Kocsis István (1994 • 2014)

oldal nyomtatása Share

Kocsis István (Ombod, 1940. máj. 7.) próza- és drámaíró. Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte 1956-ban, de csak 1965-ben szerezte meg diplomáját a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Első, egyfajta erkölcsi imperatívuszt képviselő karcolatai, novellái a közbeeső időszak vidéki élményeiből ihletődtek (katonai szolgálat, képesítés nélküli tanítóskodás Avasújvárosban, majd Kőszegremetén), melyek íróvá érlelték. Államvizsga után a bukaresti *Pionír c. hetilaphoz nevezték ki, 1967 őszén átkerült az Ifjúmunkáshoz. Az itt töltött két év olyan szerkesztőségi közösségben, amelynek Gálfalvi György, *Aradi József volt akkoriban a tagja lényegesen alakította valóságismeretét, világlátását. Riporteri munkáját 1969-től a kolozsvári *Utunk belső munkatársaként is folytatta; 1984-ben Budapestre települt át, itt folytatódik írói pályája.

1965-ben mutatkozott be novellistaként, írásait az *Utunk és a *Korunk sűrűn közölte. *Szabó Gyula beajánlásával megjelent Forrás-kötetében (Egyenletek, 1967) már drámát is találunk: ez a Megszámláltatott fák, szakítva az antifasiszta irodalom korábbi sablonjával, magatartás-típusokat állít reflektorfénybe. A hatalom kiszolgálóit és kiszolgáltatottjait nem választja el élesen egymástól, sőt a főhősben, Ranke őrnagyban a megszálló hadsereg humanista tisztjének illúziójáról, súlyos lelki konfliktusáról tud lényegesen újat, a korra jellemzőt mondani. (A dráma Szatmáron sikeres előadásban került színpadra, majd a bukaresti *televízió magyar adása filmváltozatát is bemutatta.) Hasonló erkölcsi dilemmákat vizsgált történelmi keretben 1969-ben írt Martinovics-drámájában (A nagy játékos) is: lehet-e az ellenséges hatalommal szövetkezve harcolni a szabadságért, haladásért? A vitadráma statikus voltát a gondolatok súlyos tétje oldja. Az "örömteremtés" visszájára fordulását példázza a harmadik, Stuart Mária tragédiájából ihletődött dráma, A korona aranyból van.

Monodrámáinak sorát a Bolyai János estéje (1970) nyitotta meg, s lényegében ezzel kezdődött a ~-művek színpadi sikere (kitűnő színészek egymással valósággal versengve adták elő számos színházban). Az élete alkonyán álló híres matematikusban a megaláztatott embert idézi az olvasó elé, a fényes sikereket s a nagy megalkuvásokat elkerülő, magányos tudóst, aki leszámol ugyan illúzióival, mégis mindegyre visszatér a gondolathoz: "Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja." Magára maradt, szigorú erkölcsű történelmi egyéniségek többi hősei is: Árva Bethlen Kata, Széchenyi István, ill. Jászai Mari.

Határhelyzeteket, a választás, a döntés pillanatait vetíti ki az egyetemes művelődéstörténet olyan figuráiba, mint Van Gogh és Gauguin (Tárlat az utcán) vagy Magellán. Előző drámahőseinek jóságkomplexusai, "játékai" se voltak függetlenek a közösség problémáitól, mégis ők elsősorban egyéniségük integritását óvták; Magellán a magányt már egyértelműen a közösségért vállalja. Van Gogh sorsában, művészetében a szerző a szülőföld elszakíthatatlan erejét látja. Megpróbálkozott a parabola-drámával (Játék a hajón, 1968) és a riport-drámával is (Nem zárjuk kulcsra az ajtót, 1978).

Korai drámáit többször is átdolgozta, némelyiket (Vincent van Gogh) monodrámásította.

