Lőrinczi László (Pusztacelina, 1919) (1994 • 2015)

oldal nyomtatása Share

Lőrinczi László (Pusztacelina, 1919. jan. 21.) író, műfordító, szerkesztő. ~ Ferenc (1884-1953) fia. A Ref. Kollégiumban érettségizett Kolozsvárt (1937), ugyanitt jog- és államtudományi doktorátust szerzett (1941), majd bölcsészeti és közgazdasági tanulmányokat végzett Olaszországban és itthon. Ügyvédjelölt, majd joggyakornok és albíró a kolozsvári törvényszéken (1942-46), az MNSZ művelődésügyi titkára Bukarestben (1946-49), az Állami Könyvkiadó szerkesztője (1949-51), a Romániai *Magyar Szó és *Művelődési Útmutató alapító munkatársa, nyugalomba vonulásáig az *Új Élet bukaresti fiókszerkesztőségének vezetője. 1990-től a bukaresti Valóság munkatársa.

Első verse az Ifjú Erdélyben jelent meg (1935), ugyanitt egyik erdélyi szálláscsinálója a magyar *népi irodalom irányzatának. Versekkel és prózával a Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, *Korunk, Ellenzék, Keleti Újság, Független Újság, *Pásztortűz hasábjain jelentkezett, később az *Igaz Szó, *Utunk, *A Hét, *Előre munkatársa. Mint szépíró sajátos útijegyzeteivel tűnt fel, Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából c. alatt megjelent köteteiben olasz, francia, spanyol, szovjetunióbeli, görög élményeit saját szavaival "egy belső utazás állomásai"-t eleveníti meg a mindenkori hazai összehasonlítások láttató erejével. Hol Salamon Ernő halálának körülményeit kutatja Ukrajnában (1968), hol a helyszíni nyomozó szenvedélyével vezeti el olvasóit *Kuncz Aladár hadifogságának világába (Utazás a Fekete Kolostorhoz) vagy a hajdani betyárélet nyomdokait és peranyagát fedi fel történelmi-társadalmi esszé formájában Rózsa Sándor lóháton és gyalog c. alatt (*A Hét 1978/45-49, újraközölve Interpress Magazin, Bp. 1979/6-7). "Könyves révületből" szerzett Mediterrán mondóka c. úti emlékezései az ókortól máig kapcsolódó irodalmi légkörben mutatják be az ó- és újkori görög világot (*A Hét 1987/15-23). Folytatásosan jelent meg a Mallorcai cseppek (*A Hét 1988/43) és ugyanitt a Papíruszcsónakon c. egyiptomi naplója (1988/44-51).

Már 1957-ben megjelent A szerető c. színjátékát Harag György vitte színre. A kolozsvári *Magyar Színház számára írt két újabb darabja, A szökés (1986) és egy Galilei-dráma (1988) a diktatúra növekvő szigorának esett áldozatul. Az első "elméleti történet a Fekete Kolostorból"; *Kuncz Aladár emlékezéseire épült, s I. felvonását közölte az *Igaz Szó (1989/9). A második III. felvonását a *Korunkból törölte a cenzúra.

Románból ültette át magyarba Ioan Slavici novelláit (1954), Francisc Munteanu A feleség c. regényét (1955) és Mihail Sadoveanu négy művét. A Nyestfiak regénytrilógia fordításának (1956) nyelvezetéből *Kakassy Endre "a krónikás román nyelv messziről jött dallamát" hallja kicsengeni, s eredetiként hat A balta (1960), A parasztkapitány (1969) és az Inasévek (1980) is. Hasonló remeklés George Călinescu (Egy furcsa lány, 1964) vagy Tudor Arghezi (Boldogasszony mosolya, 1972) regényeinek átültetése. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött műviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.

Értékes kísérlete Dante Divina Comediájának pontos, szó szerinti fordítása: így elkészült a Pokol több éneke, ezek részint hazai (*Utunk, *Korunk, *A Hét), részint magyarországi lapokban (Életünk, Népszabadság), valamint a Közvetítő c. gyűjteményes kötetben jelentek meg.

Fordított az orosz, francia, angol, spanyol és okszitán irodalom remekeiből is. Arghezi-Brecht-Quasimodo c. többnyelvű antológiát adott ki (1963). Külön Arghezi-kötete: Szomjas vagyok (1980).

Mint szerkesztő kétnyelvű kiadásban jelentette meg Arany János költeményeit (1960), Mihai Gafiţával együtt állította össze A román irodalom kis tükre I. kötetét (1961), majd Majtényi Erikkel és Szász Jánossal közösen az Antologia literaturii maghiare I-IV. kötetét (1965-70).

Újabb afrikai utazásai során ismerkedett meg a berberek mint nagy nemzetiség kérdéseivel s ennek az élménynek a feldolgozásán dolgozik (1990-91).

