Szabédi László, családi nevén Székely

oldal nyomtatása Share

Szabédi László, családi nevén Székely (Sáromberke, 1907. máj. 7. – 1959. ápr. 18. Kv.) – költő, író, műfordító, publicista, kritikus, esztéta, irodalomteoretikus, nyelvész. Gyermekéveit Zernyesten, majd hétéves korától Kolozsváron töltötte, itt, az Unitárius Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait (1925). 1926–27-ben teológiát és bölcsészetet hallgatott Strasbourgban, majd Kolozsváron, az I. Ferdinand Egyetemen és az Unitárius Teológián folytatta tanulmányait. A teológiától azonban világnézeti okokból megvált, csak a bölcsészetet hallgatta 1928–33 között. 1945-ben szerzett doktori oklevelet. 1926 nyarán segédmunkás volt a graffenstadeni vasgyárban, a harmincas évek elején magántisztviselő egy aradi szállítási és kereskedelmi cégnél. 1933–35-ben megpróbálta folytatni félbehagyott egyetemi tanulmányait, de végül nem szerezte meg a tanári diplomát. Ebben az időben az *Ellenzék munkatársa, 1936–37-ben a kolozsvári Thalia Színháznál lektor-dramaturg. Az Új Erdélyi *Antológiában (Kv. 1937) egy novellával jelentkezett. 1939-ben a „katonai törvények megszegéséért” egyhavi fogházra ítélték, a büntetés letöltése után másfél éven át katonai szolgálatot teljesített.

A bécsi döntés után szórványtanítónak jelentkezett: 1940–41-ben román elemi iskolában tanított, és ezalatt román népköltészetet gyűjtött a Kolozs megyei Báré községben. 1941–42-ben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa, s ezzel párhuzamosan ismét színházi lektor-dramaturg a kolozsvári Magyar Nemzeti Színházban. 1942-ben elnyerte a Baumgarten Alapítvány díját; a Magyar Élet könyvkiadó lektora. Jékely Zoltánnal és Kiss Jenővel együtt gondozta az Üdvözlégy, szabadság c. *antológiát. 1942 őszén Asztalos Istvánnal és Kiss Jenővel megalapítja a *Termés c. negyedévi folyóiratot, amelynek megszűnéséig, 1944. szept. végéig szerkesztője. Közben 1944-ben bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, ettől kezdve jelentős társadalmi tevékenységet fejtett ki.

1944 őszétől a Kolozsvárt megjelenő Világosságban közöl, majd 1945 elejétől a *Józsa Béla Athenaeum kiadói lektora. Részt vett a Magyar Népi Szövetség kolozsvári szervezetének kiépítésében. 1945 tavaszától tagja a kommunista pártnak. 1945–47-ben a *Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Sepsiszentgyörgyön, 1947-ben a *Népi Egység c. lap főszerkesztője is. 1947 őszétől a Bolyai Tudományegyetemen előbb esztétikát és világirodalmat, majd a magyar irodalmi nyelv történetét adta elő. Válogatott verseiért 1955-ben Állami Díjjal tüntették ki. A Bolyai Tudományegyetem 1959-es erőszakos egyesítésének előkészítő gyűlésein szembekerült a pártvezetéssel. Tiltakozásul Szamosfalva határában vonat elé vetette magát.

Első verseit – még középiskolás korában – az Új élet c. *antológia közölte. Az írás művészetének és tudományának egyaránt elkötelezettje, alapvetően lírikus és jellegzetesen intellektuális egyéniség volt. Több műfajban is figyelemre méltót alkotott. Életművének középpontjában azonban a hagyományos formát a *népi irodalom és szürrealista avantgárd eszközeivel megújító vallomásos-vívódásos költészete áll. E költészet belső egységét a mindvégig következetes – gyötrelmesen tiszta erkölcsű és szenvedélyesen igazságkereső – magatartás szabja meg. A fiatal Szabédi elvont eszmények jegyében vet számot önmagával és a valósággal. Eszményeit feladni nem tudja, megtestesülésüket hiába remélné. Korai kiábrándultsággal vállalja tehát a harcot emberségének megőrzéséért. A harmincas évek elején verseiből az elidegenedés valóságos kórképe rajzolódik ki. A költő egyre inkább befelé fordul. Önkínzó éleslátással boncolgatja saját érzelmi életét, s mind gyakrabban foglalkozik a halál gondolatával. Balsejtelmek árnyékolják A szabédi Nagyréten (1936) c. – a játékos és a végzetszerű hangot megdöbbentően egybecsendítő – nagylélegzetű lírai számvetését is. Gondolati költemények (Az egészet akartam, Nihil humani a me alienum puto) vívódásain keresztül jut el az abszolút elmagányosodás jelképes megfogalmazásáig (Árva csillag, Külön kerék). A háborús évek döbbentik rá a magány csődjéből fakadó fegyvertelenségére. S ekkor már nemcsak áttételesen, hanem közvetlenül is vall a világról. Szatírában pellengérezi ki a népellenes demagógiát (Ars poetica), s látomásszerű kegyetlen képekben idézi az emberiség elaljasodását (Egy asszonyhoz, akit a fia meg fog ölni).

