Kemény János (1991 • 2014)

oldal nyomtatása Share

Kemény János (Pittsburgh, USA, 1903. szept. 1. 1971. okt. 13. Marosvásárhely) író, szerkesztő, irodalom- és színházszervező. Abból a családból jött, mely nemcsak az emlékíró fejedelmet, hanem Kemény Zsigmondot is adta a magyar irodalomnak. Más oldalról leszármazottja Káli Nagy Lázárnak, a kolozsvári első magyar nyelvű kőszínház alapító igazgatójának. Őseinek az irodalommal és színjátszással való kettős kötődése határozta meg érdeklődését, életútjának alakulását.

Apja, Kemény István, fiatalon összekülönbözve családjával, vagyon nélkül kivándorolt Amerikába. Itt kétkezi munkától a hivatalnokságig vitte, s amikor meghalt, három gyermeket hagyott maga után, akikkel özvegye, Ida Mitchel Erdélybe költözött. ~ ekkor alig egyéves. Tízéves koráig nagyapjánál Alsójárában nevelkedik, anyja nevelőnő és társalkodónő különböző erdélyi mágnáscsaládoknál. Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végzi, előbb a Református Kollégiumnak abban az osztályában tanul, amely a Reményt, a kollégium önképzőköri lapját szerkeszti, itt jelenik meg 1921-ben első írása: Emlékezetem c. költeménye. A Kolozsvári Unitárius Kollégiumban *tett érettségi után (1921) *Előre címmel irodalmi folyóiratot indít. Munkatársai között találjuk Balázs Ferencet, Jancsó Bélát, Kacsó Sándort.

Családja kívánságának engedve 1921 őszén beiratkozik a bécsi egyetem erdőmérnöki fakultására. Szűkös anyagi körülmények között, csekély itthoni anyagi támogatással él az osztrák fővárosban, ahol kapcsolatba kerül az emigrációban élő művészekkel, írókkal is. 1923-ban a *Tizenegyek antológiájában szerepel írásával. Egyetemi tanulmányai váratlanul szakadnak félbe: egyik gyermektelen rokona meghal, s vagyonát a marosvécsi várkastéllyal egyetemben ő örökli. Erdélybe hazatérve 1923-ban megházasodik, elveszi Augusta Patont, William Paton Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek születik; a két világháború között a család főleg Marosvécsen és Kolozsvárt él. A házaspár többször is jár görögországi, angliai, skóciai utakon. A háború után Marosvásárhelyen telepednek meg.

1926 nyarán hívja meg első alkalommal marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a *helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult. *Molter Károly visszaemlékezése szerint "Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jóbarátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János. A kivételesen demokratikus helikoni szellemből, Kemény János gondolkodásmódjából fakadt az az őszinte kezdeményezés, hogy a vécsi asztalnál vendégül látta az erdélyi szász írók képviselőit és a román irodalom embereit is."

Irodalomszervezői szerepet töltött be a marosvásárhelyi *Kemény Zsigmond Társaság élén 1928-tól a társaság megszűnéséig mint megválasztott elnök, később pedig mint az *Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke.

Neve szervesen nőtt össze színjátszásunk történetével is. 1931-ben veszi át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s ebben a munkakörben marad 1941-ig. A Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója (194144), a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője, dramaturgja (194552), a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa (195458), majd nyugdíjazásáig a Művészet, ill. *Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője (195868) Marosvásárhelyt.

