Herepei János (1991 • 2016)

oldal nyomtatása Share

Herepei János (Kolozsvár, 1891. okt. 11. 1970. okt. 30. Szeged) művelődéstörténész, muzeológus, néprajzkutató, régész. *Erdély művelődési életében nagy szerepet játszott családból született. Apai ősei közül ~ Ádám, Kőrösi Csoma Sándor történelemtanára, és a természettudós ~ Károly a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles professzorai voltak, teológiai és mérnöki végzettségű édesapja, ~ Gergely pedig a népkönyvtárak létesítése, valamint az iskolai oktatás reformja terén szerzett érdemeket. Édesanyja Bod Péter leszármazottja volt.

Tanulmányait szülővárosában végezte, a Református Kollégiumban *tett érettségi vizsga után 1910 őszén bölcsészettan-hallgatóként a magyartörténelemrégészet szakcsoportot választotta, de fényes előmenetele ellenére sohasem szerzett tanári oklevelet. Rövid olaszországi tanulmányútja után 1914 tavaszán az EME Érem- és Régiségtárában vállalt segédarcheológusi állást, melyet az I. világháború okozta kényszerű megszakítással a 20-as évek első harmadáig töltött be. Ezután a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. alkalmazottja és az *EKE Néprajzi és Népművészeti Gyűjteményének őre, 1938 és 1944 között a sepsiszentgyörgyi *Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Itt a néprajzi részleg fejlesztését tekintette elsődleges feladatának, s munkatársaival főként Erdővidék népi műveltségének tárgyi emlékeit a temetőket is beleértve igyekezett megmenteni.

Már 1927-ben részt vett az *Erdélyi Irodalmi *Szemle kiadásában megjelent Márki-emlékkönyv összeállításában. Közleményei és cikkei a 30-as évektől kezdve rendszeresen jelentek meg az *Erdélyi Múzeum, Ifjú *Erdély, Pásztortűz, *Szemle">*Református *Szemle és több budapesti szakfolyóirat (Ethnographia, Irodalomtörténeti Közlemények) hasábjain, alkalomadtán a napisajtóban is.

1945-től a Tolna megyébe áttelepült csángó-székelyek között folytatta néprajzgyűjtő tevékenységét, azonban tervét, hogy számukra Bonyhádon tájmúzeumot alapítson, nyugalomba vonulásáig nem sikerült megvalósítania. A Somogy megyei Kajdacsra húzódott, ahol a háborús pusztulást átvészelt adatgyűjtését rendezte. Elkészítette a kolozsvári Farkas utcai templom történetét, mindkét Kelemen Lajos-emlékkönyvbe (1947, 1957) tanulmányt küldött. A 60-as évektől mint a szegedi József Attila Tudományegyetem irodalmi tanszékének tudományos munkatársa az MTA támogatásával elkezdte a XVII. század *erdélyi szellemi mozgalmaira vonatkozó adatgyűjtésének sajtó alá rendezését.

Saját bevallása szerint családi hagyományai ébresztették fel benne "a távoli és közeli múlt emlékeinek nyomozási vágyát". Serkentően hatott reá Kelemen Lajoshoz fűződő barátsága is. Munkamódszerét a nemes értelemben vett történelmi pozitivizmus jellemezte, amely a tárgyi emlékekre, mozzanatokra kiterjedő megfigyeléseket levéltári kutatásokkal párosította. Néprajzi vonatkozásban az ő kutatásai tisztázták az *erdélyi bokály fogalmát és nemzetközi összefüggéseit; a javarészt ma már megsemmisült régi sírkövekről Kolozsvárt, Kalotaszegen és Erdővidéken készített leírásai a népi kőfaragó *művészet XVIXVII. századi stílusirányzatainak jobb megismerését segítették elő, s egyben sok nyelvtudományi becsű részletet is megörökítettek. Az Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez c. kiadvány (Bp.Szeged 1965, 1966, 1971) három kötetében (Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében; Apáczai és kortársai; Művelődési törekvések a század második felében) felhalmozott könyvtörténeti, életrajzi, iskolatörténeti adalékok a kor markáns egyéniségei mellett "seregnyi harcostársat szólítanak ki az ismeretlenség homályából" (Jankovics József), s ezáltal a gyűjtemény román és szász vonatkozásban is nélkülözhetetlen forrásmunka az *erdélyi művelődési törekvések kutatói számára.

