Kányádi Sándor

oldal nyomtatása Share

Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. máj. 10.) költő, műfordító. Apja, ~ *Miklós gazdálkodó, ha csak fia révén kerül is be az irodalomtörténetbe, igazi írástudó ember volt, akinek számára a könyv létszükségletet jelentett, s akinek biztatása a költőt egész életében elkíséri. Anyját, László Juliannát viszont kora gyermekkorában elveszítette. Elemi iskoláit (öt osztályt) szülőfalujában végezte; 1941 ősze és 1950 nyara között Székelyudvarhelyen diák: 1944-ig a Református Kollégiumban, 194445-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban (magántanuló), 1946-tól a Fémipari Középiskolában; itt érettségizik, és ennek az iskolának a faliújságján fedezi fel egy versét az akkor Ifjúmunkás-szerkesztő *Páskándi Géza (1950-ben). 1950 őszétől él Kolozsvárt. Fél évig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója, majd a Bolyai Tudományegyetem filológiai karára jön át, ahol 1954-ben magyar irodalom szakos tanári oklevelet szerez. Közben (195153) segédszerkesztő az Irodalmi Almanachnál, pár hónapig 1953-ban az *Utunk szerkesztőségében is dolgozik. 1955-től 1960-ig a Dolgozó Nő, 1960-tól a *Napsugár belső munkatársa. Tevékeny részt vállal a közéletben, az irodalmi életben: iskolák és művelődési otthonok népes felnőtt és gyermekközönsége előtt olvassa fel műveit szerte az országban. Külföldi útjain Ausztriában, Észak- és Dél-Amerikában ugyancsak számos hívet szerzett a romániai magyar irodalomnak.

Első kötete, a Virágzik a cseresznyefa (1955) versei sem témájukban, sem formai megoldásaikban nem sokban különböznek e korszak hazai sematikus költészetétől. A hangváltást a Sirálytánc (1957) jelzi, az olvasóközönség azonban e kötet verseinek nagy részét jószerint majd csak a Harmat a csillagon (1964) c. kötetben való újraközlésükkor ismerheti meg. Innen már töretlenül ível fel lírája: a Kikapcsolódás (1966), a Függőleges lovak (1968), a Fától fáig (1970 az első három kötet anyagát megtoldva a "Szentjánoskenyér" ciklussal), a Szürkület (1978) ennek a magasba vezető költői útnak az új állomásai; a maguk módján ezek a kötetek ugyanúgy korjellemzőek, *mint volt annak idején a Virágzik a cseresznyefa.

