Horváth István (1991 • 2014)

oldal nyomtatása Share

Horváth István (Magyarózd, 1909. okt. 9. 1977. jan. 5. Kolozsvár) költő, regényíró, elbeszélő. ~ Arany apja. Elemi iskolát végzett szülőfalujában; édesanyja 1920-ban beíratja ugyan a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, de az anyagi nehézségek meggátolják továbbtanulását. Autodidakta módon képezte magát. 1921-től részesművelő Marosdégen, szolga Ózdon, Kolozsvárt és Bukarestben. 1926-tól 1940-ig szülőfalujában gazdálkodik; közben napszámos, *gyári munkás is. 1940 szeptemberében családjával együtt Kolozsvárra költözik, ahol előbb alkalmi munkás, majd novembertől szegődményes kisegítő szolga az Egyetemi Könyvtárban, 1942-től egyetemi altiszt a Filozófiai Intézetben. Már ismert író, amikor 1945 őszén meghívják szerkesztőnek az MNSZ lapjaként *Kacsó Sándor szerkesztésében újrainduló Falvak Népéhez. Itt előbb az irodalmi, majd a politikai rovatot vezeti 1949 derekáig. Látása rohamosan gyengül, végül már csak névleges szerkesztő s elsősorban irodalmi munkásságot fejt ki. 1956-tól 1959-ig az *Utunk versrovatát vezeti. Súlyosbodó betegsége miatt 1962-ben nyugdíjazzák. "Azóta pedig közel húsz éve a foglalkozása is csak az, hogy ő minálunk, hogy ő közöttünk Horváth István. A költő, az elbeszélő, a népköltészeti gyűjtő, a mesemondó" (Marosi Péter). Tragikus halála után gázolás áldozata lett a magyarózdi temetőben helyezték nyugovóra.

Első versei 1937-től jelentek meg a Magyar Népben, költői indulását azonban 1941-től számíthatjuk, amikor *Jékely Zoltán ajánlásával a Pásztortűzben is verssel jelentkezik. Ettől kezdve az Erdélyi Helikon, *Termés, Budapesten a Magyar Élet, Magyar Út, Forrás, Magyar Csillag közli irodalmi *termését, míg riportjait, jegyzeteit az Erdélyi Gazda, Ellenzék, majd 1944 őszétől kezdve a Világosság, Falvak Népe, *Utunk, *Igaz Szó, *Korunk, *Művelődés, Előre.

Kései indulása nemcsak hátránnyal járt. A *népi irodalom hullámával érkezett paraszttehetség előtt az irodalom rögtön megnyitotta kapuit, s ugyanakkor felmérhette, hogy a népi irányzat előtte járt képviselői addig mit végeztek. Élményvilágának eredetét, költői alkatát tekintve Sinka Istvánnal mutat rokonságot, tudásszomja, szellemi mohósága, filozofikum felé hajló gondolkodása Veres Péterrel rokonítja. Ám nem rájuk figyel, hanem elsősorban Illyés Gyulára, Tamási Áronra. "Hozzájuk viszonyítva kerestem azt az irányt, amelyben magamnak ösvényt verhettem" mondotta utolsó éveiben.

Írói működésének első szakasza meglepő eredménnyel zárul: 1943 és 1945 között két verseskönyv és egy elbeszélésgyűjtemény tanúskodik arról, hogy nemcsak írói küldetése vált tudatossá, hanem megtalálta a költői önkifejezés személyes formáját is. Művészi tájékozódását, saját lehetőségeinek felismerését megkönnyítette, hogy legelőször a *Termés műhelyében talált szellemi otthonra, ahol a népi irányzat sajátos erdélyi változatát megteremtő alkotók gyülekeztek.

Mintha népének hőskölteményét írná, úgy fakadnak föl az íróból egy mitikus paraszti életfelfogás érzéstömbjei, de mert tárgyiasítani tudja a paraszti sors tarthatatlanságára utaló élményrétegeit, költeményei már a társadalmi körülményektől meghatározott sorssal való szembefordulás előfeltételeit is megteremtik. A helyzetfeltárás lázas kiútkereséssel és lázító kritikával párosul. Mintha csak egy középkori prédikátor panaszáradatát, példázatszerű figyelmeztetéseit hallanók. A parasztság középkori szinten megrekedt tudatállapotát, a II. világháború apokalipszist idéző látomásait bibliai zsoltárokon nevelkedett költői eszköztárával fejezi ki.

