Pázmány Péter emlékezete

oldal nyomtatása Share

Pázmány Péter emlékezete A nagyváradi születésű, a kolozsvári jezsuita kollégiumban nevelkedett hitvitázó, egyetemalapító bíboros (1570-1637) elsősorban a barokk próza legnagyobb képviselőjeként a katolikus restauráció vezéralakjaként, s a hithez való hűséget a nemzeti érdekkel összeegyeztetni törekvő politikusként él az *erdélyi utókor tudatában.

Az *erdélyi értelmezések, értékelések előzményeként *Patay József Kolozsvárt, 1909-ben önálló kiadásban megjelent tanulmányát (Pázmány Péter egyetemes történelmi felfogása) és *Bíró Vencel Bethlen viszonya Pázmánnyal c., az *Erdélyi Múzeumban közölt értekezését (1914. 181-194) említhetjük. Utóbbi a két személyiség levelezése kapcsán kíséri végig kapcsolatukat. Megítélése szerint ez a kapcsolat, bár sohasem volt baráti, az eltérő nézetek ellenére sem vált durvává. Pázmány a török kiűzését tartotta elsődlegesnek, s ebben a Habsburg-hatalomra remélt támaszkodni, ezért *szemlélte a szerző szerint ellenségesen Bethlen harcát a Habsburgok ellen, *mivel úgy ítélte meg, hogy ebben a háborúban Magyarország válik színtérré, ami mérhetetlen szenvedést okoz a népnek. Rámutat arra, hogy amikor békekötésre került a sor, véleménye jobbra fordult Bethlent illetően, amikor pedig betegségének hírét vette, viszonyuk szinte bizalmassá vált.

Bethlen és Pázmány viszonyára *Bíró Vencel később is visszatér, ezúttal átfogóbb összefüggésben (Bethlen és az *erdélyi katolicizmus. *Erdélyi Irodalmi *Szemle 1929. 253-273), a fejedelem egész valláspolitikáját elemezve. Ugyanebben az évben megjelent könyvében (Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. Kv. 1929) *Makkai Sándor protestáns szemmel tér ki kettőjük kapcsolatára. Felfogásuk alapvető különbségét abban látja, hogy "a nyugati, királyi magyarság vezető emberei", köztük Pázmány is, "mindenek felett valónak tekintették a magyar területeknek a török járma alól való felszabadítását és *Erdély visszacsatolását", míg Bethlen ("a keleti, *erdélyi magyarság" exponense) a Habsburg császártól "a nemzeti lélek önállóságát, sajátos életét" féltette, s "kisebb veszedelemnek ítélte a török uralom és oltalom alatt nemzeti lelkületében, sajátosságában, vallásszabadságában és kulturális fejlődésében nem fenyegetett *Erdélyre építeni rá a magyar nemzet egyesítésének terveit" (i. m. 47-48). Makkai nem mentesen bizonyos Trianon utáni aktualizálástól szembenállásuk gyökereit a vallási és társadalmi hovatartozásuk különbözőségében is látja: "Bethlen *erdélyi volt, »homo novus« volt, protestáns volt, török szövetségben volt. Azok a nagy magyarok, akik az *erdélyi perifériákat *mindig lenézték, s *mindig kérdésbe tették, hogy »származhat-e valami jó« onnan, akik ősi rangjuk, vagyonuk magaslatáról egy névtelen, nemzetségtelen, szegény köznemest észre se vehettek, akik igaz katolikus kereszténységük sok százados tornyából csak a tisztátalanságtól való borzadállyal gondolhattak a pórias és veszedelmes protestáns vallás híveire, [...] valósággal fölháborodtak annak még csak a gondolatára is, hogy [...] az az *erdélyi valaki [...] valóságos impériumot igényelt és teremtett magának, s királyi hatalommal és hatáskörrel akarta a magyar nemzet jövőjét kezébe venni" (uo. 53).

A politikus-hitépítő bíboros halálának 300. évfordulója közeledtével az *erdélyi értékelések hangsúlyai a szembenállás helyett a pozitív értékek felé mutatnak. Reischel Artúr 1935- ben, a budapesti egyetem fennállásának 300. évfordulóján a tudás fellegvárát létrehozó főpap alakjában természetszerűen szól arról, aki "kiélesített pennával és felmelegített tintával száll síkra a protestánsok ellen", de arra is rámutat, hogy Pázmányt "nagyarányú térítői munkája [...] nem tette elvakulttá és a magyar jogok tiszteletben tartását merészen követeli a nádorral, sőt a királyi udvarral szemben is. Bethlen Gáborral gyakran vált levelet, amelyekben megható közvetlenséggel figyelmezteti a haza és a nemzet iránti kötelességekre. Szerette volna, ha a magyar nemzet hitében megerősödve és megnagyobbodott politikai tekintéllyel kerülhetne ki a megpróbáltatásokból" (Pázmány Péter főiskolája. *Pásztortűz 1935. 223). A *Reményik Sándor szerkesztette folyóiratban a Pázmány-évfordulón a Református Leánygimnázium tanára, *Császár Károly idézi alakját: "Pázmány írja a nemzetközi és nemzeti közélet embere, kinek ős-eredeti tehetsége saját erői megmutatásával, másokra való támaszkodás igénybevétele nélkül érvényesült; az újonnan megtértek megszállottságával megáldott Jézus-társasági atya, »jezsuiták rendjén való tanító«, ki rendjének egyetemes vonatkozásában vett legnagyobbjaival egyenrangú" (Pázmány. *Pásztortűz 1937/7). Majd így folytatja: "Pázmány, a nemzetek felett álló Egyház leginkább nemzetközi élharcos ezredének tagja, egyben a legnemesebb értelemben vett hagyományőrző magyar", aki "megkísérelte a látszólag lehetetlent: megmutatta, hogy az Egyház keretében a legerőteljesebb törzsökös magyarságnak is megvan a maga jelentősége és súlya." Alább pedig: "Hitét élesztette nemzeti érzése magyarságát erősítette vallásos meggyőződése."

