Balázs Ferenc

oldal nyomtatása Share

Balázs Ferenc (Kolozsvár, 1901. okt. 24. – 1937. máj. 22., Torda) – prózaíró, költő. Apja postatisztviselő volt. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári unitárius kollégiumban végezte, ahol a Kriza János Önképzőkörben és a Remény c. diáklapban jelentkezett első írásaival. Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánl. Így terelődik figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” írja később, s ezzel a meggondolással iratkozik be az unitárius teológiára. Papnövendék korában megteremtője a Tizenegyek antológiájának, itt Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron oldalán jelentkezik. Az erdélyiségről és székely mitológiáról írt tanulmánya a csoport eszmei és művészeti hitvallása. Az antológia közli két meséjét is, miután már önálló kötetben tett közzé meséket (Mesefolyam. Szatmár 1922).

Egyházi ösztöndíjjal sikerül az angliai Oxfordban és az Egyesült Államok-beli Berkeleyben négy évig (1923–27) tanulmányokat folytatnia. Amerikában mint egy békekaraván tagja előadásokat tart, hangversenyeket rendez, utazik, agitál és ír angol nyelven. Ázsián át tér haza Kolozsvárra, beutazva Japánt, Kína egy részét, Indiát és Palesztinát. Földkörüli vándorútjáról írja Bejárom a kerek világot (1923–1928) c. munkáját, mely előbb a Keleti Újságban jelenik meg folytatásokban, majd könyvalakban (Kv. 1929, új kiadásban Mikó Imre bevezetésével és jegyzeteivel, 1975). A szokványos útleírásoktól eltérően azt mondja el, hogyan talált önmagára és dolgozta ki három földrész országait megismerve egy új társadalom tervét, mely tagadása az ipari kapitalizmusnak és leginkább Rabindranath Tagore elgondolásaihoz igazodik, akivel, valamint Gandhival, erről személyesen is beszélgetett. „Én a világot ilyen egyszerűnek nem látom – írta a könyvről Szabédi László az Erdélyi Fiatalokban –, de az én lelkiismeretem nem olyan tiszta, mint a Balázs Ferencé.”

Ezzel a tiszta lelkiismerettel foglalja el hazatérése után az első neki felajánlott állást: bennlakási felügyelő lesz a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban. Amellett ifjúsági konferenciákat rendez, megindítja a Kévekötés c. ifjúsági lapot, egyik alapítója az Erdélyi Fiaalok c. főiskolás lapnak. Ugyanakkor a Korunkban is cikkei jelennek meg, és a Falvak Népe terjesztéséért egyházi főhatósága eljárást indít ellene. Igazi munkaterületét azonban Mészkőn nyeri el, ahol 1930-ban megkezdi lelkészi működését, és ott marad haláláig.

Erről a nevével annyira összeforrott aranyosmenti községről írja: „itt minden van, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros: Torda. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatalbeliek.” Itt kezd hozzá négyéves falufejlesztő tervének megvalósításához, a dániai szövetkezeti falvak mintájára. Primitív autarchiára akarja berendezni először a községet, aztán az egész vidéket, függetleníteni akarja a világpiactól, s a falusi életformát propagálja, amelyben az emberek szerinte nem válnak egyoldalúvá, hanem rátalálnak a természet és a társadalom összhangjára. Gazdasági tervei a világválság idején összeomlanak, de közben mégis megújul egy kis falu, virágzik a népfőiskola, működik a színjátszó csoport és a dalárda. Ifjúsági daloskönyvet állít össze (Szent-Iványi Sándorral és Mikó Imrével, Kv. 1931).

1932-től részt vesz a marosvécsi helikoni találkozókon; 1933-ban itt az elmúlt év erdélyi magyar irodalmáról tart előadást, később az ő javaslatára kezd foglalkozni az íróközösség egy népművelő könyvsorozat problémáival. Szövetkezeti elgondolásait Aranyosszéki tervek (Torda 1933) c. röpiratában mondja el. Ezek a tervek részben valósággá válnak, amikor megalakítja a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. Csak midőn a tüdőbaj ismét leveri a lábáról, ér rá A rög alatt (Torda 1936) c. emlékiratában vallomást tenni világkörüli útja óta végzett munkáiról, kudarcairól és az „álmok szalmájáról”, amelyet nem szűnt meg csépelni. „Lenni kevesek megértettje, többek kovásza, sokak testében tövis” foglalja össze népnevelő erkölcstanát. Tordára viszik gyógyulni, kislányát elkülönítik tőle, dán származású amerikai felesége, Frederiksen Kriszti, nem egy cikkének társszerzője ápolja. Betegágyában fejezi be Zöld árvíz c. regényét (Kv. 1936), amelyben megírja egy vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét az elsodort faluban. Országos részvét mellett temetik el Mészkőn. Az Erdélyi Helikonban Tamási Áron búcsúztatja, a Korunkban Gaál Gábor ezt írja róla: „Az emberség, a tisztaság volt példaadó benne.”