Kolozsvárt megjelent főbb dolgozatai: Levéltári adatok fa-építészetünk történetéhez I. Fa-templomok és haranglábak (ETF 107. Kv. 1939); A dési református iskola XVII. és XVIII. századbeli igazgatói és tanítói (ETF 130. Kv. 1941); Könyvészeti tanulmányok (ETF 143. Kv. 1942); Scholabeli állapotok Apáczai Csere János Kolozsvárra jövetele előtt (ETF 166. Kv. 1943); A gyalui iskola régi mesterei (ETF 203. Kv. 1947). A Házsongárdi temető régi sírköveit feldolgozó nagy monográfiája akadémiai díjat nyert, és volt sepsiszentgyörgyi munkatársa, Balassa Iván gondozásában kiadás előtt áll. Kézirati hagyatéka és kiterjedt tudományos levelezése leánya, özv. Baróti Józsefné ~ Judit birtokában maradt Szegeden.

(K. K.)

Gyalui Farkas: A Herepeiek. Székely Nép 1938. júl. 24. [Kiss András:] Kolozsvár művelődésének neves kutatója volt. *Igazság 1970. dec. 6. Balassa Iván: H. J. (18911970). Ethnographia, Bp. 1971/1. Jankovics József: H. J. (18911970). Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1971/3.



Herepei János (Kolozsvár, 1891. okt. 11. – 1970. okt. 30., Szeged) – művelődéstörténész, muzeológus, néprajzkutató, régész. Erdély művelődési életében nagy szerepet játszó családból született. Apai ősei közül Herepei Ádám, Kőrösi Csoma Sándor történelemtanára, és a természettudós Herepei Károly a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles professzorai voltak, teológiai és mérnöki végzettségű édesapja, Herepei Gergely pedig a népkönyvtárak létesítése, valamint az iskolai oktatás reformja terén szerzett érdemeket. Édesanyja Bod Péter leszármazottja volt.

Tanulmányait szülővárosában végezte, a Református Kollégiumban tett érettségi vizsga után 1910 őszén bölcsészettan-hallgatóként a magyar–történelem–régészet szakcsoportot választotta, de fényes előmenetele ellenére sohasem szerzett tanári oklevelet. Rövid olaszországi tanulmányútja után 1914 tavaszán az EME Érem- és Régiségtárában vállalt segédarcheológusi állást, melyet az I. világháború okozta kényszerű megszakítással a 20-as évek első harmadáig töltött be. Ezután a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. alkalmazottja és az EKE Néprajzi és Népművészeti Gyűjteményének őre, 1938 és 1944 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Itt a néprajzi részleg fejlesztését tekintette elsődleges feladatának, s munkatársaival főként Erdővidék népi műveltségének tárgyi emlékeit a temetőket is beleértve igyekezett megmenteni.

Már 1927-ben részt vett az Erdélyi Irodalmi Szemle kiadásában megjelent Márki-emlékkönyv összeállításában. Közleményei és cikkei a 30-as évektől kezdve rendszeresen jelentek meg az Erdélyi Múzeum, Ifjú Erdély, Pásztortűz, Református Szemle és több budapesti szakfolyóirat (Ethnographia, Irodalomtörténeti Közlemények) hasábjain, alkalomadtán a napisajtóban is.

1945-től a Tolna megyébe áttelepült csángó-székelyek között folytatta néprajzgyűjtő tevékenységét, azonban tervét, hogy számukra Bonyhádon tájmúzeumot alapítson, nyugalomba vonulásáig nem sikerült megvalósítania. A Somogy megyei Kajdacsra húzódott, ahol a háborús pusztulást átvészelt adatgyűjtését rendezte. Elkészítette a kolozsvári Farkas utcai templom történetét, mindkét Kelemen Lajos-emlékkönyvbe (1947, 1957) tanulmányt küldött. A 60-as évektől mint a szegedi József Attila Tudományegyetem irodalmi tanszékének tudományos munkatársa az MTA támogatásával elkezdte a XVII. század erdélyi szellemi mozgalmaira vonatkozó adatgyűjtésének sajtó alá rendezését.