Önálló kötetei: A szerető (színjáték három felvonásban, 1957); Itáliai napok (1966); Lépések visszhangja (1973); Utazás a Fekete Kolostorhoz (1975); Hazatérés Lucaniából (Kv. 1982); Közvetítő (esszék, 1987).

Álneve Jack London Az utolsó mérkőzés c. novelláskötete fordításakor (1954): Piroska Ferenc.

(B. E.)

Kakassy Endre: Sadoveanu magyarul. *Korunk 1957/4. Jánosházy György: Boszorkánykörben. *Korunk 1958/4. Pascu, Petre: Arghezi într-o nouă versiune maghiară. Viaţa Românească 1964/7. Gáldi László: Romániai magyar fordítás-triptichon (Arghezi-Brecht-Quasimodo). Nagyvilág, Bp. 1965/1. Deák Tamás: Itáliai napok. *Utunk 1967/16. Beke György: Tolmács nélkül. 1972. 290-305; uő. Az író megbízólevele. *A Hét 1979/4. Adonyi Nagy Mária: A gondolat útján. *Utunk 1973/22. Franyó Zoltán: L. L. zarándokútjai a Fekete Kolostorhoz. *Előre 1975. ápr. 6. Bárczi Géza: Emlékek egy könyv olvasása közben. Irodalomtörténet, Bp. 1976/1. Balogh Edgár: Köszöntjük *Transsylvanus Viatort. *Igaz Szó 1979/1. Gálfalvi Zsolt: Özönvíz után avagy Harag György következetessége. *A Hét 1982/45. Marosi Péter: Varizsolt naturalizmus. *Utunk 1982/46. Páll Árpád: Ősbemutató negyedszázad múltán. *Új Élet 1982/24. Pomogáts Béla: Közírás, úti rajz. Élet és Irodalom, Bp. 1984. jan. 27. Szász János: Napló az óvárosi arszlánokról. *A Hét 1985/15.



Lőrinczi László (Pusztacelina, 1919. jan. 21. – 2011. dec. 18., Settimo San Pietro) – író, műfordító, szerkesztő. ~ Ferenc fia. A Ref. Kollégiumban érettségizett Kolozsvárt (1937), ugyanitt jog- és államtudományi doktorátust szerzett (1941), majd bölcsészeti és közgazdasági tanulmányokat végzett Olaszországban és itthon. Ügyvédjelölt, majd joggyakornok és albíró a kolozsvári törvényszéken (1942–46), az MNSZ művelődésügyi titkára Bukarestben (1946–49), az Állami Könyvkiadó szerkesztője (1949–51), a Romániai Magyar Szó és a Művelődési Útmutató alapító munkatársa, nyugalomba vonulásáig az Új Élet bukaresti fiókszerkesztőségének vezetője. 1990-től a bukaresti Valóság munkatársa.

Első verse az Ifjú Erdélyben jelent meg (1935), ugyanitt egyik erdélyi szálláscsinálója a magyar népi irodalom irányzatának. Versekkel és prózával a Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Korunk, Ellenzék, Keleti Újság, Független Újság, Pásztortűz hasábjain jelentkezett, később az Igaz Szó, Utunk, A Hét, Előre munkatársa. Mint szépíró sajátos útijegyzeteivel tűnt fel. Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából c. alatt megjelent köteteiben olasz, francia, spanyol, szovjetunióbeli, görög élményeit saját szavaival „egy belső utazás állomásai”-t eleveníti meg a mindenkori hazai összehasonlítások láttató erejével. Hol Salamon Ernő halálának körülményeit kutatja Ukrajnában (1968), hol a helyszíni nyomozó szenvedélyével vezeti el olvasóit Kuncz Aladár hadifogságának világába (Utazás a Fekete Kolostorhoz) vagy a hajdani betyárélet nyomdokait és peranyagát fedi fel történelmi-társadalmi esszé formájában Rózsa Sándor lóháton és gyalog c. alatt (A Hét 1978/45–49, újraközölve Interpress Magazin, Bp. 1979/6-7). „Könyves révületből” szerzett Mediterrán mondóka c. úti emlékezései az ókortól máig kapcsolódó irodalmi légkörben mutatják be az ó- és újkori görög világot (A Hét 1987/15–23). Folytatásosan jelent meg a Mallorcai cseppek (A Hét 1988/43) és ugyanitt a Papíruszcsónakon c. egyiptomi naplója (1988/44–51).

Már 1957-ben megjelent A szerető c. színjátékát Harag György vitte színre. A kolozsvári Magyar Színház számára írt két újabb darabja, A szökés (1986) és egy Galilei-dráma (1988) a diktatúra növekvő szigorának esett áldozatul. Az első „elméleti történet a Fekete Kolostorból” Kuncz Aladár emlékezéseire épült, s I. felvonását közölte az Igaz Szó (1989/9). A második III. felvonását a Korunkból törölte a cenzúra.

