Boér Géza (1981 • 2012)

oldal nyomtatása Share

Boér Géza (Torja, 1952. márc. 13.) költő. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar-francia szakon. Kézdivásárhelyen tanár. Verseit az Echinox, Igaz Szó, Utunk közli.

Kötete: Hiányok térképe. (Forrás 1980).

 


Boér Géza (Torja, 1952. márc. 13. – Kézdivásárhely, 1989. jan. 23.) – költő. Az elemi iskolát szülőfalujában (1959–1967), a középiskolát a kézdivásárhelyi elméleti líceumban végezte (1967–1971). A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar–francia szakán szerzett oklevelet 1975-ben. Szakdolgozatát Kocsis István drámáiról írta. Részleteket közölt belőle a Korunk 1975. szeptemberi számában A jelen alagútjai címmel. A kézdivásárhelyi 1. számú Ipari Líceum tanára volt haláláig. Középiskolásként önképzőköri elnök és a líceum Ébredés című folyóiratának egyik diák­szer­kesz­tője volt, egyetemistaként vezette a Gaál Gábor Irodalmi Kört és szerkesztette 1974-ben az Echinox című háromnyelvű diáklap magyar oldalait. 1981-ben az ő kezdeményezésére alakult meg Kéz­divásárhelyen az Apor Péter nevét viselő irodalmi kör, és az ő elnökletével működött két-három évig mint önképzőkör. Részt vett Kézdivásárhely művelődési életében, tárlatmegnyitókat vállalt, és tá­mo­gatta a népszínházat, amely aztán az 1990-es években – amíg működött – felvette az ő nevét.

Első versei középiskolás diákkorában a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben jelentek meg. Verset, kritikát, tanulmányt közölt az Echinoxban, Ifjúmunkásban, Igaz Szóban, Korunkban, Utunkban. Verse olvasható A költő életei című kötetben (Bukarest, Kriterion, 1986, szerk. Kántor Lajos). 1990-től az írói hagyatékból verseket Borcsa János adott közre napi- és hetilapokban, valamint folyóiratokban (A Hét, Háromszék, Helikon, Jelenlét, Korunk, Krónika, Látó, Romániai Magyar Szó, Székelyföld, Székely Újság). 

Boér Géza költői pályáját nemcsak nemzedéktársai, a hozzá személyesen is közel állók méltatták életében és halála után, hanem például az ízlésben és esztétikai elvei alapján az ő költészetétől távol álló olyan neves irodalmár is, mint Szőcs István. Posztumusz kötetét elemezve így összegezte mondandóját: „Viaskodása a verssel és a világgal személyes tragédia: de nemzedékek sorsának jel­ké­pe, az otthontalanná vált generációké (…), akik későn érkeztek és későn értek ahhoz, hogy a tár­sa­da­lom nagy társasjátékában valamirevaló pozícióhoz jussanak, és korán kivéreztek vagy világgá futottak ahhoz, hogy felléphessenek akkor (…), amikor elkövetkezett az idejük.” (Helikon, 1990. február 9.) Annak a nemzedéknek a sorsa teljesedett be Boér Géza esetében, amelyre az 1980-as évek romániai magyar kultúrájának felvirágoztatása várt volna. De erre az időszakra egészen más természetű kérdések merültek fel ennek a nemzedéknek a tagjaiban. Egyed Péter utólagos megfogalmazásában ekkor az a kérdés vált igen aktuálissá Erdélyben, hogy „hogyan lehet fizikailag megmaradni egy erő­sza­kos, agresszív környezetben, és hogyan lehet ezt a fizikai megmaradást összekapcsolni az iroda­lom­mal.” (Romániai Magyar Szó, 1993. november 6–7.)

Boér lírájának leírását, sajátosságait általában elvégezte, illetve kiemelte a kritika. Bréda Ferenc 1981-ben új hangvétel jelentkezéséről beszélt az akkori évtized romániai magyar líráját illetően, Cselényi Béla és Boér Géza Forrás sorozatban megjelent köteteivel támasztva alá kijelentését. Figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a Boér-líra avantgárdnak tűnő hangvétele tulajdonképpen nem a két világháború közötti izmusok utánérzése, mivel ezt egy látásmód határozza meg. Idézte továbbá Bréda a párizsi Nagy Pálnak az avantgárdról tett egyik megjegyzését, miszerint „az avantgardizmus nem (nemcsak) történeti kategória, hanem mindenkori írói-alkotói magatartás, szemlélet, mely az alkotás értelmének (a kísérletezést szükségszerűen feltételező) újat alkotást tartja.” (Utunk, 1981. január 16.) Az Igaz Szó­ban közölt kritikát Zudor János jegyezte, aki abban az időben költőként Bréda mellett a leg­me­részebb újítók közé tartozott, kiemelve, hogy „az egyik legbátrabb lírai kísérlet a Boér Gézáé.” (Igaz Szó, 1981. 10. 357.)