Gátló-serkentő tudattal kezdett írni, hogy bizonyítsa, nemcsak az ősök jogán fog tollat. Annak idején *Tamási Áron írta róla: "Régóta tudjuk, hogy Kemény János a neve mellé olyan megjelölést örökölt, mely a főúri osztály tagjai közé utalja őt. Nem kétséges, hogy a fennálló társadalmi rendet elbűvöli ez a megjelölés; s az sem kétséges, hogy a szellem rendjében hatástalan, sőt néha gyanút virágzik." De az előítéletekkel csak addig kellett verekednie, míg a Kákóc Kis Mihály (1929) vagy a Kutyakomédia (1934) c. kisregényei meg nem jelentek, melyekben Kovács László szerint "a meleg humánum fénye az, ami rávilágít magyarra, románra egyaránt, s az erdélyi falut, az erdélyi életet problémáiban egyszerűbbnek mutatja, mint ahogy a politika gondolja el, de összetettebbnek is, mint ahogyan akármelyik nacionalizmus megoldaná". 1938-ban lát napvilágot a budapesti Révai kiadásában Ítéletidő c. elbeszéléskötete, mely Kántor Lajos summázata szerint "pozitív jelkép, az egymásrautaltság, összefogás szimbóluma". A Kokó és Szokratész (1940) már az érett író munkáit összegezi. "Elragad epikájában a déltengeri természettel versengő báj és gyöngédség, a komikumnak és fájdalomnak egy-egy jellemben való elkeveredése és a filozófiának az élethez minduntalan alászálló humora. A finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság művészi váltakozása, mely vonzó és mind nagyobbra hivatott elbeszélőt jelez a magyar novellaírásban" írja *Molter Károly a kötet megjelenésekor.

Tehetsége megtréfálta a történelmet. Ő, az erdélyi mágnás, aki annak idején inkább csak elbeszélést meg novellát próbált, a háború után, a szocialista jelenben írta és publikálta egymás után regényeit (Vadpáva, 1958, Farkasvölgy, 1963, Víziboszorkány, 1965), valamint A havas dicsérete c. novellagyűjteményét (1957), s ez is hozzájárult, hogy az 50-es évek súlyos méltánytalanságain, amikor is mészégető munkásként tartotta el népes családját, nagyvonalúan *tette túl magát.

Prózájának esztétikai értékei szétválaszthatatlanok az etikaiaktól: a különböző társadalmi rangú és anyanyelvű embereket összekötő természetszeretet, barátság, békességre vágyakozás nem csupán témája, hanem mondhatni formaadója is lírai hangulatú történeteinek, melyek nemigen keresik a rendkívülit. Elbeszéléseire és terjedelmesebb epikai műveire is "a finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság" jellemző (*Molter Károly).

Élete utolsó éveiben önéletrajzi regény megírásának terve foglalkoztatta, de erejéből már csak gyermekkora és ifjúsága éveinek megírására futotta, s ez a rész is csak halála után, 1972-ben látott nyomdafestéket Kakukkfiókák címmel.

A marosvécsi várkastély parkjában, a helikoni tölgyek alatt nyugszik.

Művei: Költemények (Kv. 1920); Kákóc Kis Mihály (regény, Kv. 1929); Kutyakomédia (regény, Kv. 1934); Ítéletidő (elbeszélések, Bp. 1938, Kv. 1939); Kokó és Szokratész. Déltengeri történetek I. (Kv. 1940; újabb kiadásai Kv. 1940, Bp. 1941); A havas dicsérete (novellák, Mv. 1957); Vadpáva (regény, Mv. 1958); Kicsiknek (gyermekversek, 1958; románul Ursuleţul jucăuş, Ion Horea fordításában, 1958); Fenyőmuzsika (versek, 1960); Farkasvölgy (regény, 1963); Víziboszorkány (regény, 1965; románul Vrăjitoarea apelor, Paul Drumaru fordításában, 1970); Halász, vadász, madarász (elbeszélések, 1968); Vásárhelytől Lazacországig (útirajz 151 fényképpel, Kv. 1972); Kakukkfiókák (önéletírás, 1972); Apolló megtérése (összegyűjtött novellák, Kántor Lajos előszavával, 1972). Kéziratban maradt művei: Péter. Erdélyi történet 3 felvonásban (dráma); Ostoros apó (színmű).

(Ma. I.)

