Szántó György

oldal nyomtatása Share

Szántó György (Vágújhely, 1893. jún. 7. – 1961. szept. 11. Bp.) – regényíró, szerkesztő. Középiskoláit Lugoson végezte. Érettségi után Budapesten először beiratkozott a Műegyetem építészeti karára, kiváló rajzkészsége ellenére, a matematikában mutatkozó gyengesége miatt itt nem folytatta tanulmányait, hanem átiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára. 1914-ben behívták katonának, Przemyslnél súlyos fejsebet kapott, amelynek következtében elvesztette fél szeme világát. 1919-ig Budapesten élt, majd átmenetileg Kolozsvárra költözött, 1920-ban a román operaház díszlet- és jelmeztervezője. Itt vette feleségül Brandeis Adélt, aki egész életén át nem csak hűséges társa, de teljes megvakulása után „látó szeme” volt.

Mivel hamarosan bal szemén is a betegség jelei mutatkoztak, Bécsben próbálkozott annak kezelésével – ez a néhány hónap művészi kiteljesedésének bámulatra méltó időszaka volt –, de a végén másik szeme világát is elvesztette.

A művész, akire már diák korában nagy hatást *tett a Nyugat és Ady költészete, Bécsben a Bécsi *Magyar Újság és a Kassák szerkesztette Ma, majd Münchenben a modern képzőművészeti útkeresések légkörébe kerül. Az avantgárddal való találkozás az ő *művészetére is meghatározó hatású. Keresztre feszített Beethoven című rézkarca eljutott Romain Rolland-hoz is, aki válaszlevelében (Villeneuve, 1921. okt. 8.) azt üzente, hogy „a szellem sohasem vak”, s elismerően szólt „e hősi lélek fájdalmát” kifejező alkotásról. Festőművészetének ma alig néhány darabja ismert: alkotásainak legnagyobb része megsemmisült Budapesten, egy 1944-es légitámadás alkalmával.

1924-ben költözött Aradra, s itt bontakozik ki közel négy évtizedes, rendkívül termékeny írói pályája. „Mélyebbről, mint a tengerfenék életkiontó iszapja – írja a Fekete éveimben –, mint a geológiai rétegeken áttörő vulkánkráter, valami néma parancs érkezett, és én elkezdtem szavak, gondolatok, kifejezésformák után keresgélni…” Amit festőként nem tudott megvalósítani, azt mint író s *Periszkop című folyóiratán keresztül mint az avantgárd *művészet lelkes híve teljesítette. „Megvakított Sámsonnak képzeltem magam – írja szintén a Fekete éveimben –, aki átfogja két karjával a múzeumok csarnokának pilléreit és rádönt mindent az akadémikus filiszteusokra.”

Művészi vívódásait első regényében (Sebastianus útja elvégeztetett. 1924) juttatta kifejezésre. A regény tulajdonképpen négy művész-hős (egy festő, egy szobrász, egy zenész és egy filozófus) véget nem érő vitája a *művészet értelméről, annak társadalmi szerepéről. Az 1924-es év regényekben is termékeny, de párhuzamosan már 1922-től kezdve egész sor novellája jelenik meg (ezeket nemsokára A kék lovas című kötetében adja ki), amelyekben a központi szereplők többnyire művészemberek, a központi probléma pedig a *művészet.

Sőni Pál ~ munkásságában két szakaszt különböztet meg, ezek közül az elsőre – a harmincas évek elejéig – „eszmeileg a marxizmus elfogadásáig menő radikalizmus, művészileg pedig az avantgárd-közelség” jellemző. Az előbbit 1926–27-ben írott regényében, Az ötszímű emberben, az utóbbit a *Periszkop 1925–26-ban megjelent öt számában látja megtestesülve.

