népköltészet

oldal nyomtatása Share

népköltészet tudományos hagyomány szerint a *folklór része, a parasztság esztétikai mércével mérhető szövegfolklórja.

A romániai magyar ~ kutatását lehetővé tevő és sarkalló romániai intézményi keret az évtizedek során hol harmonikusan, hol hiányosan működött. A néprajzos képzés ( *néprajzoktatás az egyetemen ) nagy időbeli kihagyásokkal történt. Ennek tulajdoníthatóan a népköltészet gyűjtését az önkéntes gyűjtők hada, kutatását pedig kisszámú szakember végezte. Ez utóbbiak munkájához az 1949-ben alakult különböző átszervezések során hol az Akadémiához, hol a Babeş-Bolyai Egyetemhez csatolt, hol önállóan működő bukaresti *Folklór Intézet kolozsvári *Folklór Osztálya biztosított intézményi hátteret. A tájmúzeumok (Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelykeresztúr, Nagyszeben), valamint a *Népi Alkotások Háza mind a népköltészet gyűjtéséről, mind a gyűjtemények megjelentetéséről több-kevesebb rendszerességgel gondoskodtak.

A romániai magyar folklorisztikának állandó fóruma nem volt. A Kriterion Könyvkiadó két évtizeden keresztül legkövetkezetesebb pártolója volt e tudományágnak. További népköltészeti kiadványokat jelentetett meg az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, a Dacia, a Ion Creangă Könyvkiadó, 1989 után pedig a Kriterion mellett az Erdélyi Gondolat, a Pallas-Akadémia, a Pro-Print, a Firtos *Művelődési Egylet (*könyvkiadás). A lapok közül a *Művelődés megalakulásától kezdve a *folklórkutatás orgánuma is volt. Jellegéből eredő szelekció alapján a NyIrK, a *Korunk, az *Utunk, A *Hét, a *Falvak Dolgozó Népe és minden megyei lap közölt változó finalitással és igényességgel megírt cikkeket. Néhány lap néprajzi tematikájú *évkönyvet is jelentetett meg (*Korunk 1979, 1982, *Utunk 1980, *Igaz Szó 1984). E lapok néprajzi bibliográfiájának összeállítása és megjelentetése is elkezdődött (Szabó Ilona: A *Korunk népismereti könyvészete. 1926-1977. *Korunk Évkönyv 1979. 299-312; Zágoni Jenő: A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör néprajzi bibliográfiája. 1968-1976. *Népismereti Dolgozatok 1980. 240-265; Cseke Péter: A *Falvak Népe és a *Falvak Dolgozó Népe néprajzi bibliográfiája. 1945-1980. *Népismereti Dolgozatok 1981. 219-264). Eredményesnek bizonyult néhány folyóirat (*Művelődési Útmutató, Pionír, Napsugár, Jóbarát, Dolgozó Nő, Fáklya, Hargita, Megyei Tükör stb.) gyűjtési pályázata (Szabó Zsolt: Irányított néprajzi gyűjtő-versenyek általános iskolás tanulókkal. *Népismereti Dolgozatok 1976. 73-84). Az 1976-ban indult Népismereti Dolgozatok szerkesztői (*Faragó József, Kós Károly) a maguk idején mind a kutatásszervezés- és irányítás, mind a publikálás feladatát magukra vállalták. Újabban a Györffy István Néprajzi Egyesület 1992-ben indult folyóirata, a Néprajzi Látóhatár állandó jelleggel közli a romániai magyar *folklórkutatók tanulmányait. Ma az 1990 tavaszán szerveződött *Kriza János Néprajzi Társaság népes (150 körüli) tagsága foglalja magába a romániai magyar (amatőr és hivatásos) *folklórkutatók zömét. Évente hirdet gyűjtési pályázatot és 2-3 tematikus konferenciát. A KJNT Értesítője módszertani és híranyagot közöl. Évkönyveiben a tagok tanulmányai jelennek meg.

Az 1989 előtti állapotokat találóan jellemezte S. Lackovics Emőke: "A kutatások mögött az esetek többségében nincsenek támogató intézmények, sőt kimondhatjuk azt a tényt, hogy Romániában (Erdélyben) ma nincs intézményes, szervezett magyar néprajzi kutatás [...] A magyar néprajzi kutatás nem rendelkezik önálló intézményekkel, és egyáltalán nincs szakember- utánpótlása." E helyzet 1989 után jelentősen változott.

A romániai magyar népköltészet leggazdagabban adatolt műfaja a népmese. A könyvkiadás jóvoltából a gyűjtések nagy része napvilágot látott (*Nagy Olga, *Ráduly János, Balla Tamás, *Fábián Imre, Szabó Judit, Sipos Bella, *Duka János, Zsók Béla, *Seres András gyűjtései), de megjelent egy-egy mesemondó repertoárja (Kurcsi Minya, Jakab István, Czifra János, Berekméri Sándor, Koczkás Sándor), egy falu (Kibéd, Szék) vagy tájegység (Mezőség, Csík, Bihar) mesekészletéből készült válogatás is. A mese, egyéb műfajok mellett, néhány falu és tájegység *folklórmonográfiájában is helyet kapott (Konsza Samu, *Almási István Olosz Katalin, Horváth István, *Seres András, *Pozsony Ferenc). Szórványosan sor került korábbi gyűjtések újrakiadására is.

