Kiss Jenő (1994 • 2014)

oldal nyomtatása Share

Kiss Jenő (Mócs, 1912. szept. 13.) költő, műfordító. Középiskoláit Kolozsvárt végezte (1929), ugyanitt a *Ferenc József Tudományegyetem jogi karán diplomát szerzett (1941). Már 1934-től az *Erdélyi Helikonnál dolgozott helyettes szerkesztőként, 1941-től az Egyetemi Diákasztal vezetője, 1942-44 között a *Termés egyik szerkesztője. 1944-től az *EMKE főtitkára az egyesület felszámolásáig (1947). Előbb az *Utunk, 1948-tól az Állami Könyvkiadó, majd ismét az *Utunk, később a *Napsugár (1957) és az *Igaz Szó (1959) szerkesztője. 1990 óta az újjászerveződő *Erdélyi Szépmíves Céh élén vállalt tisztséget.

Első írása 1927-ben a *Haladás c. szatmári hetilapban jelent meg.

Vallomásai szerint vonzódása a művészetekhez korán kialakult: a képzőművészet, a zene és az irodalom egyaránt érdekelte. Tehetségét végül is lírikusként bontakoztatta ki: első verseit a *Brassói Lapok (1929-30) és a *Pásztortűz (1931) közölte, de lényegében az *Erdélyi Helikon költőjeként, a nyugatos formakultúra jegyében indult. Első verseskötetében (Kormos üvegen, 1937) a modern stílusáramlatok hatása mellett már fellelhetők azok a vonások, amelyek a romániai magyar líra népi vonulatának képviselőjévé avatják. A kötet anyagának nagy része kiváló forma- és stílusérzékű impresszionista hangulatvers, néhány finom, találó ecsetvonással megörökített pillanatkép (Kánikula; Prémvadász; Mint kirándulásról kreol leány; Kínai porcelán-ciklus). E modern hangvételű versekben azonban sokszor és önérzetesen vall őseiről, népi származásáról (Délelőtt fűrészelek; Csontos, vén paraszt volt). A népi jelleg olykor versei hangnemére, formájára is rányomja bélyegét (Egyszerű *szeretet verse; Gémeskút). Ez a népi tudat nála a valóság idealizálásával szemben a józan tisztánlátás igényével párosul (Kormos üvegen). Ezzel magyarázható, hogy költészetében korán felmerült a társadalmi problematika. Ebből a szempontból figyelemre méltó Külvárosban c. verse, amelyben a sorstársainak vállalt szegényeket egy jobb jövő dajkáiként jeleníti meg.

Második kötete (Napforduló 1942) is kedvező kritikai fogadtatásban részesült. Kiemelik nyelvének hajlékonyságát, megelevenítő erejét, a 30-as évek második felében mint *Jékely Zoltán is megállapítja költői magatartása egyre inkább a kisebbségi sors függvényeként alakul. Történelmi ihletésű verseiben egy sajátos közösségi helyzettudat szólal meg (Oszd széjjel vagyonodat; Zsoltár; Nekem is!; Idegenben). A háború borzalmaira egyrészt befelé fordulással válaszol, majd megszületnek tiltakozással is felérő kétségbeesett költeményei (Vessél fejszét...; A köszörűs), amelyek szimbolikus formában bélyegzik meg az embertelenség esztelen tombolását. A *Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában 1946-ban megjelent Kínai császár c. kötetének alapvonása a tiltakozás, a társadalombírálat. Megkapó verseket szentel a II. világháború hőseinek és áldozatainak (Egy író távoli sírjára; Kicsi Ági), s az új rendszerben az igazi humánum távlatait keresi és fedezi fel. Nőnek... c. verse ennek a jövőbe vetett bizalomnak a kifejezése, a gyermekében megtestesülő távlatokat üdvözli. A gyermekek, a család *szeretete, erős vonzódása e témák iránt különben is egyik legjellemzőbb vonása. Ilyen értelemben nevezte Jékely az elemi dolgok költőjének. A harmónia igénye, az emberi melegség, az érzelmek állandó frissessége jellemzi szüleihez, feleségéhez, gyermekeihez szóló költeményeit. Élete társának szentelt egyik legmeghatóbb verse, a Harcos a hősről, az asszonyok észrevétlen, hétköznapi hősiességét megörökítő himnusz.