Az ötszínű ember főhőse egy japán mérnök, aki megszállott nacionalistából lesz kommunistává, egy új világháború Amerika leigázására alkalmas fegyverének tervezőjéből szovjet megbízásból az amerikai Ford-gyárakban tevékenykedő propagandistává. A regény címében a főhős eszmei fejlődésének öt koncentrikus problémaköre rejlik: az egyén, az osztály, a nemzet, az emberiség és a harc az eszméért. Az író eddigi műveihez képest újdonság – Sőni szerint – az is, hogy „a vita köre… az élet nagy problémáit öleli fel, központba már nem a *művészeti forradalom, hanem a társadalmi forradalom kerül”. Ez a tendencia is magyarázza azt, hogy sem Erdélyben, sem Magyarországon nem akadt kiadó, amelyik vállalta volna, csak ~ halála előtt egy évvel jelent meg.

~ számára az írói sikert és ezzel a további pályáját meghatározó műforma megtalálását a tatárjárás korát felelevenítő Bábeltornya (1926) után három egymást követő regénye: az I. világháború időszaka híres-hírhedt kémnőjének élettörténete, a Mata Hari (1928), a Marlow-t főhősnek választó A földgömb (1928) és Kőrösi Csoma Sándor-regénye, A bölcső (1929) jelentette. „A történelem bálványai – írta *kritikájában *Szentimrei Jenő – … csöppet se rokonszenvesek Szántónak. Minden tisztelete, rajongása és hódolata az emberiséget előbbre vivő nagy gondolatok hordozóinak, művészeknek és tudósoknak szól, és minden együttérző részvéte az elnyomottaké. Ez a szemszög ad történetlátásának új irányt, s ez az irány biztosít kivételes helyet nevének a történeti regény magyar művelőinek nagy nevei sorában is” (*Ellenzék 1929. máj. 12.).

A húszas évek végén kezdődik pályájának – *Sőni Pál szerinti – második szakasza, amelyben kivételes, világteremtő képzelőerejét a közönségsiker aprópénzére váltva kamatoztatja. Ebben a szakaszban némely regényeit a *kritika osztatlan elismerése kíséri: „A mai könyvek térképének – írja ekkor a Nyugatban Illés Endre – azon foltján, amelyet Szántó György neve jelez, Jókai hegyeit, vizeit, felhőit, a Jókai-világ héroszait s félisteneit, a Jókai-levegő oxigénjét találtam.” Ezt értékeli *Gaál Gábor is: „A figurák, tájak, konfliktusok és célok egész táborát önti magából. Tényleg egy valódi mesehömpöly eláradásának a forrása ez az ember” (*Korunk 1929/6). „…szuverén ura a szónak – jellemzi szintén Illés Endre –. S amit ír: kép képre következik írásaiban. A fény és az árnyék ragyogó képei. Néha úgy szökkennek fel a szavai s a színei, mint a tűzijáték szikrázása” (uo.). *Németh László azonban, a Stradivariról írva, már „a félreértett divatot” érzi benne: „Sajnos, sosem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy itt valaki leckét mond fel; vizsgázik huszadik századból és levizsgázik zenéből, öltözködésből, műveltségből… A szerző többet akar mondani, mint amit gondol, költőibb akar lenni, mint amilyen, egy ideges múzsával korbácsoltatja magát, hogy a szépség kéjes hördülései előtörjenek írásából s épp ez a felcsigázottság az, amin elveszti a művet” (Tanú 1934/7). Ugyanezt a regényt viszont *Molter Károly „szélsőnyugati szimfóniát érzékeltető virtuóz kísérletnek” érzi (*Erdélyi Helikon 1933/8), *Sőni Pál pedig a második alkotói szakaszban is meglévő „avantgárd-akarások” jelének tekinti, kimondatlanul is vitába szállva A magyar irodalom története vonatkozó fejezetét szignáló „munkaközösség” sommás ítéletével, mely szerint „[Szántó György] „Minden tekintetben a könnyebb ellenállás irányát választotta. Az olcsó, üzleties közönségsiker érdekében aknázta ki és sekélyesítette el adottságait, és politikai, világnézeti vonatkozásban is egyre inkább föladta korábbi állásfoglalását… óriási apparátussal bár, és gyakran felvillanó jeleivel a többre hivatott tehetségnek, romantikus, bombasztikus, erotikával és érdekességhajhászással agyonterhelt álirodalmat művelt” (i. m. VI. kötet. Bp. 1966. 954). A Rónay László nyújtotta kép viszont már árnyaltabb: „Gazdag képzelettel szőtt képeit (ennek oka az is, hogy megvakulása után képzeletére kellett hagyatkoznia) s hatalmas képeket, nagyszabású leírásokat festett, melyekben olykor felvillannak finomabb árnyalatok is. Az azonban tagadhatatlan, hogy látomásaiból még igényesebb regényeiben… is hiányzik a valóság összetartó ereje, s inkább a belső látásra kényszerült lélek kivetülései” (A magyar irodalom története. 1945–1975. Bp. 1990. III/1. 78).