A szövegfeltárás erőfeszítéseit lassúbb lépésekben követte a tudományos feldolgozás, értelmezés. Néhány kutatási *szempont következetes érvényesítése a magyar folklorisztika szintjén is figyelemre méltó. Minthogy a magyar nyelvterületen a klasszikus parasztmese Erdélyben szinte napjainkig konzerválódott, a hazai kutatások nagy érdeme a műfaj szociológiai vizsgálata. A magyar mesekutatásban az Ortutay Gyula által kezdeményezett egyéniségkutatás módszerét több hazai kutató is érvényesítette (*Fábián Imre, *Faragó József, *Nagy Olga, Szabó Judit, Vöő Gabriella). Ily módon olyan kérdésekben látunk tisztábban, mint a mese hagyományozódása, variálódása, az egyéni meserepertoár nagysága és szerkezete, a hagyomány és a mesélő életformájának, világképének, személyes élményeinek, beszédstílusának, valamint a mesemondó és a beszédhelyzet, továbbá a hagyomány-mesemondó-közönség viszonyának kérdése. A világkép, az életforma, a kultúra változása adaptálódásra kényszerítette a műfajt. Ezzel magyarázható, hogy a mitikumot, a fantasztikumot lassan háttérbe szorította a racionalitás, a mese a felnőttek *folklórjából lesüllyedt a gyermekfolklórba; a felnőttek körében mindössze kivételes helyzetben (a férfiak havasi favágása esetén), valamint az akkulturáción átment cigányság körében őrizte meg korábbi funkcióit.

E műfajjal kapcsolatosak *Nagy Olga gazdag életművének fontos tézisei. A Hősök, csalókák, ördögök (1974) a mesehősök jellemének változásával szemlélteti a műfaj metamorfózisát, a mese funkciójának változását; A táltos törvénye. Népmese és esztétikum (1978) az élő mese esztétikumteremtő eljárásait veszi számba; a Táltos és Pegazus (Bp. 1993) a népi epika és az irodalom állandó kapcsolatáról értekezik.

A ballada szintén a romániai magyar *folklórkutatás homlokterében állt. Az évtizedek során több gyűjtő (Albert Ernő, Bura László, *Faragó József, *Jagamas János, *Kallós Zoltán, *Pozsony Ferenc, *Ráduly János) vállalkozott különböző vidékek (Moldva, Háromszék, Kibéd, Szatmár) *balladaismeretének feltérképezésére. A műfaj kutatásában jelentős teljesítményként könyvelhetjük el a *ballada szociológiai vizsgálatának megalapozását. *Ráduly János és *Faragó József vizsgálta először az élő *ballada átöröklődésének, nemzedékek, nemek szerinti népszerűségének szabályszerűségeit. E *szempontok érvényesítése hagyománnyá vált a további kutatásban. *Ráduly János és *Pozsony Ferenc egyaránt adatolta a *ballada funkcióváltás általi fennmaradását. A cigány etnikum akkulturációja során elsajátította a magyar kultúrát, a *balladák utóéletét nyújtva meg ezáltal. Továbbá az ő körükben a *balladák, tragikus hangulatuknak tulajdoníthatóan, alkalomhoz kötődtek, a halottvirrasztó szertartásának szövegeivé váltak. A műfaj kutatója, *Faragó József a *balladagyűjtés történetét, ritka és új *balladatípusok variánsait, *balladatémák vándorlását, a *ballada esztétikai-poétikai, formai jellemzőit vizsgálja. A műfaj kutatásában sajátos úton jár Demény István Pál. Az ő tanulmányai a *balladába beépült hősepikai elemeket, témákat és motívumokat tárják fel.

A monda periférikusan adatolt műfaj. Mindössze népköltési monográfiákban tűnt fel alig néhány típus, változat formájában. Több területről azonban nagy mennyiségű hiedelemmonda vár kiadásra.

Habár a proverbiumok a mindennapi kommunikációnak máig nélkülözhetetlen kliséi, e műfajról mindössze néhány szórványos közlés (*Almási István Olosz Katalin, Konsza Samu, Kovács Ferenc, *Seres András) és egy monumentális korpusz (Vöő Gabriella) olvasható. Figyelemre méltó Vöő Gabriellának a műfaj specifikumával, a közmondás logikai struktúrájával és funkciójával kapcsolatos kutatási kísérlete, valamint Vöő István román-magyar, magyar-román proverbiumegyeztetése.

A találósok műfaját két szövegkorpusz (*Fábián Imre, *Ráduly János) és néhány apróbb szövegközlés képviseli. *Ráduly János kibédi gyűjteményének előszava a műfajszociológiai módszer alkalmazásával jellemzi a találósokat.