Kádár Imre: Kákóc Kis Mihály. *Erdélyi Helikon 1929/7. Kovács László: Kutyakomédia. *Erdélyi Helikon 1934/5. Kovalovszky Miklós: K. J.: Ítéletidő. Szép Szó, Bp. 1939/4. Kovács Katona Jenő: K. J.: Ítéletidő. *Korunk 1939/3. *Molter Károly: Kokó és Szokratész. *Pásztortűz 1940/4; uő: Búcsú a Helikon gazdájától. *Előre 1971. okt. 21. *Tamási Áron: Kokó és Szokratész. *Erdélyi Helikon 1940/3. Gagyi László: A havas dicsérete. *Igaz Szó 1957/5; uő: K. J.: Farkasvölgy. *Igaz Szó 1964/6; uő: Víziboszorkány. *Igaz Szó 1965/7. Papp Ferenc: K. J.: Vadpáva. *Igaz Szó 1959/1. Oláh Tibor: A Havas könyve. *Utunk 1959/43. Baróti Pál: Farkasvölgy. *Utunk 1964/20. Páskándi Géza: A megépítettség sikere. *Utunk 1965/45. Sütő András: Sorok K. J.-ról. *Igaz Szó 1968/3; uő: A mecénás metamorfózisa. *Igaz Szó 1971/11. Veress Dániel: K. J.: Halász, vadász, madarász. *Igaz Szó 1968/8. Jancsó Elemér: K. J. születésnapjára. *Utunk 1968/36. Szemlér Ferenc: K. J. köszöntése. *Igaz Szó 1968/9. Domokos Géza: K. J.-nak. *Előre 1968. szept. 15.; uő: Őszi sorok. *A Hét 1978/39. Huszár Sándor: Ki találta fel a Helikont. Közli Az író asztalánál. 1969. 20716.; uő: Halotti beszéd. *A Hét 1971/42. Balogh Edgár: Tűnődés a vécsi tölgyek alatt. Bartalis János: Ravatal előtt. Szőcs Kálmán: Csillaghullás. *Igaz Szó 1971/11. Nagy Pál: A házigazda visszapillant. Beszélgetés K. J.-sal az első Helikon-találkozó 45. évfordulója alkalmából. *A Hét 1971/42. Kántor Lajos: A novellista K. J. *Utunk 1972/24. Beke György: K. J. Interjú. Közli Tolmács nélkül. 1972. 10120. Marosi Ildikó: Utolsó beszélgetés K. J.-sal. *Igaz Szó 1973/10; Adósság rendezésére vállalkoztam. Közli Közelképek. 1974. 5355. *Erdélyi Lajos felvételeivel; uő: K. J.: Diákévek Bécsben. *Utunk 1978/37. Az elfelejtett színház. K. J. hajdani kérdéseire válaszol Kovács György. Lejegyezte Marosi Ildikó. *A Hét 1977/2.

ASZT: Vallomások a Helikonról. FA 140. Bécsi diákéveiről. FA 180. A havas dicsérete. IM 907.

ÁVDolg: Varga Imre: Az irodalomszervező és író K. J. 1969.


Kemény János (Pittsburgh, USA, 1903. szept. 1. – 1971. okt. 13. Marosvásárhely) – író, szerkesztő, irodalom- és színházszervező. Abból a családból jött, mely nemcsak az emlékíró fejedelmet, hanem Kemény Zsigmondot is adta a magyar irodalomnak. Más oldalról leszármazottja Káli Nagy Lázárnak, a kolozsvári első magyar nyelvű kőszínház alapító igazgatójának. Őseinek az irodalommal és színjátszással való kettős kötődése határozta meg érdeklődését, életútjának alakulását.