A II. világháborút követő időszakban az új világ építőivel vállal közösséget. Szerelmes versben (Csillogj, Margitka) és a szó legnemesebb értelmében vett agitációs költeményben (Költők s bírálók) tesz hitet ama rend mellett, amelytől saját – akkor még elvont – eszményeinek megtestesülését reméli. Magatartásának erkölcsi folytonosságát a szigorú önvizsgálat új versei (Vezessen a párt, Emlékezet) tanúsítják. Utolsó (1953-ig írott) agitációs költeményei azonban többségükben már csak dokumentumértékűek. Nem csak párttagként, hanem a társadalmi változással azonosuló, elkötelezett költőként is kíván szólni. Az irodalomirányítás hivatalnokai által elvárt lekötelezettséget azonban visszautasítja, emiatt újra a „külön kerék”-nek érzi magát (tanúság erre A pacsirta c. verse és A rák c. parabolanovellája).

Epikai műveiben többnyire a kispolgárság kilátástalan életét rajzolja meg (Kelen Péter, 1936) és a kispolgári látszat-óvás tragikomikumát érzékelteti (Kalliopé, 1935). Lírai témáit variáló, a valóság és a képzelet „áttűnéseire” építő szépprózai írásai közül a Veér Anna alszik (1935) című kisregénye emelkedik ki a kiszolgáltatott kisember szorongásos lelkivilágát megjelenítő, ízig-vérig modern írói eszköztárával.

Drámai költeménye, a Délia (1936) logikájának művészi erejével hat, 1932-ben elkészült, de csak halála után ismertté vált színműve (Van egy témám. *Korunk 1969/4) korai abszurd kísérletnek tekinthető.

Kritikákat, esztétikai tanulmányokat a harmincas-negyvenes években is írt. Legjelentősebb tudományos műve magyar ritmuselméleti tanulmánya, A magyar ritmus formái (1955), melyben kétféle – olvasó és éneklő – ritmust különböztet meg, s ezeket meghatározott mondattípusok hangsúly- és hanglejtésszerkezetéből magyarázza. Élete utolsó éveiben egy általa nagy horderejűnek tartott művön: a finnugor és az indoeurópai nyelvek összehasonlításán, rokonságuk bizonyításán dolgozott. A kész művet azonban, amelynek A magyar nyelv őstörténete címet adta, a szakkritika már kéziratos olvasatban elutasító idegenkedéssel fogadta, s bár halála után másfél évtizeddel sikerült megjelentetni, ma is elnéző hallgatás veszi körül.

Műfordítói életműve mennyiségét tekintve nem nagy, de jellemző: egyetemi évei alatt francia költők (Baudelaire, Verlaine, Sully Prudhomme, Victor Hugo) verseit fordítja, a háború előtt és után román költőket is tolmácsol magyarul (Eminescu, Vlahuţă, Şt. O. Iosif), s az ő fordításában jelenik meg Mihail Sadoveanu két regénye: Venea o moară pe Siret (magyarul előbb Moldvai szél címmel, Aradi Nórával társfordításban, Bp. 1949, majd Jött egy malom a Szereten címmel önállóan. Buk. 1956) és a Nicoară Potcoavă (Buk. 1954). Ez utóbbi heves vitát vált ki a moldvai tájszólást és a román krónikás-nyelvet önálló nyelvi leleménnyel magyarító megoldásai miatt. Műfordítói munkásságának sajátos terméke a Báré faluban általa gyűjtött csujogatásokat tolmácsoló kötete, a Zöld levél (Kv. 1942). Ennek előszavában írja: „Az itt következő román népi verseket, chiui­turákat 1940–41 telén gyűjtöttem… Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és a román népi műveltség.”