A 40-es évek végén, az 50-es években írott versei arról a küzdelemről tanúskodnak, ahogy magáévá próbálja tenni a költészet számára is diktált új feladatokat. Számvetés típusú, a múltat a jelennel szembesítő költeményei ilyen értelemben jellemzők a korszak irodalmára, az egész akkori atmoszférára (A nép kezébe; A révi barlangban; A Hamlet-monológra). Az átmenetnek ezekben az éveiben, mint sokan mások, egy időre a türelmetlen, szélsőségekbe hajló irodalompolitika áldozatává válik. A Gaál Gábortól 1949-es kötete egy versének "átírása" miatt elszenvedett írószövetségi bírálat felért egy megbélyegző kiközösítéssel. Annál nagyobb erkölcsi és költői teljesítménynek látszik ezek után Úti rapszódia c. kötete, különösen annak címadó verse. A régi otthon, a jól ismert táj anteuszi erőt kölcsönöz a költőnek: innen az ódai hangvétel is. 1955-ben Állami Díjjal tüntetik ki.

Költői tevékenységének hangvétele a 60-as években elégikussá válik. Az élet szerelmétől a Sors c. kötetéig az elmúlás és a szenvedés tematikája mind nagyobb teret nyer. A Kántor-Láng-féle romániai magyar irodalomtörténet szerint "az Együvé zárva a halállal című kórházi ciklus arról tanúskodik, hogy az átélt szenvedés fellazítja a feszes, konvencionális formákat, szerzőnk a szabadversig, sőt a »meditációkban« a prózaversig lazít (vagy inkább feszít?) a hagyományos versformán, s aki »mindig a férfiasság s az emberi önérzet képviselőjének« tudta magát, a fennköltről leszáll a »közönséges« dolgokhoz, a szenvedés és gyógyítás nagyon is tárgyias világába. [...] Régi költői értékeit meg nem tagadva, de a tárgyszerű közelítés eredményeit felhasználva készül a szintézis, ennek ígérete az Újrateremtés c. vers." A szintézis egyik vonulata az epigramma-tömörségű, rövid költeményekből áll össze: az emberi lét, a költői mesterség lényegét kereső verseket ad közre Rovásírás... c. kötetében. Számvetés-típusú, visszapillantó versei is megszaporodnak, újszerű bennük a kesernyés önirónia. Ilyen Az asztal pártján c. szonett, Mérleg c. kötetének egyik legszebb verse. Utazások ihlette Szomszédos tájakon c. versciklusában az először látott tájakat nosztalgikus árnyalatokkal, az élettől búcsúzkodón örökíti meg. Az elmúlás gondolata tér vissza Álom ajtókról c. verskötetében is.

Több mint fél évszázad válogatott verseit tartalmazó 1988-as kötetének előszavában ezt írja Nagy Pál: "A mennyiségi arányaiban is lenyűgöző költői-írói teljesítményről... ma még korai lenne véglegesítő-összegező igénnyel szólni... Árnyaló színfoltok bizonyosan gazdagítják még az összképet, de az több, mint valószínű, hogy lényegi módosulások nem következnek be a költő szemléletében, magatartásában, módszerében." 1992-ben az ESZC adja ki húsz éven át kéziratban rejtegetett visszaemlékezését, amelyben az 1944 őszén Kolozsvárról elhurcolt magyar férfiak szenvedését örökíti meg egészen addig, amíg az író alteregójának, Ipp Dánielnek és két társának sikerül megszöknie a focşani-i haláltáborból. Az ő hazavergődésük és a deportáltak ezreinek halála a szovjet lágerekben ma újra időszerű megrázó tiltakozás az embertelenség ellen.