A háborút követő évek hoznak ugyan még néhány kiemelkedő értéket költészetében, a régi társadalmi sérelmek felszínre törése azonban már nem ütközik közegellenállásba; ez művészi szinten azzal a veszteséggel jár, hogy csökken a költő önfegyelme, intellektuális ereje, eredeti látásmódról tanúskodó költői nyelve pedig megfakul. A hatalmon belüli helyzetben szem elől téveszti, majd teljesen elveszíti költészetének korábbi egyetemes távlatait. Már nem egy tarthatatlan helyzetet akar megváltoztatni, hanem a meglévőt igyekszik állandósítani. Írói működésében a cezúrát nem a népi hatalomért folyó *küzdelem újabb színtereire nyitó korforduló jelenti, hanem a költő szolgálatvállalásait kényszerű szerepekké változtató dogmatikus irodalompolitika sematizmusa. A paraszti sorsból fakadó prózája is tézisregényekbe, tézisnovellákba sikkad a kezdeti sikerek után.

Jóllehet munkásságára hol az eruptív erők működése, hol a konstruktív szándék jelenléte jellemző, maradandó érvénnyel akkor alkot, amikor ezek az erők egyensúlyhelyzetbe kerülnek. Ez egybeesik a nemzetiségi öneszmélés mélyebb lélegzetvételével. Nem meglepő, hogy csak a 70-es évek elején tud akkora visszhangot kiváltani, mint indulása idején. Nem verseskönyvvel és nem is kimondottan szépprózai alkotással, hanem egy rendhagyó jellegű falurajzzal: a Magyarózdi toronyaljával, mely egész életművének fókusza (Kv. 1971, Bp. 1980).

Pályájának kezdeteire visszatekintve, az embertelen szintre leszorított, túlérett paraszti életforma megjelenítésével már indulásakor emberségért kiáltott. Ilyen értelemben első verseskötete, Az én vándorlásom (Kv. 1943) nem más, mint a költői személyiség önmeghatározása, s ugyancsak lírai fogantatású elbeszéléskötete, a drámai erejű Kipergett magvak (Kv. 1944), annak a faluközösségnek a teremtő leltározása, amelynek üzenetével a világba érkezett. Míg az első még a paraszti tudat primitív világképe jegyében jött létre, a második már ésszerű számvetés eredménye. A szülőföld valóságát tulajdonképpen már ekkor fedezi fel kellő mélységben. Érdemes utolsó verseskötetei Kiáltás halál ellen (1973), Visító csend (1975), Az idő vízesése (1977) mellé állítani induláskori "jajkiáltásait": pályája végén ugyanolyan súlyos szavú, létért pörlő költészet ez, mint már első megszólalásakor. Ugyanilyen és mégis más. A kezdetkor Az én vándorlásom és a Nehéz szántás (Kv. 1945) verseinek a paraszti múlt és világkép adott távlatot; a Magyarózdi toronyalja után gejzírként feltörő költészetének pedig már az a művészi látásmód, amely az enyészettől visszahódított falurajz és *korunk új igényeinek szembesítése során átélt belső drámából fakad. A hiány költészete ez továbbra is, a teljesség sóvárgásának lírája. A költő olyan bensőséggel tölti ki a hosszú évtizedeken át maga körül érzékelt "légüres teret", hogy a maga lelki drámájának kivetítésével a századvégi ember kiürülésére, dehumanizálódására figyelmeztethet.

Mint prózaíró is már csak utolsó éveiben elkezdett és csonkán maradt önéletrajzi regényében Mint a magból kikelt fácska tudott olvasóinak őszinte művészi élményt biztosítani a posztumusz Kipergett magvak c. kötetben (novellák, emlékezések, *Cseke Péter utószavával, RMI 1981).