Apja, Kemény István, fiatalon összekülönbözve családjával, vagyon nélkül kivándorolt Amerikába. Itt kétkezi munkától a hivatalnokságig vitte, s amikor meghalt, három gyermeket hagyott maga után, akikkel özvegye, Ida Mitchel Erdélybe költözött. ~ ekkor alig egyéves. Tízéves koráig nagyapjánál Alsójárában nevelkedik, anyja nevelőnő és társalkodónő különböző erdélyi mágnáscsaládoknál. Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végzi, előbb a Református Kollégiumnak abban az osztályában tanul, amely a Reményt, a kollégium önképzőköri lapját szerkeszti, itt jelenik meg 1921-ben első írása: Emlékezetem c. költeménye. A Kolozsvári Unitárius Kollégiumban tett érettségi után (1921) Előre címmel irodalmi folyóiratot indít. Munkatársai között találjuk Balázs Ferencet, Jancsó Bélát, Kacsó Sándort.

Családja kívánságának engedve 1921 őszén beiratkozik a bécsi egyetem erdőmérnöki fakultására. Szűkös anyagi körülmények között, csekély itthoni anyagi támogatással él az osztrák fővárosban, ahol kapcsolatba kerül az emigrációban élő művészekkel, írókkal is. 1923-ban a Tizenegyek antológiájában szerepel írásával. Egyetemi tanulmányai váratlanul szakadnak félbe: egyik gyermektelen rokona meghal, s vagyonát a marosvécsi várkastéllyal egyetemben ő örökli. Erdélybe hazatérve 1923-ban megházasodik, elveszi Augusta Patont, William Paton Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek születik; a két világháború között a család főleg Marosvécsen és Kolozsvárt él. A házaspár többször is jár görögországi, angliai, skóciai utakon. A háború után Marosvásárhelyen telepednek meg.

1926 nyarán hívja meg első alkalommal marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult. Molter Károly visszaemlékezése szerint: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jóbarátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János. A kivételesen demokratikus helikoni szellemből, Kemény János gondolkodásmódjából fakadt az az őszinte kezdeményezés, hogy a vécsi asztalnál vendégül látta az erdélyi szász írók képviselőit és a román irodalom embereit is.”

Irodalomszervezői szerepet töltött be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság élén 1928-tól a társaság megszűnéséig mint megválasztott elnök, később pedig mint az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke.

Neve szervesen nőtt össze színjátszásunk történetével is. 1931-ben veszi át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s ebben a munkakörben marad 1941-ig. A Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója (1941–44), a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője, dramaturgja (1945–52), a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa (1954–58), majd nyugdíjazásáig a Művészet, ill. Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője (1958–68) Marosvásárhelyt.

Gátló-serkentő tudattal kezdett írni, hogy bizonyítsa, nemcsak az ősök jogán fog tollat. Annak idején Tamási Áron írta róla: „Régóta tudjuk, hogy Kemény János a neve mellé olyan megjelölést örökölt, mely a főúri osztály tagjai közé utalja őt. Nem kétséges, hogy a fennálló társadalmi rendet elbűvöli ez a megjelölés; s az sem kétséges, hogy a szellem rendjében hatástalan, sőt néha gyanút virágzik.” De az előítéletekkel csak addig kellett verekednie, míg a Kákóc Kis Mihály (1929) vagy a Kutyakomédia (1934) c. kisregényei meg nem jelentek, melyekben Kovács László szerint „a meleg humánum fénye az, ami rávilágít magyarra, románra egyaránt, s az erdélyi falut, az erdélyi életet problémáiban egyszerűbbnek mutatja, mint ahogy a politika gondolja el, de összetettebbnek is, mint ahogyan akármelyik nacionalizmus megoldaná”. 1938-ban lát napvilágot a budapesti Révai kiadásában Ítéletidő c. elbeszéléskötete, mely Kántor Lajos summázata szerint „pozitív jelkép, az egymásrautaltság, összefogás szimbóluma”. A Kokó és Szokratész (1940) már az érett író munkáit összegezi. „Elragad epikájában a déltengeri természettel versengő báj és gyöngédség, a komikumnak és fájdalomnak egy-egy jellemben való elkeveredése és a filozófiának az élethez minduntalan alászálló humora. A finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság művészi váltakozása, mely vonzó és mind nagyobbra hivatott elbeszélőt jelez a magyar novellaírásban” – írja Molter Károly a kötet megjelenésekor.