1979-ben Emberközelből címmel közzéteszi tanulmányait, cikkeit, visszaemlékezéseit. A kötet magyar és román kortárs írókat idéz meg, kiemelkedő A *Termés spiritus rectora és Az *Utunk hősi korszaka c. irodalomtörténeti vázlat.

Műfordítói tevékenysége is igen jelentős: a román líra klasszikusainak avatott tolmácsolója. Eminescu, Coşbuc, Bacovia, Blaga és mások műveiből készült fordításait Kaleidoszkóp címen gyűjtötte össze (1967), de különösen a román népballadák, népdalok, betyárénekek és kolindák köréből közölt mesteri fordításokat. Az öt balladakötetet (A bárányka, 1963; Novákékról szól az ének, 1969; Szarvasokká vált fiúk, 1971; Márk vitéz, 1974; Három testvér, kilenc sárkány, 1976) utóbb kétnyelvű válogatás (Rétek harmatában, 1985) követte, a folklorista munkatárs minden esetben Faragó József, az illusztrációkat *Plugor Sándor készítette.

Önálló művei: Kormos üvegen (versek, Kv. 1937); Napforduló (versek, Kv. 1942); Kínai császár (versek, Kv. 1946); A Fehérember (színjáték, Kv. 1946); Válogatott versek (1949); Úti rapszódia (versek, 1954); Három nap egy esztendő (mesejáték, 1955); Szín és tűz (versek, *Feszt László címlapjával, 1956); Gyermeksíp (gyermekversek, 1959); A küszöb előtt (színjáték, 1960); Gépek erdeje (gyermekversek, 1960); Az élet szerelme (versek, 1961); Tulipánfák földjén (verses útirajz az ifjúságnak, 1961); Legszebb versek (Sőni Pál előszavával, 1963); Fegyver nélkül fegyver ellen (gyermekversek, 1963); Kísérnek a csillagok (versek, Deák Ferenc borítólapjával, 1964); Az esztendő élete (gyermekversek, 1964); Nem egy életre születtem (versek, 1966); Sors (versek, 1969); Idők, terek (versek, 1970); Rovásírás és egyéb feljegyzések (Kv. 1972); Az ember és a tenger (vallomás helyett krónika, 1973); Aprónépség (gyermekversek, 1974); A kő nem mozdul (versek, Cseh Gusztáv borítólapjával, 1975); Mérleg (versek, Kv. 1976); Fiúk, lányok, gyöngyvirágok (gyermekversek, 1978); Emberközelből (tanulmányok, cikkek, visszaemlékezések, Kv. 1979); Álom ajtókról (versek, 1982); A műfordító emlékeiből (visszatekintések és kiadatlan versfordítások, 1986); Holdutazás (versek, I. *Feszt László fedőlapjával, Kv. 1986); Folyó és tó (válogatott versek, Bp. 1987); A repülőtér közelében (válogatott versek, Nagy Pál bevezetőjével, 1988. RMI); Ithaka messze van (vallomás helyett krónika, Kv. 1992).

Román fordításban: Poezii (1957); Să fiţi prieteni (gyermekversek, Veronica Porumbacu fordításában, *Surány Erzsébet illusztrációival, 1961); Copii mei, vă spun acum! (gyermekversek, Veronica Porumbacu fordításában, 1963); Continentul cîntecului (versek, 1971).

Álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel.

(Gy. É.)

Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. *Keleti Újság 1937/55; újraközölve Dsida azonos című kötetében, 1992. 153-56. Reményik Sándor: Költő a költőhöz. *Erdélyi Helikon 1937/5. *Jékely Zoltán: Igaz költő próbája. *Termés 1942. Ősz. Oláh Tibor: Mese és valóság. *Igaz Szó 1956/4. Kántor Lajos: Ámulat vagy megértés? *Korunk 1961/7. Gálfalvi Zsolt: A költő és a valóság. *Igaz Szó 1961/10. Izsák József: Káprázat és való. *Igaz Szó 1964/11; uő. A tárgyilagosság hangpróbája. *A Hét 1971/18. Huszár Sándor: Őszi látogatás K. J.-nél. *Utunk 1965/45. Szilágyi Júlia: Hitvallás és mívesség. *Utunk 1968/8. Panek Zoltán: Sors. *Utunk 1969/45. Beke György: Rapszodikus önéletírás. *Korunk 1980/9. Nagy Pál: A hűség költője *Utunk 1982/22. Köllő Károly: Ami felér egy győzelemmel. Román népballadák. Közli Két irodalom mezsgyéjén. 1984. 292-311.; uő. K. J. válogatott román népballadafordítás-kötetének margójára. *Korunk 1986/5; uő. A "genius loci" egy műfordító visszaemlékezéseinek tükrében. Megkésett széljegyzetek. *Korunk 1990/4. Indig Ottó: Holdutazás *Utunk 1987/22. Jánosházy György: Ámulatok költője. *Utunk 1987/37. Farkas Árpád: A jáspis jegyében. *Igaz Szó 1987/9. Tóth István: Két tűz, együtt. *Korunk 1988/12. Marosi Péter: Poesis ut pictura? *Utunk 1989/3.

ÁVDolg. Bakó Árpád: K. J. élete és költészete (1944-ig). 1964.



Kiss Jenő (Mocs, 1912. szept. 13. – 1995. dec. 16., Kolozsvár) – költő, műfordító. Középiskoláit Kolozsvárt végezte (1929), ugyanitt a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán diplomát szerzett (1941). Már 1934-től az Erdélyi Helikonnál dolgozott helyettes szerkesztőként, 1941-től az Egyetemi Diákasztal vezetője, 1942–44 között a Termés egyik szerkesztője. 1944-től az EMKE főtitkára az egyesület felszámolásáig (1947). Előbb az Utunk, 1948-tól az Állami Könyvkiadó, majd ismét az Utunk, később a Napsugár (1957) és az Igaz Szó (1959) szerkesztője. 1990. után az újjászerveződő Erdélyi Szépmíves Céh élén vállalt tisztséget.

Első írása 1927-ben a Haladás c. szatmári hetilapban jelent meg.

Vallomásai szerint vonzódása a művészetekhez korán kialakult: a képzőművészet, a zene és az irodalom egyaránt érdekelte. Tehetségét végül is lírikusként bontakoztatta ki: első verseit a Brassói Lapok (1929-30) és a Pásztortűz (1931) közölte, de lényegében az Erdélyi Helikon költőjeként, a nyugatos formakultúra jegyében indult. Első verseskötetében (Kormos üvegen, 1937) a modern stílusáramlatok hatása mellett már fellelhetők azok a vonások, amelyek a romániai magyar líra népi vonulatának képviselőjévé avatják. A kötet anyagának nagy része kiváló forma- és stílusérzékű impresszionista hangulatvers, néhány finom, találó ecsetvonással megörökített pillanatkép (Kánikula; Prémvadász; Mint kirándulásról kreol leány; Kínai porcelán-ciklus). E modern hangvételű versekben azonban sokszor és önérzetesen vall őseiről, népi származásáról (Délelőtt fűrészelek; Csontos, vén paraszt volt). A népi jelleg olykor versei hangnemére, formájára is rányomja bélyegét (Egyszerű szeretet verse; Gémeskút). Ez a népi tudat nála a valóság idealizálásával szemben a józan tisztánlátás igényével párosul (Kormos üvegen). Ezzel magyarázható, hogy költészetében korán felmerült a társadalmi problematika. Ebből a szempontból figyelemre méltó Külvárosban c. verse, amelyben a sorstársainak vállalt szegényeket egy jobb jövő dajkáiként jeleníti meg.