Törik a parlagot c. állami díjas regényét (1950, 1951, 1954) románra Alexandru Aldea (1952), bolgárra Jordan Stratiev (1953), elbeszéléseit románra Gelu Păteanu és Petre Mureşanu (Ion Chinezu) fordította (1957), verseiből román nyelvű válogatást mutatott be Petre Solomon (1954) és Paul Drumaru (1979).

Egyéb művei: Jegenye (népmese *Andrásy Zoltán rajzaival, 1948); A vadhattyú (Bulatov orosz népmeséi magyarul, Nv. 1948); Árad a falu (versek, 1949); Bomlik a rügy (versek, 1950); A csere (novella, 1951); Új betűvel (versek, 1951); Szépülő hazánk tájain (versek, 1952); Balogh Eszti hajnala (ifjúsági regény, 1954); Válogatott versek (1954); Csali gróf (regény, 1955); Zölderdő fia (mesék, 1955); Dicsekedő Habakuk (versek Deák Ferenc rajzaival, 1956); Pacsirta rebben fel (versek, 1956); A szürke kos (elbeszélések *Andrásy Zoltán rajzaival, 1957); Krizantémok (versek, 1960); Tücsökhegedű (gyermekversek, 1961); Fenséges adósság (válogatott versek, 1962); A *tavasz harangja (gyermekversek, 1964); Tanúként (versek, 1964); Horváth István legszebb versei (Lászlóffy Aladár előszavával, 1967); Harmat a fűszálon (versek, 1968); Nyomok porban, hóban (elbeszélések, 1969); Egy gyöngyszem, két gyöngyszem (Ózdi népmesék, 1970, 1975); Tornyot raktam (versek, 1972); Örvénylő harmatcseppek (elbeszélések, 1976); Ütközők között (versválogatás, Bp. 1983); Le-válthatatlan őrszem (versválogatás, *Cseke Péter előszavával, Tanulók Könyvtára, Kv. 1983).

Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után.

(Cs. P.)

Jékely Zoltán: H. I. első verseskönyve. *Termés 1944. Téli szám; uő: H. I. hatvan éves. Élet és Irodalom, Bp. 1969/41. Gaál Gábor: A költő és az anyaga. Közli Valóság és irodalom, 1950. 30110. A Törik a parlagot vitájának tanulságai. *Utunk 1951/12. Csehi Gyula: H. I. költői útja. *Utunk 1954/49. Antal Péter: Jegyzetek H. I. költői nyelvéről. *Igaz Szó 1956/12. Kántor Lajos: Őszben *tavasz. *Igaz Szó 1961/3; újraközölve Írástólemberig, 1963. 12840. Székely János: Gondolat és realizmus. *Igaz Szó 1961/4. Huszár Sándor: Rapszodikus beszélgetés H. I.-nal. *Utunk 1965/12; újraközölve Az író asztalánál, 1969. 8794. Lászlóffy Aladár: H. I. új versei. *Utunk 1965/26. Beke György: Tiszta bor. *Falvak Dolgozó Népe 1968. okt. 8. Deák Tamás: H. I. verseihez. Előszó a Tornyot raktam c. gyűjteményes kötethez, 1972; újraközölve a Káprázat és figyelem c. kötetben, 1980. 22640. Láng Gusztáv: Költő prózája. *Igazság 1969. okt. 8. Szabó T. Attila: Magyarózdi toronyalja. *A Hét 1972/10. Márton Gyula: Író a falujáról. *Művelődés 1972/5. Szentimrei Judit: H. I. hazaérkezett. *Igaz Szó 1972/6. Izsák József: H. I. vándorlásai. *Igaz Szó 1973/8. Csiki László: És egy cseppet tán boldog is vagyok. *A Hét 1973/38. Marosi Péter: A költő szolgálatváltozásai. *Utunk 1973/41; uő: Búcsú H. I.-tól. *Utunk 1977/2. Pomogáts Béla: H. I. költészete. Alföld, Debrecen 1974/3. Marosi Ildikó: Akkor is pont *vasárnap volt. Közli Közelképek, 1974. 8084. Kicsi Antal: H. I. *Brassói Lapok 1975/4, 5, 7. Szőcs István: Hersegő tarlókon. *Utunk 1976/47. *Cseke Péter: Magyarózdi Torony. Közli Víznyugattól vízkeletig, 1976. 90101.; uő: A *Termés szerepe H. I. világszemléletének alakulásában. NyIrK 1980/1, 2. Kányádi Sándor: Ne hagyj falum. *Igazság 1977. jan. 9. Sütő András: Búcsú H. I.-tól. *Utunk 1977/2; újraközölve Évek hazajáró lelkek, 1980. 196199. Mózes Attila: H. I. mikrokozmosza. *Igaz Szó 1977/1. Czine Mihály: H. I.: Az idő vízesése. Népszabadság, Bp. 1978. márc. 18.; újraközölve a Nép és irodalom c. kötetben, Bp. 1981. II. 38487. Király László: A hetvenesztendős H. I. *Utunk 1979/41. Szilágyi Júlia: Horváth István jelenvalósága. *Korunk 1979/10. Lázár István: Személyes néprajz. Élet és Irodalom, Bp. 1981/5. Görömbei András: H. I.: Magyarózdi toronyalja. Alföld, Debrecen 1981/4. Tóth Pál Péter: H. I.: Magyarózdi toronyalja. Valóság, Bp. 1981/4. A Horváth István-jelenség. Műhelybeszélgetés *Kiss Jenő és *Cseke Péter között. *Korunk 1982/1. Gálfalvi Zsolt: Irodalomtörténeti tanulságok forrása. Jegyzetek H. I. prózájáról. *A Hét 1982/8. Borcsa János: "nincs olyan tükör, melyben magam lássam". *Korunk 1982/6.