Tehetsége megtréfálta a történelmet. Ő, az erdélyi mágnás, aki annak idején inkább csak elbeszélést meg novellát próbált, a háború után, a szocialista jelenben írta és publikálta egymás után regényeit (Vadpáva, 1958, Farkasvölgy, 1963, Víziboszorkány, 1965), valamint A havas dicsérete c. novellagyűjteményét (1957), s ez is hozzájárult, hogy az 50-es évek súlyos méltánytalanságain, amikor is mészégető munkásként tartotta el népes családját, nagyvonalúan tette túl magát.

Prózájának esztétikai értékei szétválaszthatatlanok az etikaiaktól: a különböző társadalmi rangú és anyanyelvű embereket összekötő természetszeretet, barátság, békességre vágyakozás nem csupán témája, hanem mondhatni formaadója is lírai hangulatú történeteinek, melyek nemigen keresik a rendkívülit. Elbeszéléseire és terjedelmesebb epikai műveire is „a finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság” jellemző (Molter Károly).

Élete utolsó éveiben önéletrajzi regény megírásának terve foglalkoztatta, de erejéből már csak gyermekkora és ifjúsága éveinek megírására futotta, s ez a rész is csak halála után, 1972-ben látott nyomdafestéket Kakukkfiókák címmel.

A marosvécsi várkastély parkjában, a helikoni tölgyek alatt nyugszik.

 

Munkái

Költemények (Kv. 1920); Kákóc Kis Mihály (regény, Kv. 1929); Kutyakomédia (regény, Kv. 1934); Ítéletidő (elbeszélések, Bp. 1938, Kv. 1939); Kokó és Szokratész. Déltengeri történetek I. (Kv. 1940; újabb kiadásai Kv. 1940, Bp. 1941); A havas dicsérete (novellák, Mv. 1957); Vadpáva (regény, Mv. 1958); Kicsiknek (gyermekversek, 1958; románul Ursuleţul jucăuş, Ion Horea fordításában, 1958); Fenyőmuzsika (versek, 1960); Farkasvölgy (regény, 1963); Víziboszorkány (regény, 1965; románul Vrăjitoarea apelor, Paul Drumaru fordításában, 1970); Halász, vadász, madarász (elbeszélések, 1968); Vásárhelytől Lazacországig (útirajz 151 fényképpel, Kv. 1972); Kakukkfiókák (önéletírás, 1972); Apolló megtérése (összegyűjtött novellák, Kántor Lajos előszavával, 1972); Întoarcerea lui Apolo (ford. és bev. Livia Bacâru. Buk. 1987); Medvekaland a Kárpátokban (vál. és szerk. Hunyadi Csaba Zsolt). Szeged, 2009; Kemény János művei (sorozatszerk. Sarány István. Kákóc Kis Mihály. Csíksz. 2010; Kutyakomédia. uo. 2011;  Víziboszorkány uo. 2013; Kakukkfiókák uo. 2014)

 

Kéziratban maradt művei

Péter. Erdélyi történet 3 felvonásban (dráma); Ostoros apó (színmű)

 

Gyűjteményes kötetekben

Akik alusznak és akik fölébrednek (gyűjt., vál. és összeáll. Kőrössi P. József). Bp. 2002; A Havas dicsérete (vál. és szerk. Hunyadi Csaba). Szeged, 2002; Erdélyi csillagok (gyűjt., vál. és összeáll. Kőrössi P. József). Bp. 2002; Lassított lónézés (vál. és bev. Demény Péter). Kv. 2002; Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival. Kv. 2003; Erdélyi elbeszélők (vál. Nagy Pál). Bp. 2004; Székelyek (gyűjt., összeáll. és szerk. Sas Péter). Bp. 2005; Csíksomlyói legenda (vál. és szerk. Hunyadi Csaba Zsolt). Szeged, 2006; Virágveszedelem (vál. és szerk. Hunyadi Csaba Zsolt). Szeged, 2007; Harmat és vér (vál. és szerk. Hunyadi Csaba Zsolt). Szeged, 2008.