Második kötete (Napforduló, 1942) is kedvező kritikai fogadtatásban részesült. Kiemelik nyelvének hajlékonyságát, megelevenítő erejét, a 30-as évek második felében, mint Jékely Zoltán is megállapítja költői magatartása egyre inkább a kisebbségi sors függvényeként alakul. Történelmi ihletésű verseiben egy sajátos közösségi helyzettudat szólal meg (Oszd széjjel vagyonodat; Zsoltár; Nekem is!; Idegenben). A háború borzalmaira egyrészt befelé fordulással válaszol, majd megszületnek tiltakozással is felérő kétségbeesett költeményei (Vessél fejszét…; A köszörűs), amelyek szimbolikus formában bélyegzik meg az embertelenség esztelen tombolását. A Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában 1946-ban megjelent Kínai császár c. kötetének alapvonása a tiltakozás, a társadalombírálat. Megkapó verseket szentel a II. világháború hőseinek és áldozatainak (Egy író távoli sírjára; Kicsi Ági), s az új rendszerben az igazi humánum távlatait keresi és fedezi fel. Nőnek… c. verse ennek a jövőbe vetett bizalomnak a kifejezése, a gyermekében megtestesülő távlatokat üdvözli. A gyermekek, a család szeretete, erős vonzódása e témák iránt különben is egyik legjellemzőbb vonása. Ilyen értelemben nevezte Jékely az elemi dolgok költőjének. A harmónia igénye, az emberi melegség, az érzelmek állandó frissessége jellemzi szüleihez, feleségéhez, gyermekeihez szóló költeményeit. Élete társának szentelt egyik legmeghatóbb verse, a Harcos a hősről, az asszonyok észrevétlen, hétköznapi hősiességét megörökítő himnusz.

A 40-es évek végén, az 50-es években írott versei arról a küzdelemről tanúskodnak, ahogy magáévá próbálja tenni a költészet számára is diktált új feladatokat. Számvetés típusú, a múltat a jelennel szembesítő költeményei ilyen értelemben jellemzők a korszak irodalmára, az egész akkori atmoszférára (A nép kezébe; A révi barlangban; A Hamlet-monológra). Az átmenetnek ezekben az éveiben, mint sokan mások, egy időre a türelmetlen, szélsőségekbe hajló irodalompolitika áldozatává válik. A Gaál Gábortól 1949-es kötete egy versének „átírása” miatt elszenvedett írószövetségi bírálat felért egy megbélyegző kiközösítéssel. Annál nagyobb erkölcsi és költői teljesítménynek látszik ezek után Úti rapszódia c. kötete, különösen annak címadó verse. A régi otthon, a jól ismert táj anteuszi erőt kölcsönöz a költőnek: innen az ódai hangvétel is. 1955-ben Állami Díjjal tüntetik ki.

Költői tevékenységének hangvétele a 60-as években elégikussá válik. Az élet szerelmétől a Sors c. kötetéig az elmúlás és a szenvedés tematikája mind nagyobb teret nyer. A Kántor–Láng-féle romániai magyar irodalomtörténet szerint „az Együvé zárva a halállal című kórházi ciklus arról tanúskodik, hogy az átélt szenvedés fellazítja a feszes, konvencionális formákat, szerzőnk a szabadversig, sőt a »meditációkban« a prózaversig lazít (vagy inkább feszít?) a hagyományos versformán, s aki »mindig a férfiasság s az emberi önérzet képviselőjének« tudta magát, a fennköltről leszáll a »közönséges« dolgokhoz, a szenvedés és gyógyítás nagyon is tárgyias világába. […] Régi költői értékeit meg nem tagadva, de a tárgyszerű közelítés eredményeit felhasználva készül a szintézis, ennek ígérete az Újrateremtés c. vers.”. A szintézis egyik vonulata az epigramma-tömörségű, rövid költeményekből áll össze: az emberi lét, a költői mesterség lényegét kereső verseket ad közre Rovásírás… c. kötetében. Számvetés-típusú, visszapillantó versei is megszaporodnak, újszerű bennük a kesernyés önirónia. Ilyen Az asztal pártján c. szonett, Mérleg c. kötetének egyik legszebb verse. Utazások ihlette Szomszédos tájakon c. versciklusában az először látott tájakat nosztalgikus árnyalatokkal, az élettől búcsúzkodón örökíti meg. Az elmúlás gondolata tér vissza Álom ajtókról c. verskötetében is.