ÁVDolg: Tuzson Erzsébet: H. I. jelzői "Fenséges adósság" című kötete alapján. 1965.



Horváth István (Magyarózd, 1909. okt. 9. – 1977. jan. 5. Kolozsvár) költő, regényíró, elbeszélő. ~ Arany apja. Elemi iskolát végzett szülőfalujában; édesanyja 1920-ban beíratja ugyan a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, de az anyagi nehézségek meggátolják tovább­ta­nu­lását. Autodidakta módon képezte magát. 1921-től részesművelő Marosdégen, szolga Ózdon, Kolozsvárt és Bukarestben. 1926-tól 1940-ig szülőfalujában gazdálkodik; közben napszámos, gyári munkás is. 1940 szeptemberében családjával együtt Kolozsvárra költözik, ahol előbb alkalmi munkás, majd novembertől szegődményes kisegítő szolga az Egyetemi Könyvtárban, 1942-től egyetemi altiszt a Filozófiai Intézetben. Már ismert író, amikor 1945 őszén meghívják szerkesztőnek az MNSZ lapjaként Kacsó Sándor szerkesztésében újrainduló Falvak Népéhez. Itt előbb az irodalmi, majd a politikai rovatot vezeti 1949 derekáig. Látása rohamosan gyengül, végül már csak névleges szerkesztő s elsősorban irodalmi munkásságot fejt ki. 1956-tól 1959-ig az Utunk versrovatát vezeti. Súlyosbodó betegsége miatt 1962-ben nyugdíjazzák. „Azóta pedig közel húsz éve a foglalkozása is csak az, hogy ő minálunk, hogy ő közöttünk Horváth István. A költő, az elbeszélő, a népköltészeti gyűjtő, a mesemondó” (Marosi Péter). Tragikus halálát gázolás okozta, a magyarózdi temetőben helyezték nyugovóra.

Első versei 1937-től jelentek meg a Magyar Népben, költői indulását azonban 1941-től számíthatjuk, amikor Jékely Zoltán ajánlásával a Pásztortűzben is verssel jelentkezik. Ettől kezdve az Erdélyi Helikon, Termés, Budapesten a Magyar Élet, Magyar Út, Forrás, Magyar Csillag közli irodalmi termését, míg riportjait, jegyzeteit az Erdélyi Gazda, Ellenzék, majd 1944 őszétől kezdve a Világosság, Falvak Népe, Utunk, Igaz Szó, Korunk, Művelődés, Előre.