Önéletrajzi regényének első könyve, a Fekete éveim (1936) 1921-től 1931-ig, évről évre haladva eleveníti fel élete és írói pályája elmúlt eseményeit, az utóbbi vonatkozásban bőségesen idézve a könyveiről megjelent *kritikákat. Olykor nosztalgikus elérzékenyüléssel, olykor fölényes mosollyal szól korábbi, élethabzsoló, kocsmázó-cigányozó életformájáról, színes anekdotába oldva meséli el a *Periszkop alapításának történetét, regényei egyik-másikának születését. *Molter Károly annak idején, az 1936-os marosvécsi írótalálkozón tartott *kritikai összefoglalójában főképp bőbeszédűségét, a fontos és az érdektelen események elkülönítésének hiányát (az utóbbiakról való lemondás képtelenségét) kifogásolta (A Helikon és az *Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Buk. 1979. II. 98–99). Az Öt fekete holló (amelynek első fejezeteit 1940-ben Elillant évek címmel közölte) már magán viseli végső formába öntésének és megjelenésének (1943) jegyeit: a regény első, fejezetekre osztott részében meghatottsággal rajzolja szülővárosát és gyermekéveit, majd a szintén kevert népességű lugosi világot, ottani zeneélményeit, amelyek, vallomása szerint: „az igaziak, a visszahozhatatlanok, a lélekfakasztók, a transzcendens világba vezetők” voltak. Majd 1932-től folytatja írói pályája évenkénti felelevenítését, egészen 1936-ig, nemegyszer *kritikátlanul idézve fel azoknak az éveknek politikai nagyságaival (Albrecht főherceg, Gömbös Gyula, Hóman Bálint) való találkozásait. „…nem annyira a felidézett múlt, mint inkább a megírás jelene uralja a könyvet – véli *Kovács János –, és a vallomás-kényszer fölébe kerül a külső cselekmény megítélésének. Komorabb hangulatban idézi fel az elillant éveket, de könnyebben enged a megszépítésnek” (utószó a Fekete éveim – Öt fekete holló újrakiadásához. Buk. 1982. 623).

Feleségének fontos szerepe volt írói pályáján. „Az ő szemein át, néhány szó közvetítésével felittam mindent, és követtem a képzőművészeti irányzatokat, mind e mai napig” – vallja a Fekete éveimben. Alább pedig: „A piktúra szeretőm volt csak, csalfa, szeszélyes, rakoncátlan, megfékezhetetlen. A literatúra feleség, aki megosztotta velem örömömet, bánatomat, vigasztalt fekete éveimben, erőt adott a fekete fal mögött, megsimogatta deresedő fejemet, étkeket rakott az asztalomra. A literatúra egyszerűen Adél volt, aki festő koromban színekben élt, de írói éveimben teljesen szavakra tudta transzponálni magát, fejezetekre és regényrészletekre. Aki javította és másolta kézirataimat, összeszedte az évszámokat és adatokat, de tudott pezsgőzni is vélem hajnalig, tudott táncolni és dalolni egy vak ember mellett. Dehogyis mellette, a lelkében, a lelke legbelsejében.”