Egyéb kötetei: Örömteremtés (novellák, két dráma, 1969); A korona aranyból van (1972); Tárlat az utcán (monológok, párbeszédek, *jelenetek, drámák, 1974); A nagy játékos (1976); Drámák (1978); A fehér kesztyű (novellák, *jelenetek, 1978); Megszámláltatott fák (1981); A megkoszorúzott (1982); Széchenyi István (monodrámák, Bp. 1984). Már Budapesten írt munkái: A tizenkettedik lánc (Széchenyi-regény, Bp. 1986); Vasban, aranyban (versek, Bp. 1987); Történészek a kereszten, avagy az áldozatok bosszúja (A román történelemhamisítás regénye, Bp. 1991).

Novellái, drámái román és német fordításban is megjelentek, folyóiratokban és a Facerea bucuriei (1972) c. kötetében, Adela-Rodica Sălăgianu tolmácsolásában. Megkapta a Bukaresti Írók Társasága díját is. Árpád-házi Szent Margitról írt történelmi drámáját a komáromi Bástya-színház mutatta be (1991).

(K. L.)

Marosi Péter: K. I. rendhagyása. *Utunk 1967/15; uő. Játék a mítosszal. *Utunk 1969/48; uő. Nem társalgási drámák *Utunk 1970/28. Láng Gusztáv: A jóság útjai, avagy annak találgatása, hogy miben különböznek K. I. novellái a négy evangéliumtól. *Utunk 1969/46. K. Jakab Antal: A kérdezés természetéről. *Utunk 1969/51. Kovács János: Az Egyenletektől az Örömteremtésig. *Igaz Szó 1969/11. Bálint Tibor: A zsákbanfutás művészete. *Utunk 1970/4. Kántor Lajos: Emberpróbáló játékok költője. *Igazság 1970/131; uő. Kocsis-drámák a színpadon. Közli A megtalált színház. Kv. 1976. 82-97. Szakolczay Lajos: Magellán. K. I. drámájának ősbemutatója Kecskeméten. *Utunk 1975/19. Boér Géza: A *jelen alagútjai. *Korunk 1975/9; uő. Társadalmi forgatókönyv K. I. Bethlen Kata-drámájához. *Korunk 1978/2. Tarján Tamás: K. I. színháza. Napjaink, Miskolc 1976/12; uő. A morál monodrámái. Közli Kortárs drámák, 1983. 387-401.

ÁVDolg. Bazsó Ibolya: K. I. drámái. 1981.

ASZT: K. I. drámáinak bemutatói a szatmári Északi Színházban (több szalagon).



Kocsis István (Ombod, 1940. máj. 7.) – próza- és drámaíró. Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte 1956-ban, de csak 1965-ben szerezte meg diplomáját a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Első, egyfajta erkölcsi imperatívuszt képviselő karcolatai, novellái a közbeeső időszak vidéki élményeiből ihletődtek (katonai szolgálat, képesítés nélküli tanítóskodás Avasújvárosban, majd Kőszegremetén), melyek íróvá érlelték. Államvizsga után a bukaresti Pionír c. hetilaphoz nevezték ki, 1967 őszén átkerült az Ifjúmunkáshoz. Az itt töltött két év olyan szerkesztőségi közösségben, amelynek Gálfalvi György, Aradi József volt akkoriban a tagja, lényegesen alakította valóságismeretét, világlátását. Riporteri munkáját 1969-től a kolozsvári Utunk belső munkatársaként is folytatta. 1984-ben Budapestre települt át, a Népszínház dramaturgja lett, 1984–97 között az MTV dramaturgja, 1997-től főmunkatársa.

