében 1942 és 1945 között több tanulmánya foglalkozott a vérkeringési rendszer elégtelenségeivel, a pajzsmirigy kiirtásának tehermentesítő hatásával szívbetegek keringési rendszerére, a máj és lép megbetegedéseivel, a Banti-kór elterjedtségével és tünettanával.

Átfogó műve: A szív és a vérerek betegsége (Bp. 1938).

(S. J.)

Dóczy Pál: H. I. emléke. *A Hét 1979/12.



Haynal Imre (Beszterce, 1892. nov. 12. – 1979. febr. 3., Budapest) – orvosi szakíró. A besztercei evangélikus gimnáziumban érettségizett, oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte el (1915), háborús frontszolgálat után Budapesten a Korányi Sándor vezette belklinikán dolgozott (1919–34), közben Bécsben és Londonban szakosította magát, majd magántanári képesítést szerzett; 1938-ban egyetemi rendkívüli tanár lett.

Pályájának jelentős része fűződik Kolozsvárhoz, 1940-től a belgyógyászat nyilvános rendes tanára az egyetem orvosi karán. A német megszállás alatt az üldözött román és zsidó lakosság védelmére sietett, klinikáján több száz embert rejtegetett a deportálás elől. Életrajzi vázlatában maga jegyzi meg: „Igyekeztem Erdély népeinek békés együttélését szolgálni s az üldözötteket tőlem telhetőleg megvédeni.” 1944 őszén mint az orvosi kar dékánja Miskolczy Dezső rektorral együtt megtagadta az egyetem kiürítésére kiadott parancsot, s az 1944-45-ös tanévben folytatta előadásait. Az MTA rendes tagjává választotta (1946), s visszatért Budapestre, ahol nyugalomba vonulásáig (1963) továbbra is tudományos tevékenységet fejtett ki.

Érdeklődése főleg a kardiológia és endokrinológia kérdéseire irányult. Kutatási eredményei az inzulin hatásáról az ép és kóros szívizomra, a máj és tüdő szerepéről a szív telítődésében és a vér elosztásában, a policitémia és a poliglobulia kórszármazásáról, a szívroham mechanizmusáról magyar, német, angol, francia szakfolyóiratokban jelentek meg. Az EME orvostudományi szakosztályának Értesítőjében 1942 és 1945 között több tanulmánya foglalkozott a vérkeringési rendszer elégtelenségeivel, a pajzsmirigy kiirtásának tehermentesítő hatásával szívbetegek keringési rendszerére, a máj és lép megbetegedéseivel, a Banti-kór elterjedtségével és tünettanával. Szakcikkei jelentek meg többek közt az Orvosi Hetilapban, az Acta Medica Academiae Scientiarum Hungaricae-ban, valamint a Gyógyászati Tudományos Közleményekben.

 

Munkái

A szív és a vérerek betegsége (Bp. 1938); A cukorbetegség (Bp., 1950);

 

Idegen nyelven

Paroxysmal tachycardia: pathogenesis and treatment of the supraventicular form (Matsch Jenővel. Bp., 1968)

 

(S. J.)

 

Irodalom

Dóczy Pál: H. I. emléke. A Hét 1979/12.