Aradi évei idején ~ aktív tagja volt a Kölcsey Egyesületnek, de kapcsolatokat keresett a belső erdélyi irodalmi szerveződésekkel is: 1929-től tagja a Kemény Zsigmond Társaságnak, s ugyanattól az évtől a Helikon írói közösségnek is: rendszeresen részt vesz a marosvécsi napokon, 1930-ban az ESZC lektori bizottságába is beválasztják, szerepe van a magyar irodalomtörténeti pályázat elvárásainak kidolgozásában, tagja lesz a *Pen Club 1932-ben megalakított magyar alosztályának, s ebben az időszakban írott regényei közül ötöt az ESZC jelentet meg.

Novelláit s regényei közül többet folytatásokban közölt az Aradi Közlöny (itt jelent meg 1932-ben mai napig kiadatlan regénye, a Gáz), a *Brassói Lapok, Diogenes, *Ellenzék, *Erdélyi Helikon, *Genius, *Keleti Újság, *Korunk, *Pásztortűz, *Periszkop.

Az I. világháború utáni avantgárd *művészeti forrongásokkal (regényei megfelelő utalásai mellett) közvetlenül is foglalkozott több *művészeti írásban is (A *művészet rendeltetése. *Periszkop 1925/3. In: Periszkop 1925–1926. Antológia. Buk. 1979. 351–365). Amellett *kritikákkal reagált a két világháború között az erdélyi magyar irodalom új jelenségeire: hallatta véleményét a *vallani és vállalni vitában, *kritikája jelent meg *Kádár Imre A fekete bárány c. kötetéről (*Erdélyi Helikon 1930/5), *Karácsony Benő Napos oldal c. regényéről (*Erdélyi Helikon 1936/5), *Szentimrei Jenő Ki kell mondani c. verskötetéről (*Erdélyi Helikon 1930/4), hozzászólt a *Bánffy Miklós Martinovics-drámája körül kibontakozott vitához (*Erdélyi Helikon 1931/2). Levelezéséből *Jancsó Elemér (NyIrK 1967/1) és *Kovács János (Periszkop. 1925–1926. Antológia) közölt.

1959-ben József Attila-díjat kapott.

Kötetei: Sebastianus útja elvégeztetett (regény, Arad 1924); A kék lovas (novellák, uo. 1924); Rézváros (regény, uo. é. n.); Schumannal a Carnavalban (versek, uo. 1925. Kóra-Korber Nándorral); Bábeltornya (regény, Brassó 1926. *Benedek Marcell bevezetőjével. Először folytatásokban a *Brassói Lapokban); Mata Hari (regény, Kv. 1928); A földgömb (regény, uo. 1929); A bölcső (regény, uo. 1929); Utolsó hajnal, első hajnal (regény, uo. 1930); Az élő múlt (regény, Bp. 1933); Stradivari (regény, Kv. 1933); Aranyágacska (regény, uo. 1935); Fekete éveim (önéletrajzi regény, Kv. 1935); Sátoros király (dráma, Bp. 1936. Bemutatta a budapesti Nemzeti Színház 1936. szept. 18-án); Meléte (regény, Kv. 1938); Volgadal (regény, uo. 1939); Elillant évek (Nv. 1940 = Új erdélyi könyvek); Hajdútánc (regény, Bp. 1942); Öt fekete holló (önéletrajzi regény, uo. 1943); Ötszáz pengő (regény, uo. 1944); Temesvár felé (regény, Arad, 1946); Messiások (regény, Bp. 1947); Rézváros (regény, uo. 1948. Először folytatásokban az *Ellenzékben, 1929-ben); Nászinduló (regény, uo. 1948); Metropolis (regény, uo. 1949); A boszorkány (regény, uo. 1950); Esze Tamás talpasai (regény, uo. 1951; újrakiadás: Buk. 1976); A kék váza (kisregény, uo. 1951); Az Alapiak kincse (ifj. regény, uo. 1952); Majtény után (regény, uo. 1953); A kastély (regény, uo. 1955); Csőd (regény, uo. 1955); Mozart kutyája (regény, uo. 1956); Laokoon avagy a valóság és a képzelet határa (uo. 1957); Nelli néni öröksége (regény, uo. 1957); Az ötszínű ember (regény, uo. 1960; ua. bev. *Sőni Pál. Buk. 1969 = Romániai Magyar Írók); Három vaskorona (mondafeldolgozások, Bp. 1960); A javíthatatlan javító (regény, uo. 1961).