Az évforduló elmúltával sem múlt el Pázmány idézése az *erdélyi irodalomban. Az aradi Vasárnapban a nagy katolikus papköltő és gondolkodó, Sík Sándor Pázmány és *Erdély c. tanulmánya jelenik meg. A szerző, az egyoldalúan negatív "liberális történelemszemlélettel" vitázva a bíboros-hercegprímásnak I. Rákóczi György fejedelemmel való kapcsolatára irányítja rá a figyelmet, arra, hogy Eszterházy nádorral ellentétben ő "az Erdéllyel való megbékélés politikáját sürgeti, és e levelezés az *erdélyi fejedelemmel való viszonyát egyenesen bizalmasnak mutatja" (Vasárnap 1940/2). Sík Sándor a másik csapdát is elkerüli, azt a "patetikusan hazafias színezetű, vallási elfogultságon fölülemelkedő, már-már romantikus barátság"-képet, amely *Szilágyi Sándor és Fraknói Vilmos tanulmányaiból volt kirajzolható. Az ő Pázmány-képe a reálpolitikusé, aki tudatában van az *erdélyi fejedelemség különleges helyzetének (Pázmánynak *Kemény János önéletírásában és följegyzéseiben fennmaradt szavait idézi: "Átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugódozzatok, míg Isten az kereszténységen másképp nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok: oda annak okáért adjátok meg az *mivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát..."), de *Erdély egyetemes magyar politikai jelentőségének is (így folytatja: "... nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az *mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az a német nemzet előtt, míglen *Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl *mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy bárki legyen"). Bár Sík Sándor jelzi, hogy a történetkritika nem tekinti hitelesnek a Kemény megőrizte szavakat, figyelni kell szerinte "a stíluskritikai megfontolás bizonyságára is: az egész beszélgetés íze, szókimondó őszintesége, az erő és a durvaság érintkező vonalán járó tömörsége és *szemléletessége elutasíthatatlanul Pázmány legegyénibb stílusára vall, és szembeszökően ugrik ki Keménynek szürkébb, élettelen beszédéből".

A két világháború közötti *erdélyi Pázmány-értékelések között az *Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázatán díjazott Szerb Antal irodalomtörténetében rajzolódik ki Pázmány másik arca: a "nyelvi alkotóé", a kimeríthetetlen fantáziájú barokk képstílus magyar művelőjéé, a szépírói eszköztár megújítójáé. "Magyar földön írja Szerb Antal ő a legnagyobb képviselője az irodalmi barokk stílusnak. Heltaiék nehézkes egyszerűségét nála könnyed komplikáltság váltja fel [...] A reformáció stílusa meg-megakasztó, darabos, göröngyös. Pázmány stílusa sodró, áramló, lélegzet-elakasztó [...] Akármit mond, rögtön képszerűvé válik tolla alatt [...] Ha a képzelet cserbenhagyja, a barokk író olvasottságával segít magán [...] De van egy speciális magyar eszköze, amellyel kitölti a hézagokat: Ahol lehet, elhelyez egy közmondást. Pázmány hosszú mondatának fedele alatt békésen húzódik meg a cikornyás, tudálékos barokk concetti és az erőteljes magyar szólásmondás..." (Magyar irodalomtörténet. Kv. 1934. I. 86-90).

