Jékely Zoltán

oldal nyomtatása Share

Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. ápr. 24. 1982. márc. 20. Budapest) költő, műfordító. *Áprily Lajos fia, *Jancsó Adrienne előadóművésznő férje. Szülővárosa s a Bethlen Kollégium, melynek diákja, apja pedig tanára volt, életre szóló élményt *jelentett számára, költészetének visszatérő, meghatározó motívuma. Ahogy Enyed, "a világ közepe" c. esszéjében (1942) írja, ez volt az a város, "ahol nem vármegyei urak, hanem tanárok, tehát mindenekelőtt szellemi életet élő emberek a társadalmi élet arbiterei". Erős történelmi tudata itt alakult ki, majd tovább formálódott a Kolozsvári Református Kollégiumban, miután 1926-ban átköltöznek a *Szamos-parti városba (lírájának a *Szamos ugyancsak kulcsszava); apja e másik ősi schola magyar és német irodalom tanára s az *erdélyi irodalmi élet vezető egyénisége. Kicsi *szamosi óda c. versének (1941) e sora: "A gyermekkor életelem...", mindezt együtt *jelenti. 1929-ben gyermekei továbbtanulására hivatkozva Áprily családostul Budapestre távozik, ~ ott fejezi be középiskolai tanulmányait és beiratkozik a bölcsészetre; 1935-ben magyar irodalomtörténetből, művészettörténetből és művészetfilozófiából doktorátust szerez (tétele: Az *erdélyi irodalom kezdetei a háború után Kuncz Aladár). 1935 és 1941 között könyvtáros az Országos Széchényi Könyvtárban, 1941-től 1944 őszéig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár alkalmazottja.

Újabb kolozsvári évei 1946 augusztusáig (amikor visszatér a budapesti Széchényi Könyvtárba) nemcsak költészetének, hanem közéleti-irodalomszervezői tevékenységének is legtermékenyebb szakaszát *jelentik. Tagja a *Termés-csoportnak, amely 1942 őszétől negyedévenként (évszakonként) a népi szellem, egy újfajta közösségformálás jegyében irodalmi-művészeti folyóiratot ad ki Kolozsvárt. Szabédi László, Kiss Jenő, Bözödi György és *Asztalos István mellett tevékeny részt vállal a szerkesztésben, versei, fordításai, szépprózai, drámai és kritikai írásai a *Termés *jelentős részét képezik. 1944 októberétől közel két éven át a *Világosságnak, az MNSZ kolozsvári napilapjának művészeti rovatvezetője, a háború befejeződése után demokratikus alapon újjászerveződő irodalmi élet fontos tényezője. Publicisztikai cikkei, riportjai, interjúi az *Utunk megindulása előtti időszakban elsőként adnak helyzetjelentést és prognózist (Hol vannak a magyar írók?; *Szentimrei Jenő hazajött; *Benedek Marcell műhelyében; Min dolgozik az *erdélyi tudós?; A készülő új tankönyvek műhelyében), rendszeresen beszámol a magyar és román színház előadásairól, sőt politikai publicisztikát is művel (Dózsa-unokák sereglése; Látogatás a kolozsvári munkásvértanúk otthonában). A háborúra, öldöklésre nemet mondó, a *Világosság 1946. ápr. 27-i számának vezér-helyén megjelent A Bárány vére c. írását választotta később (1981) esszé- és publicisztikagyűjteménye címéül. 1954 után teljesen az irodalomnak élt, számos verseskötete, elbeszélése, regénye, *műfordítása *jelent meg. Dante (Az új élet), Goethe (Faust I.), Schiller, Shakespeare, Racine, Thomas Mann, Jarry, Cocteau, Trakl mellett sokat fordított Eminescutól, Arghezitől és Blagától is.

Verseivel a 30-as évektől rendszeresen *jelen volt az *Erdélyi Helikon és a *Pásztortűz hasábjain. 1944-ben az ESZC adta ki Angalit és a remeték c. színművét, 1946-ban a JBA (A halászok és a halál), ill. a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtár (Minden mulandó) *jelentette meg egy-egy prózai kötetét.

Lírája részben folytatása annak az *erdélyi magyar költészetnek, amelynek egyik legjelentősebb képviselője éppen Áprily, de filozófiai kérdésfelvetésében, szüntelen birkózásában a halál gondolatával közvetlenül kapcsolódik a XX. századi, sőt a századforduló "dekadenseit" megelőző korok intellektuális költészetéhez. Számára Nagyenyed, a *Szamosmente, *Erdély nem csupán a gyermekkor, majd a férfiévek tája, festői környezete, hanem a lírai elmélkedés tárgya, önállósuló értelme; a konkrétumokhoz tapadó nosztalgia és általában az emberi, közösségi sors, élet és halál filozófiája verseiben nem választható el egymástól. Költészete tehát, az Áprilyétól eltérőleg, nem nevezhető transzilvanistának, jóllehet fogantatása és kiteljesedése e tájakhoz, embereihez, múltjához kötött, sőt a legfőbb jellegzetességének tudott jegye ("a mulandóság költője") szintén a költő és szülőföldje viszonyával magyarázható. Elégikus hangú versei közt szinte kivételnek tekinthető a *Világosságban 1945 májusában megjelent, a múlt árnyaival leszámolni akaró, optimista ars poeticája, A harminckettedik tavasz mintegy ellenpontjaként a híres 1936-ból való A marosszentimrei templomnak. E két véglet között a költő egész lírája az értékek megőrzésében, a megmaradás akarásában, az emberi teljesség keresésében, nyelvi gazdagságban és formafegyelemben kivételesen egységesnek mondható. Ezek a költői értékek teszik a magyar *műfordítás egyik modern klasszikusává. Petre Pascu versben búcsúztatta (În cafenea, la masă...); halála első évfordulóján *Kányádi Sándor Krónikás ének c. versével idézte emlékét (*Utunk 1983/11).

(K. L.)

Kiss Jenő: J. Z. versei. *Erdélyi Helikon 1937/3; újraközölve Emberközelből, 1979, 17679. Beke György: J. Z. válaszol munkatársunk kérdéseire, *A Hét 1972/9; újraközölve J. Z. címmel Tolmács nélkül, 1972, 26775. Létay Lajos: J. Z. *Utunk 1982/13. Lőrinczi László: Levél-féle halott barátokról. *A Hét 1982/13. Vita Zsigmond: J. Z. Enyed vonzásában. *Korunk 1982/12.