Több mint fél évszázad válogatott verseit tartalmazó 1988-as kötetének előszavában ezt írja Nagy Pál: „A mennyiségi arányaiban is lenyűgöző költői-írói teljesítményről… ma még korai lenne véglegesítő-összegező igénnyel szólni… Árnyaló színfoltok bizonyosan gazdagítják még az összképet, de az több, mint valószínű, hogy lényegi módosulások nem következnek be a költő szemléletében, magatartásában, módszerében.” 1992-ben az ESZC adja ki húsz éven át kéziratban rejtegetett visszaemlékezését, amelyben az 1944 őszén Kolozsvárról elhurcolt magyar férfiak szenvedését örökíti meg egészen addig, amíg az író alteregójának, Ipp Dánielnek és két társának sikerül megszöknie a foksányi haláltáborból. Az ő hazavergődésük és a deportáltak ezreinek halála a szovjet lágerekben ma újra időszerű megrázó tiltakozás az embertelenség ellen.

1979-ben Emberközelből címmel közzéteszi tanulmányait, cikkeit, visszaemlékezéseit. A kötet magyar és román kortárs írókat idéz meg, kiemelkedő A Termés spiritus rectora és Az Utunk hősi korszaka c. irodalomtörténeti vázlat.

Műfordítói tevékenysége is igen jelentős: a román líra klasszikusainak avatott tolmácsolója. Eminescu, Coşbuc, Bacovia, Blaga és mások műveiből készült fordításait Kaleidoszkóp címen gyűjtötte össze (1967), de különösen a román népballadák, népdalok, betyárénekek és kolindák köréből közölt mesteri fordításokat. Az öt balladakötetet (A bárányka, 1963; Novákékról szól az ének, 1969; Szarvasokká vált fiúk, 1971; Márk vitéz, 1974; Három testvér, kilenc sárkány, 1976) utóbb kétnyelvű válogatás (Rétek harmatában, 1985) követte, a folklorista munkatárs minden esetben Faragó József, az illusztrációkat Plugor Sándor készítette.

 

Önálló kötetei

Kormos üvegen (versek, Kv., 1937); Napforduló (versek, Kv., 1942); Kínai császár (versek, Kv., 1946); A Fehérember (színjáték, Kv., 1946); Válogatott versek (1949); Úti rapszódia (versek, 1954); Három nap egy esztendő (mesejáték, 1955); Szín és tűz (versek, Feszt László címlapjával, 1956); Gyermeksíp (gyermekversek, 1959); A küszöb előtt (színjáték, 1960); Gépek erdeje (gyermekversek, 1960); Az élet szerelme (versek, 1961); Tulipánfák földjén (verses útirajz az ifjúságnak, 1961); Legszebb versek (Sőni Pál előszavával, 1963); Fegyver nélkül fegyver ellen (gyermekversek, 1963); Kísérnek a csillagok (versek, Deák Ferenc borítólapjával, 1964); Az esztendő élete (gyermekversek, 1964); Nem egy életre születtem (versek, 1966); Sors (versek, 1969); Idők, terek (versek, 1970); Rovásírás és egyéb feljegyzések (Kv. 1972); Az ember és a tenger (vallomás helyett krónika, 1973); Aprónépség (gyermekversek, 1974); A kő nem mozdul (versek, Cseh Gusztáv borítólapjával, 1975); Mérleg (versek, Kv. 1976); Fiúk, lányok, gyöngyvirágok (gyermekversek, 1978); Emberközelből (tanulmányok, cikkek, visszaemlékezések, Kv. 1979); Álom ajtókról (versek, 1982); A műfordító emlékeiből (visszatekintések és kiadatlan versfordítások, 1986); Holdutazás (versek, I. Feszt László fedőlapjával, Kv. 1986); Folyó és tó (válogatott versek, Bp. 1987); A repülőtér közelében (válogatott versek, Nagy Pál bevezetőjével, 1988); Ithaka messze van (vallomás helyett krónika, Kv. 1992).; Időverten (Bp. 1994)

