Senkálszky Endre

oldal nyomtatása Share

Senkálszky Endre (Kv., 1914. okt. 2.) – színművész, emlékíró. 1935–37 között Hetényi Elemér kolozsvári színiiskolájában készült fel pályájára, amelyet Szabadkay József társulatánál, Aradon kezdett 1937-ben; 1938-tól Jódy Károly együttesében volt szerződéses színész. 1939-ben került a kolozsvári Thália Színházhoz, s ettől kezdve Kolozsvár volt színészi sikereinek színhelye. Már az első két évadban 22 szerepet játszott, többek között a Bánk bánban, a János vitézben, Az ember tragédiájában, *Bánffy Miklós A nagyúr, Kós Károly Budai Nagy Antal, *Tamási Áron Vitéz lélek, Zilahy Lajos Süt a nap, Szophoklész Antigoné c. darabjaiban. Közben 1944 júliusában behívták katonának, de a kiürítési rendelet értelmében Budapestre menekített színház együttesében ezalatt is játszott (többek között a Csongor és Tündében). 1945 januárjában a bekerített Budapesten fogságba került, onnan a szerveződő néphadseregbe belépve szabadult. 1945. jún. 1-jén érkezett haza Kolozsvárra, ahol a sétatéri színkörbe átköltöztetett magyar színház megnyitóján a *Janovics Jenő rendezte Bánk bán címszerepét játszotta.

1947. jan. 6-tól a színház igazgatóhelyettese, erről a tisztéről azonban már novemberben lemondott. Erre az időre esett kiemelkedő alakítása Zsigmond császár szerepében Háy Gyula Isten, császár, paraszt című művében. A következő évek a „szocialista realista” színjátszás, a szovjet színdarab-dömping és a közvetlen pártirányítás évei, amely időszak kevés művészi elégtételt, annál több „pártos kritikát” hoz számára. Közben 1949 őszétől színész-tanári feladatot is vállalt: a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben tanított témagyakorlatot (improvizációt), egészen a főiskola Marosvásárhelyre költöztetéséig (1954).

1955-től rendezőként is *jelen volt a kolozsvári színpadon: első rendezése Patkós Györggyel közösen García Lorca Bernarda Alba háza című drámája, később a Légy jó mindhalálig rendezése fűződik a nevéhez. Szívesen vállalt feladatokat a kolozsvári *rádió magyar szerkesztőségének felkérésére is: 1954-től mintegy 250 *rádiós szereplése volt.

1964-ben kinevezték a kolozsvári *Állami Magyar Színház igazgatójává. Erre az időre esik Az ember tragédiája nagy vitákat kiváltott, Rappa­port Ottó rendezte bemutatója (1965), Kovács Györggyel, László Gerővel és Vitályos Ildikóval a főszerepekben, a kolozsvári magyar színjátszás 175 éves évfordulójának megünneplése (1967), valamint a színház budapesti vendégszereplése (1968), amelynek lejártával lemondott igazgatói megbízatásáról. A következő évtized még kiemelkedő művészi sikereket hozott számára (többek között *Sütő András drámáiban). 1977-ben kérésére nyugdíjazták, de már a következő évtől megrendezi a kolozsvári magyar színház 14 darabból összeállított ókori görög drámaciklusát (1978–81).

Nyugdíjasként még évtizedekig fellépett a kolozsvári közönség előtt: játszott többek között Márton Lászlónak a 200. évforduló ünnepségein bemutatott darabjában, A nagyra­törőben (1992), A kertész kutyájában (1995), a Troilus és Cressidában (1998).

Életére és művészpályájára vonatkozó emlékeit kilencvenedik életéve küszöbén Kötő Józseffel beszélgetve elevenítette fel, ebből született A színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye című könyv (Kv. 2004), amely egy nagy ívű művészpálya számtalan kordokumentummal hitelesített rajza. Ennek záró bekezdésében így fogalmazta meg hitvallását: „Én hiszek abban a felelősségben, amivel az életnek, a közönségnek tartozom. Én a színházat nem kellemes dolognak látom, hanem kemény, éber, fájdalmas keresésnek, a rend, a tisztesség, a világosság, az *igazság keresésének.”

Munkásságát 1957-ben az Érdemes Művész címmel, 85. születésnapja alkalmából 1998-ban a kolozsvári *Állami Magyar Színház *Bánffy Miklós Díjával, Szentgyörgyi István-díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével, 2004-ben a Magyar *Játékszín Társaság Életműdíjával, az UNITER különdíjával ismerték el.

Boros Kinga: Prosperók és könyveik. *A Hét 2004/47. – Gergely Zsuzsa: „A színház az életem”. 90 éves S. E. *Művelődés 2004/11. – Kötő József: S. E. kilencvenéves. *A Hét 2004/39.

(K. J.)