 

(Ma. I.)

 

Irodalom

Szentimrei Jenő: Kákóc Kis Mihály, Ellenzék 1929. jún.23. Kádár Imre: Kákóc Kis Mihály. Erdélyi Helikon 1929/7. Kovács László: Kutyakomédia. Erdélyi Helikon 1934/5. Kovalovszky Miklós: K. J.: Ítéletidő. Szép Szó, Bp. 1939/4. Kovács Katona Jenő: K. J.: Ítéletidő. Korunk 1939/3. Molter Károly: Kokó és Szokratész. Pásztortűz 1940/4; uő: Búcsú a Helikon gazdájától. Előre 1971. okt. 21. Tamási Áron: Kokó és Szokratész. Erdélyi Helikon 1940/3. Gagyi László: A havas dicsérete. Igaz Szó 1957/5; uő: K. J.: Farkasvölgy. Igaz Szó 1964/6; uő: Víziboszorkány. Igaz Szó 1965/7. Papp Ferenc: K. J.: Vadpáva. Igaz Szó 1959/1. Oláh Tibor: A Havas könyve. Utunk 1959/43. Baróti Pál: Farkasvölgy. Utunk 1964/20. Páskándi Géza: A megépítettség sikere. Utunk 1965/45. Sütő András: Sorok K. J.-ról. Igaz Szó 1968/3; uő: A mecénás metamorfózisa. Igaz Szó 1971/11. Veress Dániel: K. J.: Halász, vadász, madarász. Igaz Szó 1968/8. Jancsó Elemér: K. J. születésnapjára. Utunk 1968/36. Szemlér Ferenc: K. J. köszöntése. Igaz Szó 1968/9. Domokos Géza: K. J.-nak. Előre 1968. szept. 15.; uő: Őszi sorok. A Hét 1978/39. Huszár Sándor: Ki találta fel a Helikont. Közli Az író asztalánál. 1969. 20716.; uő: Halotti beszéd. A Hét 1971/42. Balogh Edgár: Tűnődés a vécsi tölgyek alatt. Bartalis János: Ravatal előtt. Szőcs Kálmán: Csillaghullás. Igaz Szó 1971/11. Nagy Pál: A házigazda visszapillant. Beszélgetés K. J.-sal az első Helikon-találkozó 45. évfordulója alkalmából. A Hét 1971/42. Kántor Lajos: A novellista K. J. Utunk 1972/24. Beke György: K. J. Interjú. Közli Tolmács nélkül. 1972. 101–120. Marosi Ildikó: Utolsó beszélgetés K. J.-sal. Igaz Szó 1973/10; Adósság rendezésére vállalkoztam. Közli Közelképek. 1974. 53–55. Erdélyi Lajos felvételeivel; uő: K. J.: Diákévek Bécsben. Utunk 1978/37. Az elfelejtett színház. K. J. hajdani kérdéseire válaszol Kovács György. Lejegyezte Marosi Ildikó. A Hét 1977/2. Sebestyén S. Mihály: Kemény János (1903–1971). Válogatott könyvészet. Művelődés, 1976/6. Kiss Jenő: Kemény János gyermekversei. Látó, 1990/6. Pomogáts Béla: A helikoni irodalom és a modernség. Látó, 2001/7.

 

ASZT: Vallomások a Helikonról. FA 140. Bécsi diákéveiről. FA 180. A havas dicsérete. IM 907.

 

ÁVDolg: Varga Imre: Az irodalomszervező és író K. J. 1969.