Az ellenreformáció legnagyobb magyar alakjáról az 1944-et követő évtizedekben csak elítélően lehetett szólni, az *Erdélyt is nemzetpolitikai koncepciójába építő államférfiról még elítélően sem. Egyedül a magyar irodalmi nyelv építésében szerzett érdemeit emelhette ki pozitívumként a korszak romániai magyar irodalomtörténetírása, például Szigeti Józsefnek A régi magyar irodalom története c. egyetemi tankönyve (1956 s köv. kiadások), vagy egy-egy olyan kisebb esszé-tanulmány, amely jellegénél fogva szólhatott "csak pozitívumokról", *mint *Láng Gusztáv az Utunkban a nyolcvanas években közölt "Kiskatedra"-sorozata Pázmánnyal foglalkozó írásában, ahol a diákok kérdésére válaszolva, a magyar irodalmi nyelv alakulásában játszott szerepéről ezt írta: "E nyelvjárás [a bihari] ízeit írásai nyomokban őrzik, de egészében már ő is azokat a normákat követi, melyeket névtelen elődeitől kapott" (Pázmány és az irodalmi nyelv. Újraközölve a szerző Kiskatedra c. kötetében. Kv. 1993). *Mi sem természetesebb, *mint hogy a nyelv- és nyelvi-műfaji szintézisteremtő Pázmány vonásai kerülnek előtérbe Gaal György (A barokk Cicero. *Echinox 1970/12) vagy Gábor Csilla összegező tanulmányában is (A magyar irodalmi gondolkodás 17. századi kezdetei. NyIrK 1987/1), ahol ezt írja: "...az írásbeliség *minden területére kiterjedő tevékenység a korabeli irodalom-fogalom differenciálatlanságából adódik, és egy, az irodalomtól *mint művészettől távol álló eszmeiség jegyében e század »teológiai«-sága! megszületnek a legirodalmibb törekvések és megvalósítások, létrejön Pázmány tollán egy olyan szépírói program, amely nem egy szállal kötődik a szépprózához, máig is élő művészi hagyományt teremtve."

Az 1989-es változást követően elsőnek *Varga Gábor rajzolja meg Pázmány alakját, immár ideológiai és politikai-hatalmi korlátozásoktól függetlenítetten:

"Amikor ma alakjára emlékezünk, Pázmány Péterben *mi korántsem a magyar ellenreformáció vezéregyéniségét, a kérlelhetetlen hitvitázót, Magyari István és Alvinczi Péter kitartó ellenfelét tiszteljük: nem annyira a katolikus főpapot, aki a »báránybőrrel bélelt farkasok«, a »hitnek útvesztettjei«, a »kereszténység egyenetlenségének gyújtogatói« ellen vetette papírra az Isteni igazságra vezérlő Kalauzt és az Öt szép levelet; még csak nem is az *erdélyi fejedelmekkel konfidenciális viszonyra törekvő reálpolitikust [...], hanem elsősorban a saját nemzete pusztulása *miatt felelősséget érző egyházi főembert, a haza békességéért aggódni nem szűnő országos tisztségviselőt, az egyházi hierarchia jövőre *figyelő vezéralakját." Majd így folytatja: "... be kell ismernünk, sokszor megfeledkeztünk róla. Sokszor elferdítettük cselekedeteit, félremagyaráztuk beszédeit. [...] Csak egy dolgot nem tudott senki elvitatni tőle: a magyar nyelv virtuóz ismeretét. Azt a birtoklását az élő, hömpölygő, *mindenki által megérthető anyanyelvnek, amellyel a reformáció visszaszorítását a leghathatósabban egyedül neki sikerült elérnie" (A kardinális. Helikon 1990/41).

Nem sokkal később közel hetven évvel az egyetlen romániai kiadású Pázmány-mű, a Kisebb imádságos könyv hazai megjelenése (Kv. 1924) után , a középiskolai magyar irodalomtanításnak segítségére jőve *K. Jakab Antal a Helikonban Szöveggyűjtemény c. rovatában részleteket közöl Pázmány Ötödik leveléből (Bálványozók és hittűl szakadtak címmel), melyet életrajzi vonatkozású adatokkal egészít ki (Helikon 1991/3). Ugyanez a szemelvény, a Magyari István sárvári prédikátornak írott Felelettel kiegészítve megjelenik az általa összeállított irodalmi olvasókönyv-sorozat első kötetében (Magyar irodalom a kezdetektől Kisfaludy Sándorig. Kv. 1999. 226-253) is. Időközben, ugyancsak a Helikonban újabb Pázmány-idéző is napvilágot lát: Csobán Endre Attila tanulmánya. Ő az író-Pázmányt helyezi középpontba, felfigyel érvelésmódjára, logikájára, gördülékeny stílusára, óriási tudására, mely hiteles alapot nyújt értekezéseinek. Így ír róla: "A gondolkodásnak nemcsak mestersége, hanem szenvedélye szól itt hozzánk." Majd tovább: "Nem elégszik meg egy-két képpel, képek egész csarnokát vonultatja fel előttünk. Van ebben az írói-szónoki attitűdben valami a barokk teljességre törekvő szenvedélyéből, aktivitásából. [...] Ugyanígy felfedezhetjük ebben a stílusban a skolasztika rendszerező, felosztó, szisztematizáló törekvését is" (Pázmányt olvasva. Helikon 1996/16-17).

Végül a kilencvenes évek a Bethlen-Pázmány-kérdésben is hoznak újat. *Csetri Elek foglalkozik a fejedelemnek szentelt könyvében (Bethlen Gábor életútja. 1992. 76-77) pályájának ezzel a vonatkozásával is.

(N. K. Gy. Zs.)