Boér nemzedéktársai közül Mózes Attila, Gergely Tamás, valamint az idős nemzedék tagjai közül Szász János és Szőcs István is – igaz, utóbbiak már a költő halála után – a művészi teljesítményt méltatta és hozzáértéssel vette bonckés alá a verseket. Mózes Attila például a személyiségjegyekből kiindulva magyarázta a Boér-líra sajátosságait. „Azt hiszem, mindenekelőtt szemérmes volt – írta halálakor –, fölöttébb szemérmes, s ezt bizonyítják versei is, amelyek a tárgyias-intellektuális líra erőterében keletkeztek, s amelyekben úgy vall, hogy vallomásait szemérmes szóképek leplébe öltöztetve teszi közszemlére, és csak egy-egy utalással sejteti meg, hogy várja, sőt elvárja: a türelmes olvasó födje fel mindazt, amit ő alkatából adódóan nem állít pőrén a közönsége elé.” (Utunk, 1989. febr. 10.)

Szász János az első Boér-kötet ismeretében szólalt meg a költő korai halálát követően, kijelölve e líra helyét s szót ejtve a versek üzenetéről. „Valahol a neoavantgarde és a posztmodern között robbanó vers­építkezése egy felületes szemlélő számára háttérként nagyvárosi feszültségeket idézhetne – írta –, és nem azt a vidéki csöndet, amelyben fogantak. Formai eltérítései csak nyomatékosítják kristályosan vilá­gos mondandóját.” (A Hét, 1989. március 2.) A „kristályosan tiszta mondandó” kiemelése Szász részéről egyenesen összecseng azzal, amit Mózes Attila állított a Boér-líra helyének kijelölésekor, illetve azzal, amit úgy fogalmazott meg, hogy ez az „elmélyedés” költészete. (i. h.)

Szőcs István, aki a rendszerváltást követően immár szabadon szólhatott, s nyíltan összegezhette e derékba tört pálya tanulságait, nemcsak méltatta Boér munkásságát, de e lírát példás alapossággal elemezte is idézett kritikájában. A nyelvi probléma felől közelít tárgyához, mondván, hogy Boér elődjei és kortársai még hittek a nyelv hatalmában, míg a létlelet szerzőjében ez a hit már összeomlott. Megfogalmazza azt a felismerést, amit Boér is érzett és tudatosan nézett szembe vele, hogy tudniillik „a nyelv nemcsak az igazságok hatásos kimondására alkalmas, hanem fantasztikus hazugságok hatásossá tételére is: s az igazságokat is addig rágja-hajtogatja, amíg tartalmatlanokká válnak.” Ebből következően pedig – fejtegeti a kritikus – a kifejezés új technikáit kell megkeresnie a költőnek, azaz „a költőnek túl kell nyúlnia a nyelven, a szavak mögé, a nyelvtani szerkezetek mögé, rá kell ébrednie, hogy – a vers az úr; a szó csak cifra szolga (…), és odajuttatja az üzenetet, ahová nem szánták. Ezért olykor ki kell tekerni a vonzatok nyakát, kiirtani az írásjeleket, illetve önálló jelentést bízni rájuk, a zárójelnek elég az elejét vagy a végét kitenni, a kettőspontnak mondat értelme, sőt önálló költői üze­nete is lehet, a kérdőjel nemcsak mondat elején vagy végén kezdhet el csengetni, hanem a szó közepén is, a szóvégekről leválasztott rag önálló verssort alkothat saját mondanivalóval (…).”  Ki­eme­lendő a kritikus egy másik észrevétele is, miszerint Boér „nem kedveli a szózenét, a zsonglőr­kö­dést, keresi a disszonanciát, a darabosságot, de ravasz intarziákhoz folyamodik, a vers töredékei más verseket tartalmaznak, mint ahogy mai divatos manierista grafikusok kompozícióin felfedezhetni a részletekbe rejtve sok kis képet (…).” Ezeknek s hasonló eljárásoknak a lényege és célja Szőcs szerint: „letisz­to­gatni a versről minden tetszelgést, kellemkedést, a szóról minden felhangot, a közlésről valamennyi közhely-lehetőséget. Amikor pedig ez lehetetlen, úgy beszélni, hogy érződjék az elhatárolódás saját szavaink korlátoltságától.” Úgy véli Szőcs István, hogy Boérnak ez az egész törekvése általában a kortárs hazai magyar költészet állapotát fejezte ki: azt, hogy „teljes stílusváltás előtt áll, hogy hang­szerelése, hangnemei, szimbólumrendszere megújulni kényszerülnek, a ’posztjózsefattilai’ esz­köz­tár kimerült.”