A szülőföld a költő számára döntő, *mindenek fölött álló elkötelezettség. A pályakezdés mutálásain a gyermekkor tájélményeinek kifejezésével jut túl, s a székelyföldi tájba a dolgozó ember is beleépül. E fejlődési szakasz jellemző műfaja az életkép a vers végén sugallt vagy kifejtett tanulsággal; a Petőfi-hatás tehát nem kívülről jön, hanem egy rokon szemléletben leli magyarázatát. Egy-egy felvillantott képet részletezve használja ki a lírai hangulatot és ezzel akaratlanul is az epikum irányába halad, "Arany János kalapjá"-hoz közeledve. Az életkép s a tájleíró vers változása viszont már a 60-as évek elején megfigyelhető nála; a Nyárfa (1962) kulcsfontosságú versnek tekinthető e folyamatban: a "Nem éppen mai verskellék" ironikus-önironikus megidézése, a remegő nyárfa "örök paranoiája" új szakaszt jelez e népi gyökerű, hagyománytisztelő költészetben. A tájélmény fokozatos átrendeződése az időélmény elmélyülésével, uralkodóvá válásával jár együtt, *mint ahogy ezt egyik korai lírai remeklése, a Sárga kankalin hírül hozza. Nem a falu nosztalgiája, hanem most már a városi ember világmagyarázó keresése határozza meg költészetét. Az élményvilág átrendeződésével szükségszerűvé váló hangváltást a költőnek sikerül saját hangjához igazítania; a tájélményt nemegyszer az idő, sőt a történelem segítségével fejezi ki, a természetidézés pedig emberi, történelmi tragédia közvetlen érzékeltetésére alkalmas. A kidöntött fenyő látványa balladát indít el, de úgy, hogy a szubjektum kerül előtérbe (A fenyő úgy látta). A természetlíra és az *ars poetica így ér össze, és olyan nagy hatású verset eredményez, *mint a Fától fáig (1968), amely az éjszakai erdőben lovait kereső kisfiú és a félelmek, bizonytalanságok közt bolyongó költő azonosítását észrevétlenül éri el. Történelmi példázatai (Kufsteini grádicsok éneke, Panta rhei), a modern művészetet értelmező, tanúnak hívó költeményei (Pantomim, Húros és ütőhangszerekre, Legenda Brâncuşi Végtelen oszlopáról) szintén *ars poetica-hangszerelésűek. De a költő nem adja fel a Petőfi-örökséget sem: modern helyzetdalokat ír, amelyekben egyén és közösség jellemző viselkedési formájának, gondolatkapcsolásainak sajátos formáját teremti meg. Vannak köztük már-már riportegyszerűségű, szinte prózai jelenítések (A ház előtt egész éjszaka), lírai villanások (Vernisszázs, *Hajnal felé egy déli városban) és szimfóniaszerkezetű poémák, belső idézetekkel, *mint amilyen lírájának egyik csúcsteljesítménye, a Halottak napja Bécsben. Korszerű helyzetdalok ún. "indián énekei" is, az 1982-es amerikai útja után született versek. Egyik értelmezőjének, Cs. Gyímesi Évának a megállapítása szerint "A lírai alany tárgyakba való áttűnésének vagyunk tanúi: jelkép, látomás, példázat jelzi az áttűnés fokozatait."

Gyermekek számára írt verseiből, prózájából szintén egész életmű állt össze. Kép- és gondolatgazdagság, a népi formák változatos kezelése, erős történelmi érzék jellemzi ilyen tárgyú munkásságát, a *Napsugárban, ill. önálló kötetekben megjelent gyermekverseit, meséit, történeteit (A bánatos királylány kútja, 1972; Kenyérmadár, 1980).

Más műfajokban is számottevő eredményt ért el. Esszében kiemelkedik a romániai magyar líráról írt összefoglalása (Líránkról, Bécsben, 1968). Az 1969-ben írt Kétszemélyes tragédia esztétikailag is jelentős nyitás az abszurd dráma felé. 1971-ben mutatták be a szatmári színházban előzőleg a *Korunkban megjelent (1970/12) Ünnepek háza c. kétrészes társadalmi drámáját. Ő gondozta, rendezte sajtó alá *Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág és a festő *Nagy Imre Följegyzések c. önéletrajzi írását.

Műfordításai a nagy erdélyi elődök Áprily, Dsida, Jékely munkásságának tudatos folytatásaként születnek. A román líra egyik legavatottabb tolmácsolója; külön-külön kötetekben adta ki Nicolae Labiş (Az őz halála, 1964; Legszebb versei, 1970), A. E. Baconsky (Néma pillanat, 1965; Önarckép az időben, 1979), Ioan Alexandru (Szeplőtelen szerelem, 1982) válogatott költeményeinek fordítását és Arghezi magyarra átültetett gyermekverseit (A világ szája, 1983). A romániai nemzetiségek népköltészetének magyar nyelvű bemutatását célzó nagy vállalkozása a szász anyag közzétételével indult meg (Egy kis madárka ül vala, 1977).

Románul megjelent kötetei: Cai verticali (Haralambie Grămescu fordításában, 1969); Monolog interior cu uşa deschisă (Paul Drumaru fordításában, 1982). A Dincolo de formă c. *antológiában (1981) Tudor Balteş és Constantin Olariu egy-egy Kányádi-versfordítása is megtalálható. Németül a Siebenbürgische Ungarische Lyrik c. *antológia (Bécs 1977) öt versét közli. Magyar nyelvtanfolyamot hallgató finn diákok TáltosmadárSkamaanilintu címen kétnyelvű amatőrkiadásban Kányádi-meséket és -verseket jelentettek meg (Joensuu-Pori 1983).