Művei: Új élet (versek Székely László néven, Valkó László novelláival együtt, Bp. 1925); Délia (drámai költemény, Kv. 1936); Alkotó szegénység (versek, Bp. 1939 = Bolyai könyvek); Veér Anna alszik (elbeszélések, uo. 1941 = Bolyai könyvek); Ész és bűbáj (tanulmányok, uo. 1943 = *Termés könyvek); Telehold (versek, uo. 1944); Sokan szólunk (versek, Buk. 1950); A magyar ritmus formái (tanulmány, uo. 1955); Válogatott versek (uo. 1955); Nyelv és irodalom (cikkek és tanulmányok, uo. 1956). Életművének háromkötetes gyűjteménye a *Romániai Magyar Írók sorozatában: Telehold – Veér Anna alszik (összegyűjtött versek, műfordítások és prózai írások. *Csehi Gyula bevezető tanulmányával, uo. 1967); Kép és forma (esztétikai és verstani tanulmányok, uo. 1969); A magyar nyelv őstörténete (uo. 1974). Válogatások: Enyém ez a történelem (válogatott írások, Bp. 1980); Rózsahullató fa (versek és műfordítások, Kv. 1982 = Tanulók Könyvtára).

Románul: Versuri alese (ford. Ioanichie Olteanu, Buk. 1956).

Fordításkötetei: Zöld levél – Frun­ză verde (román népi versek, kétnyelvű kiadás, Kv. 1945); M. Sadoveanu: Jött egy malom a Szereten (regény, Bp. 1949; 2. kiad. Buk. 1956. Újrakiadás Balogh F. András utószavával. Buk. 1990); M. Sadoveanu: Nikora Potkova (regény, Buk. 1954).

Szignója: abé.

Életművének tárgyi hagyatékát a család adományából az *EMKE által a romániai magyar irodalom kutatóközpontjává kiépülő kolozsvári *Szabédi Emlékház őrzi. Ennek kiadásában jelent meg a hagyatékát hozzáférhetővé tevő kötet: A Lázár utcától a Postakert utcáig. Diárium, levelezés. Kántor Lajos előszavával, Bartha Katalin Ágnes gondozásában (Kv. 2007). Ugyancsak az *EMKE és a Kolozsvár Társaság rendezésében kerül sor évente, ~ halála évfordulója napjaiban a Szabédi napok rendezvénysorozatra.