Posztumusz művek: Weimari árnyjáték – A beszélő festmény (két regény, Bp. 1963. *Benedek Marcell bevezetőjével); A tibeti biblia (elbeszélések. Válogatta Bessenyei György, az utószót írta Fried István, uo. 1975); Fekete éveim – Öt fekete holló. Sajtó alá rendezte Kovács Erzsébet. *Kovács János utószavával (Buk. 1982).

Az író vallomásai munkásságáról, műveiről: Önéletrajz. *Erdélyi Helikon 1929/7. – Regényvázlat első személyben. *Pásztortűz 1930/21. – Vallomás *művészetről. Literatúra 1933. 14–16. – Hogyan írok? Literatúra 1934. 33–35. – Stradivari regényben, filmben, hangjátékban, sajtóban és egyébben. Színházi Élet 1935/37. – Vallomás az erdélyi író hivatásáról, olvasmányairól, készülő műveiről, az író-feleségekről és az alkotás egynémely műhelytitkairól. *Független Újság 1937. nov. 20. – Pillanatfelvétel Sz. Gy.-ről. Élet és Irodalom 1957/3. – Naplótöredékek. *Utunk 1969/41.

Baló Elemér: Sebastianus útja elvégeztetett. *Genius 1924. júl. – Salamon László: Sz. Gy. új könyve, A kék lovas. *Ellenzék 1924/284. – [Di-dó]: A kék lovas. *Keleti Újság 1925/20. – Kassák Lajos: Bábeltornya. Nyugat 1926. II. 476–477. – *Szentimrei Jenő: Két aradi regény. [Bábeltornya]. *Korunk 1926. aug.–szept.; uő: Mata Hari. *Erdélyi Helikon 1928/8; uő: Sz. Gy. magyar tárgyú történelmi regényei. *Ellenzék 1929. máj. 12. Újraközölve: Sablon helyett csillag. Buk. 1968. 105–109; uő: Egy világtalan regényíró csodálatos víziói. *Ellenzék 1929/39. – -rei [uő]: Erdélyi regény Kleopátráról. *Ellenzék 1930/195. – Féja Géza: Sz. Gy. Előörs 1929/42. – *Gaál Gábor: Európa-fáradtság [Mata Hari]. *Keleti Újság 1928. dec. 17. Újraközölve: Válogatott írások. I. Buk. 1964; uő: Sz. Gy. három regénye. *Korunk 1929/6. Újraközölve: Válogatott írások. I. Buk. 1964. – Jancsó Béla: Sz. Gy. *Erdélyi Helikon 1929/5. – Károly Sándor: Mata Hari. *Korunk 1929/3; uő: Sz. Gy.: Bábeltornya – A földgömb – A bölcső. *Brassói Lapok 1929/73; uő: Folyóirat az idő tengerén. *Igaz Szó 1957. II. 297–302. – Kós Károly: A bölcső. *Ellenzék 1929/4; uő: Utolsó hajnal, első hajnal. *Erdélyi Helikon 1930/7. – Kovács László: Regény Kőrösi Csoma Sándorról. *Pásztortűz 1929/10; uő: Fekete éveim. *Erdélyi Helikon 1935/10. – Ligeti Ernő: Mata Hari. *Pásztortűz 1929/2; uő: Sz. Gy. három regénye. *Keleti Újság 1929/91. – Bisztray Gyula: Törpe „nagy regények”. Magyar *Szemle 1930. 