Saját bevallása szerint családi hagyományai ébresztették fel benne „a távoli és közeli múlt emlékeinek nyomozási vágyát”. Serkentően hatott reá Kelemen Lajoshoz fűződő barátsága is. Munkamódszerét a nemes értelemben vett történelmi pozitivizmus jellemezte, amely a tárgyi emlékekre, mozzanatokra kiterjedő megfigyeléseket levéltári kutatásokkal párosította. Néprajzi vonatkozásban az ő kutatásai tisztázták az erdélyi bokály fogalmát és nemzetközi összefüggéseit; a javarészt ma már megsemmisült régi sírkövekről Kolozsvárt, Kalotaszegen és Erdővidéken készített leírásai a népi kőfaragó művészet XVI-XVII. századi stílusirányzatainak jobb megismerését segítették elő, s egyben sok nyelvtudományi becsű részletet is megörökítettek. Az Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez c. kiadvány (Bp.–Szeged 1965, 1966, 1971) három kötetében (Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében; Apáczai és kortársai; Művelődési törekvések a század második felében) felhalmozott könyvtörténeti, életrajzi, iskolatörténeti adalékok a kor markáns egyéniségei mellett „seregnyi harcostársat szólítanak ki az ismeretlenség homályából” (Jankovics József), s ezáltal a gyűjtemény román és szász vonatkozásban is nélkülözhetetlen forrásmunka az erdélyi művelődési törekvések kutatói számára.

Kézirati hagyatéka és kiterjedt tudományos levelezése leánya, özv. Baróti Józsefné Herepei Judit birtokában maradt Szegeden.

 

(K. K.)

 

Munkái

Önálló kötetei

Adatok a Régi Magyar Könyvtár 1. és 2. kötetéhez (Kv., 1939); A Székely Nemzeti Múzeum és feladatai (Kv., 1941); Bocskai Gábor egeresi síremléke és mestere (Kv., 1947); Az aradi és szegedi bokály (Szeged, 1963); A XVI-XVIII. századbeli kolozsvári nyomdászok iskolai és szakmabeli végzettsége (Bp., 1963); Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében (Bp., 1965); Apáczai és kortársai (cikkek. Bp., 1966); Művelődési törekvések a század második felében (cikkek. Bp., 1971); A Házsongárdi temető régi sírkövei. Adatok Kolozsvár művelődéstörténetéhez (s. a. r. Balassa Iván, Herner János, Keserű Bálint. Bp., 1988); A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei (s. a. r., szerk., előszó Sas Péter. Kv., 2001); A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből – az 1638–1647. évi építkezés, berendezés és felszerelés adattára (s. a. r., szerk., előszó Sas Péter. Kv., 2002); A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből (s. a. r., szerk., előszó Sas Péter. Kv., 2004); Kolozsvár történeti helyrajza (s. a. r., szerk., előszó Sas Péter. Kv., 2004); A kolozsvári színház és színészet történetéből (közzéteszi Sas Péter. Kv., 2005); Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak (s. a. r., szerk. és előszó Sas Péter. Kv., 2008);

 

Tanulmányok

Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez I. Fatemplomok és haranglábak (ETF 107. Kv. 1939); A dési református iskola XVII. és XVIII. századbeli igazgatói és tanítói (ETF 130. Kv. 1941); Könyvészeti tanulmányok (ETF 143. Kv. 1942); Scholabeli állapotok Apáczai Csere János Kolozsvárra jövetele előtt (ETF 166. Kv. 1943); A gyalui iskola régi mesterei (ETF 203. Kv. 1947).

 

Gyűjteményes kötetekben

Bel-Farkas utca a XIX. században. Művelődés, 1991/10. és Antológia 90–94, 1998/5-6.; A Farkas utcai harangláb és harangkert. Művelődés, 1993/10.; Egy régi kolozsvári kályhásmester műhelyének emlékei. Művelődés, 1994/3.; A kolozsvári Rákóczi-kehely és mestere. Művelődés, 1995/2.; Gyerővásárhelyi sírkövek. Kolozs megyei türei temető sírkövei. Művelődés, 2000/11.; Hosszú utca, Szappany utca, Szappanyváros. Művelődés, 2004/3.; Kolozsvár (Fejezet Kolozsvár történeti helyrajza című könyvéből). Művelődés, 2004/4.;

 

Irodalom

Gyalui Farkas: A Herepeiek. Székely Nép 1938. júl. 24. – [Kiss András:] Kolozsvár művelődésének neves kutatója volt. Igazság 1970. dec. 6. – Balassa Iván: H. J. (1891–1970). Ethnographia, Bp. 1971/1. – Jankovics József: H. J. (1891–1970). Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1971/3. – Kiss András: Az alapozó emlékezete. Herepei János születésének 100. évfordulójára. Korunk 1991/9. – Tonk Sándor: Herepei János (1891–1970). Művelődés, 1991/10. – Kiss András: A beszélő kövek. Herepei János: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Erdélyi Múzeum 1992/1–4. – Sas Péter: Adattár. Kelemen Lajos levelei Herepei Jánoshoz. Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények, 1993/1-2. – Gaal György: A Házsongárd-kutató Herepei. Művelődés 1991/10. –  Sas Péter: In memoriam Herepei János. Művelődés, 2000/11.