 

Román fordításban

Poezii (1957); Să fiţi prieteni (gyermekversek, Veronica Porumbacu fordításában, Surány Erzsébet ill., 1961); Copii mei, vă spun acum! (gyermekversek, Veronica Porumbacu fordításában, 1963); Continentul cîntecului (versek, 1971).

 

Gyűjteményes kötetekben

Bolyai emlékfüzet (szerk. Staar Gyula. Bp. 1985); Új aranyhárfa (vál., szerk. Tenke Sándor. Bp. 1987); Sárga ernyő (vál., szerk. Linka Ágnes. Bp. 1987); Az én szívemben boldogok a tárgyak (vál., szerk. a Kaláka. Bp. 1988); Erdélyi csillagok (vál. és utószó Czine Mihály. Bp. 1988); Egy fordítás nem mindennapi története: In Eminescu a magyar irodalomban (szerk. Mózes Huba. Buk. 1989); Magyar hegyibeszéd (szerk. Bényei József. Nyíregyháza, 1990); Hazahív a hűség (vál., szerk. Lisztóczky László. Ssztgy. 1995); Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag (szerk. Medvigy Endre. Bp. 1997); Hegyek, fák, füvek (vál., szerk., előszó Lisztóczky László. Gyöngyös–Ssztgy. 1998); A magyarokhoz (szerk. Medvigy Endre. Miskolc, 2002); 111 vers Kolozsvárról (vál. Katona Éva és Veress Erzsébet. Kv. 2002); Álmok szállodája (vál., bev. Balázs Imre József. Kv. 2002); Álmom: az Isten (vál., szerk. Lothringer Miklós. Bp. 2003); A bibliás tenger (összeáll., szerk. Vasvári Zoltán. Bp. 2004); 111 vers a szerelemről (vál. Katona Éva. Kv. 2005); Szeretőm, földem, Erdély (vál., szerk. Hunyadi Csaba Zsolt. Szeged, 2006); Lírai tőzsde: fontos versek (Cseke Gábor. Arad, 2006); Karácsony a havason (vál., szerk. Hunyadi Csaba Zsolt. Szeged, 2008); 101 vers Európáról (vál. Molnár Judit. Kv. 2008); Karácsonyi álom (vál., szerk. Brauch Magda. Szudvh. 2008); Édesanyámnak (vál., szerk. György János. Marosszentgyörgy, 2008); Szép karácsony szép zöld fája (vál., szerk. előszó Nagy Pál. Szudvh. 2008); 123 vers a zenéről (összeáll. Molnár Judit. Kv. 2009); Találkozásaim Dsida Jenővel. In Dsida Jenő emlékezete (szerk. Sas Péter. Kv. 2009); Erdélyi költők antológiája (vál., szerk., bev. Pomogáts Béla. Bp. 2011)

 