Románból ültette át magyarba Ioan Slavici novelláit (1954), Francisc Munteanu A feleség c. regényét (1955) és Mihail Sadoveanu négy művét. A Nyestfiak regénytrilógia fordításának (1956) nyelvezetéből Kakassy Endre „a krónikás román nyelv messziről jött dallamát” hallja kicsengeni, s eredetiként hat A balta (1960), A parasztkapitány (1969) és az Inasévek (1980) is. Hasonló remeklés George Călinescu (Egy furcsa lány, 1964) vagy Tudor Arghezi (Boldogasszony mosolya, 1972) regényeinek átültetése. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött műviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.

Értékes kísérlete Dante Divina Comediájának pontos, szó szerinti fordítása: így elkészült a Pokol több éneke, ezek részint hazai (Utunk, Korunk, A Hét, Művelődés), részint magyarországi lapokban (Életünk, Népszabadság), valamint a Közvetítő c. gyűjteményes kötetben jelentek meg.

Fordított az orosz, francia, angol, spanyol és okszitán irodalom remekeiből is. Arghezi–Brecht–Quasimodo címmel többnyelvű antológiát adott ki (1963). Külön Arghezi-kötete: Szomjas vagyok (1980).

Mint szerkesztő kétnyelvű kiadásban jelentette meg Arany János költeményeit (1960), Mihai Gafiţával együtt állította össze A román irodalom kis tükre I. kötetét (1961), majd Majtényi Erikkel és Szász Jánossal közösen az Antologia literaturii maghiare I–IV. kötetét (1965–70).

Újabb afrikai utazásai során ismerkedett meg a berberek mint nagy nemzetiség kérdéseivel s ennek az élménynek a feldolgozásán dolgozott a kilencvenes évek elejlén (1990–91).

 

Önálló kötetei

A szerető (színjáték három felvonásban. Buk., 1957); Itáliai napok (Buk., 1966); Lépések visszhangja (Buk., 1973); Utazás a Fekete Kolostorhoz (Buk., 1975; újrakiad. Kv., 2011); Hazatérés Lucaniából (Kv., 1982); Közvetítő (esszék. Buk., 1987); „Csak a szerelem sújtson...” Quasimodo (Settimo San Pietro, 2002); Szomszédok (regény. Kv., 2010); Üzenetek Erdélybe (esszék és jegyzetek. Kv., 2010); Három dráma (A szerető. Kuncz Aladár tanár úr. Contra Galileum. Kv., 2011)

 

Gyűjteményes kötetekben

Rózsa Sándor lóháton és gyalog (A Hét 1978/45–49.; újrak. Interpress Magazin, Bp., 1979/6-7.); Mediterrán mondóka (úti emlékezések. A Hét 1987/15–23.); Mallorcai cseppek (A Hét 1988/43.); Papíruszcsónakon (egyiptomi napló. A Hét 1988/44–51.)

 

Fordítás

Az alázat ünnepei (vál. Kv. 2010)

 

Szerkesztés

A román irodalom kis tükre (szerk. Mihai Gafiţával. Buk., 1961–64); Antologia literaturii maghiare (szerk. Majtényi Erikkel, Szász Jánossal. Buk., 1965–69)

 

Álneve Jack London Az utolsó mérkőzés c. novelláskötete fordításakor (1954): Piroska Ferenc.

 

(B. E.)

 

Irodalom

Kakassy Endre: Sadoveanu magyarul. Korunk 1957/4. – Jánosházy György: Boszorkánykörben. Korunk 1958/4. – Pascu, Petre: Arghezi într-o nouă versiune maghiară. Viaţa Românească 1964/7. – Gáldi László: Romániai magyar fordítás-triptichon (Arghezi–Brecht–Quasimodo). Nagyvilág, Bp. 1965/1. – Deák Tamás: Itáliai napok. Utunk 1967/16. – Beke György: Tolmács nélkül. 1972. 290–305.; uő. Az író megbízólevele. A Hét 1979/4. – Adonyi Nagy Mária: A gondolat útján. Utunk 1973/22. – Franyó Zoltán: L. L. zarándokútjai a Fekete Kolostorhoz. Előre 1975. ápr. 6. – Bárczi Géza: Emlékek egy könyv olvasása közben. Irodalomtörténet, Bp. 1976/1. – Balogh Edgár: Köszöntjük Transsylvanus Viatort. Igaz Szó 1979/1. – Gálfalvi Zsolt: Özönvíz után avagy Harag György következetessége. A Hét 1982/45. – Marosi Péter: Varizsolt naturalizmus. Utunk 1982/46. – Páll Árpád: Ősbemutató negyedszázad múltán. Új Élet 1982/24. – Pomogáts Béla: Közírás, úti rajz. Élet és Irodalom, Bp. 1984. jan. 27. – Szász János: Napló az óvárosi arszlánokról. A Hét 1985/15.