Az erdélyi irodalom ideológusának és szervezőjének indul, de amint a világ kitárul előtte, búcsút mond az irodalomnak, fontosabbnak tartja a társadalom anyagi és erkölcsi megújítását, s csak akkor tér vissza az irodalomhoz, amikor már a betegség nem hagyja társadalmi téren tevékenykedni. A fiatalkori mesék és versek éppen úgy, mint regénye és publicisztikai írásai, faluszervező tevékenységével kapcsolatosak. Legtöbbjének ő maga a hőse, a népnevelő, a társadalomszervező, a XX. századi utópista szocialista. Sohasem művel öncélú irodalmat, írásaiban a falusi néphez és az ifjúsághoz szól, akikre az új társadalom felépítésében alapozni akar. Szépíróként ízesen, zamatosan tud mesélni, tréfásan mond el komoly dolgokat, tud leegyszerűsítő is lenni, és elnagyolja írásait, ha az ügy érdekében sietnie kell. Ezért írói munkássága is csak saját mértékével mérhető: mint félíró és egész ember mutatott a közösség szolgálatára példát. Posztumusz kiadásban jelent meg a Mesék is (Marosi Ildikó zárszavával, 1973).

Alakját munkatársa, Pálfi Miklós tordaszentmihályi földművesíró mintázta meg Útépítők c. alkalmi darabjában (bemutatta Ferenczy Gyula színtársulata 1936-ban Tordán); korszerűen örökíti meg jelképessé vált magatartását Vásárhelyi Géza Balázs Ferenc c. drámája (kéziratban, 1973). Nevét viseli a tordai Mihai Viteazul Líceum magyar irodalmi köre.

(M. I.)

Bolyai Zoltán (Gaál Gábor): Bejárta a kerek világot. Korunk 1930/6; újraközölve Válogatott írások I. 1964. 356–358. Jancsó Béla: B. F. Ellenzék 1937. máj. 25.; újraközölve Irodalom és közélet. 1973. 309–312. Féja Géza: Meghalt egy erdélyi apostol. Magyarország, Bp. 1937. máj. 29. László Dezső: B. F. Erdélyi Fiatalok 1937/2. Gaál Gábor: B. F. Korunk 1937/6; újraközölve Válogatott írások I. 1964. 619–620. Tamási Áron: B. F. Búcsú a mészkői sírnál. Erdélyi Helikon 1937/6; újraközölve Virrasztás. Bp. 1943. 192-193. és HLev. II. 1979. 165-66. Balogh Edgár: A. mészkői négyéves terv. Brassói Lapok 1938. máj. 26.; újraközölve Egy népművelő álma címmel, Duna-völgyi párbeszéd, Bp. 1974. 255–257. Szentimrei Jenő: B. F. Utunk 1957/20. Jancsó Elemér: B. F. Igazság 1957. máj. 26.; uő: B. F. emlékezete. Falvak Dolgozó Népe 1957. máj. 28. Mikó Imre: Rög és nagyvilág. Korunk 1967/8; uő: Egy este Balázs Ferencnél. Utunk Évkönyv 69. 170–172.; uő: Kevesek megértettje, többeknek kovásza. A Hét 1975/29-30; uő: Föld körüli szerelem. Utunk 1976/43. Szőcs István: Kétélű világ. Utunk 1968/22; uő: A józanság megszállottja. Utunk 1975/45. Bözödi György közlése: B. F. leveleiből. Utunk 1971/7; uő: A rög alatt. A Hét 1976/43. Kicsi Antal: B. F. Brassói Lapok 1973/20–22. Herédi Gusztáv: Kiindult Erdély felől. Korunk 1976/1-2. A kilencedik helikoni találkozó jegyzőkönyve. HLev. II. 1979. 5–21.