Szabó Lajos: Sz. L.: Délia. *Ellenzék 1936/260. – Szenczei László: Délia. *Erdélyi Helikon 1936/10. 798. – Bözödi György: Délia. Sz. L. drámai költeménye. *Pásztortűz 1936/20; uő: Sz. L.: Veér Anna alszik. *Pásztortűz 1941/6. 325–326. – Vas István: Sz. L.: Délia. Nyugat 1937. I. 306; uő: Telehold. Magyarok 1945/3. 142–143. – Illyés Gyula: Sz. L.: Alkotó szegénység. Nyugat 1940/8. – Schöpflin Aladár: Veér Anna alszik. Nyugat 1941/6. 192. – (k. j.): Veér Anna alszik. *Kelet Népe 1941/11. – Kiss Jenő: Sz. L. novellái. *Erdélyi Helikon 1941/8. 545–547; uő: A *Termés spiritus rectora. *Igaz Szó 1969/4. – Angyal Endre: Ész és bűbáj. Sorsunk 1944. 363–366. – Sőni Pál: Sokan szólunk. *Utunk 1951/4; uő: Válogatott versek. *Utunk 1955/56; uő: Sz. L. In: A romániai magyar irodalom története. Buk. 1969; uő: Sz. L. In: S. P.: Irodalmi arcélek. Buk. 1981. – Kacsó Sándor: A magyar ritmus formái. *Igaz Szó 1955/7. – Gáldi László: Sz. L.: A magyar ritmus formái. Az MTA I. Osztályának Közleményei 1956. 198. – Földes László: Sz. L. költői útja. *Igaz Szó 1956/5; uő: Az egészet akartam. Sz. L. költői útja. In: F. L.: Elvek és viták. Buk. 1983. – Jánosi János: Nyelv és irodalom. *Igaz Szó 1956/12. 1501–1520; uő: A filológus Sz. L. *A Hét 1981/2. – Ion Vitner: Poezia lui Sz. L. In: I. V.: Firul Ariadnei. Buk. 1957. – Grétsy László: Megjegyzések Sz. L. verseiről. Magyar Nyelv 1957/3. – *Csehi Gyula: Sz. L. Előszó a Telehold – Veér Anna alszik c. kötethez. Buk. 1967. – Szőcs István: Ész és bűbáj. *Utunk 1968/13. – Balogh Edgár: Kiegészítésül az új Szabédi-értelmezéshez. *Korunk 1968/4. In: B. E.: Magyarok, románok, szlávok. Bp. 1984; uő: Megszakadt párbeszéd. *Igaz Szó 1969/4. – Kántor Lajos: A ráció romantikusa. Uo. 1968/10; uő: Sz. L. és a *Termés. NyIrK 1980/2; uő: Egy értelmiségi magatartás költői modellje (Sz. L. vagy az írástudók felelőssége). Alföld 1981/6; uő: Szabéd – Ányosbánya – Kolozsvár. *Korunk 1984/4; uő: Sz. színpada. *Utunk 1984/16; uő: Sz.-színhelyek. Új Tükör 1987/4; uő: Sz.-val Strasbourgban (a költő strasbourgi éveinek dokumentumaival). *Korunk 1990/6; uő: Erdélyi sorskerék. Sz. L. és a történelem. Bp. 2000; uő: A szabédi emléktábla alatt. Helikon 1991/21; uő: Sz. egyeteme. *Korunk 1992/1; uő: A Föld szája és a vásári lovak. Tamási, Sz. L. és a *Termés. *Korunk 1997/8; uő: Koreszmék, búvópatakok (Madách és Szabédi). *Erdélyi Múzeum 2002/1–2; uő: Sz., az irodalom, a határok és ami később következett. *Korunk 2004/7. – Jancsó Elemér: „Szívig és csontig víni kell a harcot”. *Utunk 1969/16. – Kicsi Antal: Sz. L. *Brassói Lapok 1973. szept. 22. = Kis irodalomtörténet. – Mikó Imre: Sz., amikor még Székelynek hívták. In: M. I.: Akik előttem jártak. Buk. 1976. – Mózes Huba: Sz. szépprózája. NyIrK 1978/1; uő: Balázs Ferenc és Sz. L. közös könyvkiadási terve 1935-ből. NyIrK 1981/2; uő: Az egészet akartam. Sz. L.-ról és életművéről. Kv. 1984 = Kismonográfiák; uő: A Szabédi-filológia árkusa. *Művelődés 1992/7; uő: Sz. L. verstana és a verstan Szabédija. Nyelvünk és Kultúránk 1998 (104). 45–51. – Szávai Géza: Kép és életforma. *A Hét 1982/19. – Szász János: Sz. L. *A Hét 1982/19; uő: Az emlékezés jogán. *A Hét 1993/47. – Salló László: A mindent akarás reménytelen vágya. *Előre 1982. szept. 15. – Lászlóffy Aladár: Töprengés egy különös fogaskerékről. *Utunk 1983/9. – Ilyennek láttam. Sz. L.-né Tompa Margittal beszélget Marosi Ildikó. *Igaz Szó 1983/12. – Asztalos István búcsúbeszéde Sz. L. sírjánál. In: Létay Lajos: Szélrózsa. Buk. 1986. – Ágoston Vilmos: Nyolcvan éve született Sz. L. Magyar Nemzet 1987. máj. 4. – Cs. Gyímesi Éva: Az indulatos elme. *Utunk 1987/23. – Székely János: Sz. L.: Idegen tündér. *Igaz Szó 1987/4. – Életének társa voltam. Sz. L.-ra emlékezik felesége. Riporter Kenéz Ferenc. *Kritika 1988/9. – Emlékek, vélemények Sz. L.-ról (Ádám Zsigmond visszaemlékezése). Helikon 1990/48. – Pomogáts Béla: Népiek és urbánusok között. Sz. L. poétikája. *Művelődés 1992/7; uő: Erdélyi sorskerék. Jegyzetek egy Sz.-monográfiához. *A Hét 2001/28. – Széles Klára: „Többemeletes” kisregény. Veér Anna alszik. Helikon 1992/12; uő: Az önreflexió Sz. L.-nál. *Korunk 1993/8. – Borbándi Gyula: Népiség és *kritikai önismeret. Helikon 1993/12. – Gálfalvi Zsolt: A szabédi Nagyréten. *A Hét 1994/18. – Cseke Péter: Az unitarizmus szerepe Sz. L. indulásában. *Korunk 1995/6. – Horváth Andor: A világirodalom előadója. NyIrK 1996/1. – Balogh László: Szabédira emlékezve. Helikon 1998/12. – Dávid Gyula: Sz. L. sírjánál – negyven év után. *A Hét 1999/19; uő: A hittől az eszméletig és onnan – hova tovább? *Jordáky Lajos és Sz. L. 1956-ban. *A Hét 2000/38. – Tóth Sándor: Egy félreértés *természete. *Erdélyi Múzeum 1999/1–2.– Fodor Sándor: A költő életműve és a halál. *Korunk 2002/7. – Józsa Nagy Mária: Sz. L. a katedrán. *Korunk 2002/6. – Balási András: „Lehet-e itt választanom?” *Látó 2004/8–9.

(M. H.)