Kései indulása nemcsak hátránnyal járt. A népi irodalom hullámával érkezett paraszttehetség előtt az irodalom rögtön megnyitotta kapuit, s ugyanakkor felmérhette, hogy a népi irányzat előtte járt képviselői addig mit végeztek. Élményvilágának eredetét, költői alkatát tekintve Sinka Istvánnal mutat rokonságot, tudásszomja, szellemi mohósága, filozofikum felé hajló gondolkodása Veres Péterrel rokonítja. Ám nem rájuk figyel, hanem elsősorban Illyés Gyulára, Tamási Áronra. „Hozzájuk viszonyítva kerestem azt az irányt, amelyben magamnak ösvényt verhettem” mondotta utolsó éveiben.

Írói működésének első szakasza meglepő eredménnyel zárul: 1943 és 1945 között két verseskönyv és egy elbeszélésgyűjtemény tanúskodik arról, hogy nemcsak írói küldetése vált tudatossá, hanem megtalálta a költői önkifejezés személyes formáját is. Művészi tájékozódását, saját lehetőségeinek felismerését megkönnyítette, hogy legelőször a Termés műhelyében talált szellemi otthonra, ahol a népi irányzat sajátos erdélyi változatát megteremtő alkotók gyülekeztek.

Mintha népének hőskölteményét írná, úgy fakadnak föl az íróból egy mitikus paraszti életfelfogás érzéstömbjei, de mert tárgyiasítani tudja a paraszti sors tarthatatlanságára utaló élményrétegeit, költeményei már a társadalmi körülményektől meghatározott sorssal való szembefordulás előfeltételeit is megteremtik. A helyzetfeltárás lázas kiútkereséssel és lázító kritikával párosul. Mintha csak egy középkori prédikátor panaszáradatát, példázatszerű figyelmeztetéseit hallanók. A parasztság középkori szinten megrekedt tudatállapotát, a II. világháború apokalipszist idéző látomásait bibliai zsoltárokon nevelkedett költői eszköztárával fejezi ki.

A háborút követő évek hoznak ugyan még néhány kiemelkedő értéket költészetében, a régi társadalmi sérelmek felszínre törése azonban már nem ütközik közegellenállásba; ez művészi szinten azzal a veszteséggel jár, hogy csökken a költő önfegyelme, intellektuális ereje, eredeti látásmódról tanúskodó költői nyelve pedig megfakul. A hatalmon belüli helyzetben szem elől téveszti, majd teljesen elveszíti költészetének korábbi egyetemes távlatait. Már nem egy tarthatatlan helyzetet akar megváltoztatni, hanem a meglévőt igyekszik állandósítani. Írói működésében a cezúrát nem a népi hatalomért folyó küzdelem újabb színtereire nyitó korforduló jelenti, hanem a költő szolgálatvállalásait kényszerű szerepekké változtató dogmatikus irodalompolitika sematizmusa. A paraszti sorsból fakadó prózája is tézisregényekbe, tézisnovellákba sikkad a kezdeti sikerek után.

Jóllehet munkásságára hol az eruptív erők működése, hol a konstruktív szándék jelenléte jellemző, maradandó érvénnyel akkor alkot, amikor ezek az erők egyensúlyhelyzetbe kerülnek. Ez egybeesik a nemzetiségi öneszmélés mélyebb lélegzetvételével. Nem meglepő, hogy csak a 70-es évek elején tud akkora visszhangot kiváltani, mint indulása idején. Nem verseskönyvvel és nem is kimondottan szépprózai alkotással, hanem egy rendhagyó jellegű falurajzzal: a Magyarózdi toronyaljával, mely egész életművének fókusza (Kv. 1971, Bp. 1980).