A *folklór műfajrendszeréről a kutatási gyakorlatban alkalmazott hagyományos képet *Nagy Olgának sikerült megingatnia. Néhány tanulmánya, majd egy kötetnyi szövegközlése bizonyította meggyőzően, hogy a hagyományos *folklórtémák és a formai- esztétikai kód helyét jelentős mértékben átvette a személyes, aktuális élményanyag és a mindennapi közlési gyakorlat kevésbé konvencionalizált stílusa. A mesék, mondák helyett a mesélők saját maguk vagy környezetük életéből vett, igaznak tételezett történeteket érlelnek előadhatóvá és forgalmaznak.

Ezzel egy időben jelennek meg a népi írásbeliség későn felfedezett termékei, a naplók és *népi élettörténetek.

Keszeg Vilmos két kötetben elemzi a többi írott műfajt (vőfélyvers, emlékvers, falvédőfelirat, misszilis levél).

Figyelemre méltó erőfeszítés történt a népdalok feltárása terén. Jelentős mennyiségű szöveg és dallam került kiadásra *folklór- és népdalmonográfiákban (Albert Ernő, *Almási István, *Jagamas János *Faragó József, *Kallós Zoltán Martin György, Szegő Júlia).

Az utóbbi években terelődött a figyelem a gyermekfolklórra. *Fábián Imre és *Faragó József nagy mennyiségű mondókát *tett közzé Bihar vidékéről. *Gazda Klára gyermekfolklór-monográfiája a gyermekélet állomásait, meghatározottságait vette számba, majd pedig egy közösség gyermekfolklórjának rendszerét rekonstruálta.

A tréfás *folklórműfajok néhány év leforgása alatt örvendetes módon a figyelem középpontjába kerültek. Vöő Gabriella Tréfás népi elbeszélések (1984) című munkája igényes módszerességgel elemzi a komikus szemiotikai, strukturális és referenciális eszközeit, a tréfás népi elbeszélések műfaji kérdéseit. Itt kell megemlíteni *Duka János székelyekről szóló anekdotagyűjteményét, Imreh Lajosnak egy székely tréfamester repertoárját tartalmazó gyűjtését, *Nagy Olga kétkötetnyi tréfaközlését, *Zsigmond Győző részlegesen megjelent politikai viccgyűjteményét.

Az utóbbi évekig figyelmen kívül maradt a népi közösségek laikus vallásos gyakorlatának vizsgálata. Bár az eredmények egyelőre szórványosak, néhány kutatási *program ígéretesnek minősíthető. Elsősorban *Tánczos Vilmos archaikus imagyűjtésére, laikus vallásos közösségek és specialisták működésével kapcsolatos kutatásaira gondolunk.

Ugyancsak szórványos a mágia és a hiedelemrendszer vizsgálata (*népi hiedelem). *Salamon Anikó ráolvasás-szövegeket és hiedelemmondákat publikált Gyimes vidékéről, Csőgör Enikő Tordatúr hiedelemvilágát kutatta, néhány *folklórmonográfia szintén tartalmaz hiedelemmondákat. Keszeg Vilmos a Mezőségen végzett átfogó hiedelemgyűjtést. Elemzése megjelenésre vár.

A néptáncvizsgálat hosszú időn keresztül külsődleges, főleg szociológiai *szempontokat alkalmazott (táncalkalmak, korosztályok táncai, zene és tánc, viselet és tánc). Mindössze néhány évtizede történtek próbálkozások a tánc tipologizálása, főleg Martin György kezdeményezésére. Említést érdemel Könczei Csillának a táncnyelv szemiotikai és szintaktikai elemzésére irányuló törekvése.

A szokásvizsgálat a *folklórkutatás hagyományos témája. Az évtizedek során különösen az emberélet fordulói, az átmeneti rítusok (Balázs Lajos, K. Kovács László, *Seres András, Virág Magdolna), a jelesnapi szokások és agrárrítusok (Nagy Jenő, Nagy Ödön, Makkai Endre, *Salamon Anikó, Vasas Samu) álltak az érdeklődés középpontjában. Az utóbbi években a kutatások a szokások strukturalista, szemiotikai, szociológiai *szempontok szerinti vizsgálatát részesítik előnyben (Balázs Lajos, Barabás László, *Pozsony Ferenc).

A romániai magyar *folklórkutatás számára tehát a népköltészet szelektív módon vált a vizsgálat tárgyává. A figyelem a *folklór paraszti, hagyományos, szóbeli és esztétikus részére irányult.

Faragó József: A mai romániai magyar *folklórgyűjtés vázlata. *Népismereti Dolgozatok 1980. 14-25. S. Lackovics Emőke: A romániai magyar néprajzi kutatások (1982-1988). In: Petercsák Tivadar szerk.: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. II. Bp. 1989. 79-112. Keszeg Vilmos: A romániai magyar *folklórkutatás öt évtizede (1944-1994). *Erdélyi Múzeum LVII (1995). 3-4. 99-111.

(K. V.)