Fordítások

Ion Creangă: Gyermekkorom emlékei (ford. R. Berde Máriával. Buk. 1950, 1951); Alexandru Vlahuţă: Élősködők és más írások (Buk. 1951); Mihail Sadoveanu: Vascsőrű (Buk. 1951); I. L. Caragiale: Leonida naccságos úr és a reakció (Buk. 1952); Vasile Alecsandri: A szorgos ősz (Buk. 1955); D. Th. Neculuţa: Az igazság partjai felé (Buk. 1955); Ion Creangă: Ion Roată apó és az Egyesülés (Buk. 1959); George Bacovia: Lila alkonyat (Buk. 1961); Ion Creangă válogatott munkái (ford. másokkal. Buk. 1962); Ion Creangă: A falu órája (Buk. 1962); Nicolae Labiş: Mókafi kalandjai (Buk. 1963); Ion Creangă: A kecskék (Buk. 1964); Ion Bănută: Üzenet (Buk. 1964); Lucian Blaga: Évek krónikája és éneke (Buk. 1968); George Bacovia legszebb versei (Buk. 1972); Ion Creangă: A disznó meséje (Sürő Andrással. Buk. 1973); Mihai Beniuc: Az égő sas (Buk. 1973); Lucian Blaga versei (ford. másokkal. Buk. 1979); George Bacovia: Ólom (Buk. 1981)

 

Szerkesztés

Jancsik Pál: Szomjas tenger (bev. Buk. 1963); Csillagok, csillagok (összeáll. Buk. 1964); Costa Carei: Să cauţi formă (előszó. Buk. 1974)

 

Álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel.

 

(Gy. É.)

 

Irodalom

Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Keleti Újság 1937/55; újraközölve Dsida azonos című kötetében, 1992. 153–156. Kováts József: Kiss Jenő eltévedése. Kormos üvegen. Korunk, 1937/4; Reményik Sándor: Költő a költőhöz. Erdélyi Helikon 1937/5. Jékely Zoltán: Igaz költő próbája. Termés 1942. Ősz. Oláh Tibor: Mese és valóság. Igaz Szó 1956/4. Kántor Lajos: Ámulat vagy megértés? Korunk 1961/7. Gálfalvi Zsolt: A költő és a valóság. Igaz Szó 1961/10. Izsák József: Káprázat és való. Igaz Szó 1964/11; uő. A tárgyilagosság hangpróbája. A Hét 1971/18. Huszár Sándor: Őszi látogatás K. J.-nél. Utunk 1965/45. Szilágyi Júlia: Hitvallás és mívesség. Utunk 1968/8. Panek Zoltán: Sors. Utunk 1969/45. Jancsik Pál: Kiss Jenő két újabb kötetéről. Korunk, 1970/6. Engel Károly: Egy „konok” műfordító dicsérete. Korunk, 1972/7. Szilágyi Júlia: Költészet – és egyéb feljegyzések. Korunk, 1973/4. Beke György: Rapszodikus önéletírás. Korunk 1980/9. Cseke Péter: A Horváth István jelenség, ahogy Kiss Jenő látja (interjú). Korunk, 1982/1. Gábor Dénes: Kiss Jenő 70 éves. Válogatott életmű-bibliográfia. Művelődés, 1982/10. Nagy Pál: A hűség költője. Utunk 1982/22. Köllő Károly: Ami felér egy győzelemmel. Román népballadák. Közli Két irodalom mezsgyéjén. 1984. 292–311.; uő. K. J. válogatott román népballadafordítás-kötetének margójára. Korunk 1986/5; uő. A „genius loci” egy műfordító visszaemlékezéseinek tükrében. Megkésett széljegyzetek. Korunk 1990/4. Indig Ottó: Holdutazás. Utunk 1987/22. Jánosházy György: Ámulatok költője. Utunk 1987/37. – Farkas Árpád: A jáspis jegyében. Igaz Szó 1987/9. Tóth István: Két tűz, együtt. Korunk 1988/12. Marosi Péter: Poesis ut pictura? Utunk 1989/3.