Pályájának kezdeteire visszatekintve, az embertelen szintre leszorított, túlérett paraszti életforma megjelenítésével már indulásakor emberségért kiáltott. Ilyen értelemben első verseskötete, Az én vándorlásom (Kv. 1943) nem más, mint a költői személyiség önmeghatározása, s ugyancsak lírai fogantatású elbeszéléskötete, a drámai erejű Kipergett magvak (Kv. 1944), annak a faluközösségnek a teremtő leltározása, amelynek üzenetével a világba érkezett. Míg az első még a paraszti tudat primitív világképe jegyében jött létre, a második már ésszerű számvetés eredménye. A szülőföld valóságát tulajdonképpen már ekkor fedezi fel kellő mélységben. Érdemes utolsó verseskötetei Kiáltás halál ellen (1973), Visító csend (1975), Az idő vízesése (1977) mellé állítani induláskori "jajkiáltásait": pályája végén ugyanolyan súlyos szavú, létért pörlő költészet ez, mint már első megszólalásakor. Ugyanilyen és mégis más. A kezdetkor Az én vándorlásom és a Nehéz szántás (Kv. 1945) verseinek a paraszti múlt és világkép adott távlatot; a Magyarózdi toronyalja után gejzírként feltörő költészetének pedig már az a művészi látásmód, amely az enyészettől visszahódított falurajz és korunk új igényeinek szembesítése során átélt belső drámából fakad. A hiány költészete ez továbbra is, a teljesség sóvárgásának lírája. A költő olyan bensőséggel tölti ki a hosszú évtizedeken át maga körül érzékelt "légüres teret", hogy a maga lelki drámájának kivetítésével a századvégi ember kiürülésére, dehumanizálódására figyelmeztethet.

Mint prózaíró is már csak utolsó éveiben elkezdett és csonkán maradt önéletrajzi regényében Mint a magból kikelt fácska tudott olvasóinak őszinte művészi élményt biztosítani a posztumusz Kipergett magvak c. kötetben (novellák, emlékezések, Cseke Péter utószavával, RMI 1981).

Törik a parlagot c. állami díjas regényét (1950, 1951, 1954) románra Alexandru Aldea (1952), bolgárra Jordan Stratiev (1953), elbeszéléseit románra Gelu Păteanu és Petre Mureşanu (Ion Chinezu) fordította (1957), verseiből román nyelvű válogatást mutatott be Petre Solomon (1954) és Paul Drumaru (1979).

 

Egyéb művei: Jegenye (népmese Andrásy Zoltán rajzaival, 1948); A vadhattyú (Bulatov orosz népmeséi magyarul, Nv. 1948); Árad a falu (versek, 1949); Bomlik a rügy (versek, 1950); A csere (novella, 1951); Új betűvel (versek, 1951); Szépülő hazánk tájain (versek, 1952); Balogh Eszti hajnala (ifjúsági regény, 1954); Válogatott versek (1954); Csali gróf (regény, 1955); Zölderdő fia (mesék, 1955); Dicsekedő Habakuk (versek Deák Ferenc rajzaival, 1956); Pacsirta rebben fel (versek, 1956); A szürke kos (elbeszélések Andrásy Zoltán rajzaival, 1957); Krizantémok (versek, 1960); Tücsökhegedű (gyermekversek, 1961); Fenséges adósság (válogatott versek, 1962); A tavasz harangja (gyermekversek, 1964); Tanúként (versek, 1964); Horváth István legszebb versei (Lászlóffy Aladár előszavával, 1967); Harmat a fűszálon (versek, 1968); Nyomok porban, hóban (elbeszélések, 1969); Egy gyöngyszem, két gyöngyszem (Ózdi népmesék, 1970, 1975); Tornyot raktam (versek, 1972); La zidul alb  (versek, ford. Paul Drumaru, Buk. 1979); Az erdő leánykája (gyermekversek, Buk.1982.); Örvénylő harmatcseppek (elbeszélések, 1976); Ütközők között (versválogatás, Bp. 1983); Leválthatatlan őrszem (versválogatás, Cseke Péter előszavával, =Tanulók Könyv­tára, Kv. 1983); Harmatgyöngy (gyermekversek, Buk. 1989.); Tiszta vizek sodra (versek, Csík­szereda 2008); Magyarózdi toronyalja: írói falurajz egy erdélyi magyar faluról (Csíkszere­da 2008).

Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után. 