A költő népszerűségét jellemzi, hogy a *Korunk Bolyai-díja, Tőrös Gábor bronzplasztikája, verséből idéz; arcképét megrajzolta Balázs Imre és többször is *Nagy Imre; meséivel indultak az *Electrecord *Napsugár-kislemezei s a Fekete-piros versek c. nagylemez 1981 óta van forgalomban. Versei Illyés Kinga, Réthy Árpád, Kiss-Törék Ildikó művészi műsorán szerepelnek. Egy *zarándok naplójából c. alatt *Znorovszky Attila Aradon "Kányádi-oratórium"-ot állított össze, melyben Kovács *Nagy Borbála a költőnek és kortársainak verseit adja elő Kozma Ildikó gitárkíséretével. A rendezvény a *Megéneklünk, Románia Fesztiválon I. díjat nyert.

Egyéb munkái: Kicsi legény, nagy tarisznya (gyermekversek, 1961); Fényes nap, nyári nap (gyermekversek, 1964); Három bárány (gyermekversek, 1965); Fából vaskarika (mesék, 1969); Kányádi Sándor legszebb versei (Katona Ádám bevezetőjével, 1974; 2. kiadás 1977); Farkasűző furulya (gyermekversek, 1979); Fekete-piros versek (válogatás, 1979); Tavaszi tarisznya (gyermekversek, 1982).

Írói álneve: Kónya Gábor.

(K. L.)

Földes László: Levél K. S.-hoz. *Utunk 1956/910. Gálfalvi Zsolt: Hangulat, érzelem, gondolat. *Igaz Szó 1956/3; újraközölve Írók, könyvek, viták. 1958. 15259. Baróti Pál: Vívódások könyve. *Utunk 1964/43. Láng Gusztáv: A költő "ím... a férfikor nyarában". *Korunk 1965/78. Sőni Pál: K. S. költői útja. *Igaz Szó 1967/1; újraközölve Művek vonzása. 1967. 30415. Huszár Sándor: K. S.-ral a költészet válságáról. *Utunk 1968/9; újraközölve Az író asztalánál. 1969. 26774. Székely János: Természetes költő. *Igaz Szó 1969/3. Veress Dániel: Egy szintézis körvonalai. *Utunk 1969/27. Szőcs István: Költői időhiány. *Utunk 1969/42; uő: Vissza a lírához... *Előre 1979. febr. 25; Kántor Lajos: A *mi utcánk. *Utunk 1971/9; újraközölve Korunk: *avantgarde és népiség. 1980. 384400.; uő: A helyzetdal átértékelése. *Utunk 1979/2. Beke György: K. S. Interjú a Tolmács nélkül c. kötetben, 1972. 48090. Cs. Gyímesi Éva: Találkozás az egyszerivel. 1978. 6593. Egyed Péter: Mítosz és kísértetjárás között. *Igaz Szó 1979/3. Szakolczay Lajos: Szavakban őrzött tisztaság. Népszabadság, Bp. 1979. jún. 14. Lászlóffy Aladár: Hajnali levél K. S.-hoz. *Utunk 1979/19. Veress Zoltán: Mindennapi kenyérmadarunk. *Utunk 1981/15. Szász János: K. románul. *Előre 1983. márc. 23.

ASZT: K. S.: Válogatott találkozásaim. LM 2726.

ÁVDolg: Evellei Ildikó: K. S. élete és költészete. 1971. Tapodi Veronika Mária: Mondattagolási lehetőségek K. S. "Szürkület" c. kötetében. 1982. Zoltán Emese Ildikó: K. S. "Szürkület" c. verseskötetének szófaji vonatkozásai. 1982.