10. köt. 186–192. – Hogyan nyaralnak a *Pásztortűz munkatársai? *Pásztortűz 1930/14–15. – Illés Endre: Sz. Gy. regényei. Nyugat 1930. II. 423–425. – Molter Ká­roly: Stradivari. *Erdélyi Helikon 1933/8. Újraközölve: Szellemi belháború. Buk. 1968. – *Benedek Marcell: A regény harca az idő ellen és egyéb lapszéli jegyzetek Sz. Gy. Stradivarijához. *Erdélyi Helikon 1934/1; uő: Temesvár felé. *Utunk 1957/4. – Finta Gerő: A hegedű regénye. *Pásztortűz 1934/2. – *Németh László: Stradivari. Tanu 1934/7. Pörje Sándor bírálataiból… Újraközölve: Kiadatlan tanulmányok. I. Bp. 1968. – Réty Andor: Fekete éveim. *Pásztortűz 1935/22. – Vita Zsigmond: Aranyágacska. *Erdélyi Helikon 1935/8.– Schöpflin Aladár: Sátoros király. Nyugat 1936. II. 307–308. Újraközölve: Válogatott tanulmányok. Bp. 1967. – Bavuczay György: A Fekete éveim szerzőjénél. *Ellenzék 1937/7. – Kerékgyártó Elemér: Kelet térhódítása a magyar irodalomban. Katho­likus *Szemle 1937. 349–354. – Kova­lovszky Miklós: Meléte. Szép Szó 1938. 172. – Heszke Béla: Volgadal. *Erdélyi Helikon 1940/3. – Szabó István: Sz. Gy.: Volgadal. *Ellenzék 1940. – Hegedűs Géza: Sz. Gy.-ről és új regényeiről. Irodalmi Újság 1955. nov. 26. – Fábián Kata: Aranyágacska. Kortárs 1958. II. 942. – Koroda Miklós: A színek hajósa. Élet és Irodalom 1961. szept. 16. – L. I. [Lengyel István]: A beszélő festmény. Beszélgetés Sz. Gy. özvegyével férje irodalmi hagyatékáról. *Új Élet (Bp.) 1961. nov. 15. – Gál István: Sz. Gy. tájékozódása a *Periszkopig. Filológiai Közlöny 1962/1–2; uő: Robert Owen a magyar irodalomban. Sz. Gy. születésének 75. évfordulójára. *Korunk 1968/9; uő: Sz. Gy. összeköttetései Romain Rollanddal és Albert Schwei­tzerrel. *Igaz Szó 1968. 905–906. – *Persán Béla [Baróti Pál]: Az ötszínű ember. *Utunk 1969/49. – Robotos Imre: Elmerült látomások regényes dokumentuma. *Utunk 1969/49. – *Sőni Pál: Mű és attitűd. *Utunk 1968/23; uő: Sz. Gy. Bevezető tanulmány Az ötszínű ember újrakiadásához. Buk. 1968. 5–33 = Romániai Magyar Írók. – Tamási Áron: Sz. Gy. emlékére. *Utunk 1969/41. Gyászbeszéd az író hagyatékából. Újraközölve: Jégtörő gondolatok. Bp. 1982. II. 365–367. – V. D. [Veress Dániel]: Az ötszínű ember. *Igaz Szó 1969. II. 917. – Ficzay Dénes: Sz. Gy.: Stradivari. *Utunk 1970/51. – Pomogáts Béla: Sz. Gy. Látóhatár 1970. 549–554. – Fried István: Történelmi regénydráma. Napjaink 1972/3. – Németi Rudolf: Az *avantgarde tornácán. *Utunk 1973/27. – *Kovács János: Aradi kék lovasok. Bevezető tanulmány a *Periszkop c. folyóiratantológiához. Buk. 1979. 5–58; uő: Fekete tornyok árnyékában. Utószó a Fekete éveim – Öt fekete holló újrakiadásához. Buk. 1982. 615–626. – Sz. Gy. 100 éve. *Művelődés 1993/4.

(D. Gy.)