 

Irodalom

Jékely Zoltán: H. I. első verseskönyve. Termés 1944. Téli szám; uő: H. I. hatvan éves. Élet és Irodalom, Bp. 1969/41. – Gaál Gábor: A költő és az anyaga. Közli Valóság és irodalom, 1950. 30110. A Törik a parlagot vitájának tanulságai. Utunk 1951/12. – Csehi Gyula: H. I. költői útja. Utunk 1954/49. – Antal Péter: Jegyzetek H. I. költői nyelvéről. Igaz Szó 1956/12. – Kántor Lajos: Őszben tavasz. Igaz Szó 1961/3; újraközölve Írástólemberig, 1963. 128–140. – Székely János: Gondolat és realizmus. Igaz Szó 1961/4. – Huszár Sándor: Rapszodikus beszélgetés H. I.-nal. Utunk 1965/12; újraközölve Az író asztalánál, 1969. 87–94. – Lászlóffy Aladár: H. I. új versei. Utunk 1965/26. – Beke György: Tiszta bor. Falvak Dolgozó Népe 1968. okt. 8. – Deák Tamás: H. I. verseihez. Előszó a Tornyot raktam c. gyűjteményes kötethez, 1972; újraközölve a Káprázat és figyelem c. kötetben, 1980. 22640. – Láng Gusztáv: Költő prózája. Igazság 1969. okt. 8. – Szabó T. Attila: Magyarózdi toronyalja. A Hét 1972/10. – Márton Gyula: Író a falujáról. Művelődés 1972/5. – Szentimrei Judit: H. I. hazaérkezett. Igaz Szó 1972/6. – Izsák József: H. I. vándorlásai. Igaz Szó 1973/8. – Csiki László: És egy cseppet tán boldog is vagyok. A Hét 1973/38. – Marosi Péter: A költő szolgálatváltozásai. Utunk 1973/41; uő: Búcsú H. I.-tól. Utunk 1977/2. – Pomogáts Béla: H. I. költészete. Alföld, Debrecen 1974/3. – Marosi Ildikó: Akkor is pont vasárnap volt. Közli Közelképek, 1974. 8084. – Kicsi Antal: H. I. Brassói Lapok 1975/4, 5, 7. – Szőcs István: Hersegő tarlókon. Utunk 1976/47. – Cseke Péter: Magyarózdi Torony. Közli Víznyugattól vízkeletig, 1976. 90101.; uő: A Termés szerepe H. I. világszemléletének alakulásában. NyIrK 1980/1, 2. – Kányádi Sándor: Ne hagyj falum. Igazság 1977. jan. 9. – Sütő András: Búcsú H. I.-tól. Utunk 1977/2; újraközölve Évek hazajáró lelkek, 1980. 196199. – Mózes Attila: H. I. mikrokozmosza. Igaz Szó 1977/1. – Czine Mihály: H. I.: Az idő vízesése. Népszabadság, Bp. 1978. márc. 18.; újraközölve a Nép és irodalom c. kötetben, Bp. 1981. II. 384–387. – Király László: A hetvenesztendős H. I. Utunk 1979/41. – Szilágyi Júlia: Horváth István jelenvalósága. Korunk 1979/10. – Lázár István: Személyes néprajz. Élet és Irodalom, Bp. 1981/5. – Görömbei András: H. I.: Magyarózdi toronyalja. Alföld, Debrecen 1981/4. – Tóth Pál Péter: H. I.: Magyarózdi toronyalja. Valóság, Bp. 1981/4. – A Horváth István-jelenség. Műhelybeszélgetés Kiss Jenő és Cseke Péter között. Korunk 1982/1. – Gálfalvi Zsolt: Irodalomtörténeti tanulságok forrása. Jegyzetek H. I. prózájáról. A Hét 1982/8. – Borcsa János: „nincs olyan tükör, melyben magam lássam”. Korunk 1982/6. – Pomogáts Béla: A hűség költője. Helikon, 2009/19. – Az én vándorlásom. Horváth István emlékezete (Kv. 2010). – Cseke Péter: Horváth István és az erdélyi népi irodalmi irányzat (Bp.,  2000).

ÁVDolg: Tuzson Erzsébet: H. I. jelzői „Fenséges adósság” című kötete alapján. 1965.