1965-ben mutatkozott be novellistaként, írásait az Utunk és a Korunk sűrűn közölte. Szabó Gyula beajánlásával megjelent Forrás-kötetében (Egyenletek, 1967) már drámát is találunk: ez a Megszámláltatott fák, szakítva az antifasiszta irodalom korábbi sablonjával, magatartás-típusokat állít reflektorfénybe. A hatalom kiszolgálóit és kiszolgáltatottjait nem választja el élesen egymástól, sőt a főhősben, Ranke őrnagyban a megszálló hadsereg humanista tisztjének illúziójáról, súlyos lelki konfliktusáról tud lényegesen újat, a korra jellemzőt mondani. (A dráma Szatmáron sikeres előadásban került színpadra, majd a bukaresti televízió magyar adása filmváltozatát is bemutatta.) Hasonló erkölcsi dilemmákat vizsgált történelmi keretben 1969-ben írt Martinovics-drámájában (A nagy játékos) is: lehet-e az ellenséges hatalommal szövetkezve harcolni a szabadságért, haladásért? A vitadráma statikus voltát a gondolatok súlyos tétje oldja. Az „örömteremtés” visszájára fordulását példázza a harmadik, Stuart Mária tragédiájából ihletődött dráma, A korona aranyból van.

Monodrámáinak sorát a Bolyai János estéje (1970) nyitotta meg, s lényegében ezzel kezdődött a Kocsis István-művek színpadi sikere (kitűnő színészek egymással valósággal versengve adták elő számos színházban). Az élete alkonyán álló híres matematikusban a megaláztatott embert idézi az olvasó elé, a fényes sikereket s a nagy megalkuvásokat elkerülő, magányos tudóst, aki leszámol ugyan illúzióival, mégis mindegyre visszatér a gondolathoz: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja.” Magára maradt, szigorú erkölcsű történelmi egyéniségek többi hősei is: Árva Bethlen Kata, Széchenyi István, ill. Jászai Mari.

Határhelyzeteket, a választás, a döntés pillanatait vetíti ki az egyetemes művelődéstörténet olyan figuráiba, mint Van Gogh és Gauguin (Tárlat az utcán) vagy Magellán. Előző drámahőseinek jóságkomplexusai, „játékai” se voltak függetlenek a közösség problémáitól, mégis ők elsősorban egyéniségük integritását óvták; Magellán a magányt már egyértelműen a közösségért vállalja. Van Gogh sorsában, művészetében a szerző a szülőföld elszakíthatatlan erejét látja. Megpróbálkozott a parabola-drámával (Játék a hajón, 1968) és a riport-drámával is (Nem zárjuk kulcsra az ajtót, 1978). Korai drámáit többször is átdolgozta, némelyiket (Vincent van Gogh) monodrámásította.

Novellái, drámái román és német fordításban is megjelentek, folyóiratokban és a Facerea bucuriei (1972) c. kötetében, Adela-Rodica Sălăgianu tolmácsolásában. Megkapta a Bukaresti Írók Társasága díját is. Árpád-házi Szent Margitról írt történelmi drámáját a komáromi Bástya-színház mutatta be (1991).

 

Díjak: József Attila-díj (1987)

 

Önálló kötetei

Egyenletek (Buk., 1967); Örömteremtés (novellák, két dráma. Buk., 1969); A korona aranyból van (drámák. Buk., 1972); Tárlat az utcán (monológok, párbeszédek, jelenetek, drámák. Buk., 1974); A nagy játékos (Buk., 1976); Drámák (Kv., 1978); A fehér kesztyű (novellák, jelenetek. Buk., 1978); Megszámláltatott fák (Bp., 1981); A megkoszorúzott (Buk., 1982); 5 színjáték (Buk. 1984); Széchenyi István (monodrámák. Bp., 1984); A tizenkettedik lánc (Széchenyi-regény. Bp., 1986); Vasban, aranyban (versek, Bp., 1987); Történészek a kereszten, avagy az áldozatok bosszúja (A román történelemhamisítás regénye. Bp., 1991); A Szent Korona tana (Bp. 1995, 1996); Bolyai János estéje (Bp. 1996); A meztelen igazságért (Bp. 1996); A megkoronázott (Bp. 1996); A megkoronázott (drámák. Miskolc, 1996); A Szent Korona misztériuma (tört. tanulmány. Bp. 1997); Árva Bethlen Kata (drámák. Miskolc, 1998); A szakrális fejedelem (történelemkönyv. Bp. 1999); „Magyarországnak fényes tüköre” (Miskolc, 2001); Magyarország Szent Koronája (Bp. 2001, 2005, 2008, 2010); Az áldozat (Miskolc, 2006); Fényhíd (Miskolc, 2007); A Szent Korona üzenete (Keszthely, 2008); A táltos paripa (Bp. 2008, 2010)