Boér Gézát az előtte járó költőnemzedékek tagjai közül Kányádi Sándorhoz és Szilágyi Domokoshoz fűzte mély kapcsolat. Előbbit középiskolás kora óta személyesen is ismerte, utóbbit életműve révén tartotta „szövetségesének” egyetemista kora óta. A Kányádi-élményből született egyik legösszetettebb verskompozíciója (sorskeresztrejtvény), a Szilágyi-művel való „párbeszéd” eredménye volt a teremtés csapdái című különös siratóének, saját minősítése szerint: kínvers. A keltezés szerint 1981 és 1986 között készült, de a költő életében nem, csupán posztumusz kötetében jelent meg, 1989 őszén.

Boér Géza mondhatni korán rátalált egyéni látás- és beszédmódjára, amelyről az mondható el, hogy elsősorban a saját maga számára jelentett már-már teljesíthetetlen próbát és kihívást, öngyötrő keresést és kísérletezést. Költőtársa, Markó Béla is megfogalmazta ezt a létlelethez írt bevezető esszéjében: „Boér Géza számára elsősorban grammatikai kérdés volt saját egyéni költészetének megteremtése. És korán meg is találta ezt az eredeti hangot, csakhogy nem figyeltünk fel rá eléggé, mert azt hittük, a majdani folyékony szövegek töredékeit olvassuk, azt kerestük verseiben, amit egyszer s mindenkorra eltaszított magától: a régi grammatikát. Nem a mondatszerkesztés szabályairól van itt szó természetesen, hanem a hagyományos versépítés törvényeiről.”

Kötetei:

Hiányok térképe (versek, Bukarest, Kriterion, Forrás sorozat, 1980); létlelet (versek, posztumusz kötet Markó Béla előszavával, Bukarest, Kriterion, 1989); sorskeresztrejtvény (vers és próza a hagyatékból Borcsa János előszavával, Kézdivásárhely, Ambrózia, 2002)

Irodalom:

Bréda Ferenc: „Egy lehetséges ige érkezését figyelve”. Utunk, 1981. január 16.; Borcsa János: „szóródó szavak”. Korunk, 1981. 4., uő. Megtartó formák. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1984. 107–113.; Szurkos András: „...micsoda sejtés tündököl...”. Ifjúmunkás, 1981. július 5.; Zudor János: „Az átmenetet véglegesítő időben”.  Igaz Szó, 1981. 10.; Mózes Attila: Boér Géza – hiányok. Utunk, 1989. február 10.; Szász János: Napló ’89.  A Hét, 1989. március 2.;  Borcsa János: Boér Géza 1952–1989. Székely Újság, 1990. január 20.; Szőcs István: Létvédelem. Helikon, 1990. február 9.; Magyari Lajos: Boér Géza (vers). Székely Újság, 1990. március 10.; Borcsa János: Boér Géza hagyatékából. Korunk, 1990. 5.; Borcsa János: A költő éjszakái. Jelenlét, 1990. 25., uő. Szövegszigettenger. Kolozsvár, Komp-Press Korunk Baráti Társaság, 1997. 30–33.; Borcsa János: A grammatika költészete – a költészet grammatikája. Látó, 1990. 7.; Markó Béla: A hallgatásokra emlékszem – Boér Géza ”létlelet”-éről. Délsziget, 1991. 20.; Egyed Péter: Kik az igazi túlélők? Romániai Magyar Szó, 1993. november 6–7.; Kereskényi Sándor: Ki halt meg értünk? Helikon, 1994. 2.; Borcsa János: Emlékeztető – Boér Géza (1952–1989). Háromszék, 1999. január 23.; Bogdán László: „...felügyel rám a félelem”. Háromszék, 2002. április 12.; Gergely Tamás: Egy roncsolt élet. Látó, 2002. 12.; Borcsa János: Szilágyi Domokos Kézdivásárhelyt. Forrás, 2008.12.; Bogdán László: Boér Géza emlékezete. Háromszék, 2009. január. 24.; Borcsa János: Boér Géza emlékezete. Székelyföld, 2009. 11.; uő. Értékkeresők – értékalkotók. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2012. 92–104.; Fekete Vince: Hiányaim térképe. Háromszék, 2012. március 10.

 

Borcsa János