 

Gyűjteményes kötetekben

Néveste. In 12 egyfelvonásos (szerk. Gyöngyösi Gábor. Buk. 1978); Korok és kulisszák (Bp. 1985); A gyűlöletről. Korunk, 1991/4; A Szent Korona tana és a mai magyar nemzet. In Ezeregyszáz éves értékekre építkezünk (szerk. Kas Iván. Bp. 1997); Magyar királyok (szerk. Bakonyi Péter, Sári László. Bp. 1997); A Szent Korona és a jogfolytonosság. In A Szentkorona-eszme és a Szent Korona népei (szerk. Zelles László, Donáth Lehel. Bp. 2000); Jogfolytonosság helyreállításának kötelezettsége. In Konferencia az alkotmányról az Európai Unió kapujában (szerk. Fáy Árpád. Bp. 2002); Caligula helytartója (vál., bev. Dávid Gyula. Kv. 2003); Szempontok a Szent Korona misztériuma és tana tanulmányozásához. In Szent Korona-eszme időszerűsége (szerk. Tóth Zoltán József. Bp. 2004); Újabb erdélyi elbeszélők (vál. Nagy Pál. Bp. 2005); Hann Ferenc: Paulovics (közrem. Bp. 2008); A rejtélyes régi magyar hitvilág. In Kőrösi Csoma Sándor és a magunk keresése (szerk. Gazda József és Szabó Etelka. Kovászna, 2008)

 

Tévéjátékai, -filmjei

Megszámláltatott fák (1975); Magellán (1976); A korona aranyból van (1979); Radarsugarak, Az áldozat, Bírni fognak-e a szárnyai? (1980); Bolyai János estéje (1981); Nem zárjuk kulcsra az ajtót (1985); Vincent van Gogh (1993)

 

Szerkesztés

Padányi Viktor: Széchenyi kultúrája (bev. Bp. 2006)

 

(K. L.)

 

Irodalom

Marosi Péter: K. I. rendhagyása. Utunk 1967/15; uő. Játék a mítosszal. Utunk 1969/48; uő. Nem társalgási drámák Utunk 1970/28. Láng Gusztáv: A jóság útjai, avagy annak találgatása, hogy miben különböznek K. I. novellái a négy evangéliumtól. Utunk 1969/46. K. Jakab Antal: A kérdezés természetéről. Utunk 1969/51. Kovács János: Az Egyenletektől az Örömteremtésig. Igaz Szó 1969/11. Bálint Tibor: A zsákbanfutás művészete. Utunk 1970/4. Kántor Lajos: Emberpróbáló játékok költője. Igazság 1970/131; uő. Kocsis-drámák a színpadon. Közli A megtalált színház. Kv. 1976. 82–97. Szakolczay Lajos: Magellán. K. I. drámájának ősbemutatója Kecskeméten. Utunk 1975/19. Boér Géza: A jelen alagútjai. Korunk 1975/9; uő. Társadalmi forgatókönyv K. I. Bethlen Kata-drámájához. Korunk 1978/2. Tarján Tamás: K. I. színháza. Napjaink, Miskolc 1976/12; uő. A morál monodrámái. Közli Kortárs drámák, 1983. 387–401. Nyitva van az aranykapu. Kocsis Istvánnal beszélget Ónody Éva (Bp. 2010)

 

ÁVDolg. Bazsó Ibolya: K. I. drámái. 1981.

 

ASZT: K. I. drámáinak bemutatói a szatmári Északi Színházban (több szalagon)