Székely János

oldal nyomtatása Share

Székely János (Torda, 1929. márc. 7. – 1992. aug. 23. Mv.) – költő, elbeszélő, dráma- és esszéíró. *Varró Ilona férje. A középiskolát Tordán és Marosvásárhelyen, a Református Kollégiumban végezte (1948), a háború és a nyugat-európai hadifogság miatti megszakítással. A Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán szerzett diplomát 1952-ben. 1951–56 között az ÁIMK kolozsvári szerkesztőségének belső munkatársa, ezután Marosvásárhelyen az *Igaz Szó versrovatának szerkesztője.

Versekkel, *műfordításokkal az ötvenes évek elején indult az *Utunkban, azóta verssel, elbeszéléssel, drámával, műbírálattal folyamatosan *jelen volt a romániai magyar sajtóban és könyvkiadásban. Az erdélyi magyar irodalom háború utáni első nemzedékéhez tartozik, ahhoz, amelynek pályakezdése egybeesett az új intézményi struktúrák kiépülésével, megszilárdulásával. Az időszak uralkodó népies-realista irányzatától megkülönböztette, nemzedéktársai közül Deák Tamáshoz, Bajor Andorhoz közelítette esztétizáló magatartása, a verseiben közvetlenül *jelentkező műveltségélmény, a nyugatos (Láng Gusztáv szerint Kosztolányit idéző) formakultúra és kultusz. Értékrendszere indulásától kezdve problematikusabb volt a kortársakénál. Első korszakának (művészetontológiai) ellentmondásai filozófiai formában is megfogalmazódtak, ebben az időben Schopenhauer, Nietzsche, Kierke­gaard hatását mutatva, ami a korszak represszív optimizmusa szerint retrográd szubjektív idealizmusnak, individualizmusnak minősült. A bírálatok és a kikényszerített önrevízió közvetlen következményeként született két riportkötetében azonban (Itthon vagyok, Küldetések) saját értékeihez is következetesen ragaszkodva próbált az elvárásokhoz igazodni.

A hatvanas évek elejétől költészetében a klasszicizáló harmóniaeszmény átadta a helyét disszonánsabb, Szabó Lőrincre emlékeztető megoldásoknak, amelyek határozott, az egzisztencializmustól sem idegen etikai állásfoglalásról tanúskodnak. Későbbi költészetét további egyszerűsödés, lezártság és logikai szigorúság jellemzi, versköteteinek szerkesztésmódja is összegező.

Világképe (és az irodalmi élet) megváltozását 1964-ben megjelent Dózsa-poémája szemlélteti. A történelmi személyiség analitikus szenvedélyű megnyilatkozásainak gyújtópontjába kerül a helyzet játékszabályait a cselekvés érdekében elfogadó, etikailag motivált gesztus; a végső következtetés az utolsó pillanatig megőrzött méltóságtudat heroikus rezignációja.

A hatvanas évektől a költő mellett két másik műnemben is megismerte a közönség: 1968-ban *jelent meg még 1953-ban írott kisregénye, a Soó Péter bánata, a hetvenes évek elején adták ki sajátosan klasszicizáló drámai paraboláját, a Caligula helytartóját (bemutatója 1978 nyarán volt a gyulai Várszínházban, ahol a Pesti Színház társulata adta elő, Harag György rendezésében). A romániai magyar irodalomban egyedülálló teljesítményt képviselő prózai munkáinak színtere a II. világháború Európája, a szereplők beavatást elszenvedő kamaszok, a két regényvilág azonban sajátosan kiegészíti egymást. Soó Péter világában a viszonylagos védettség, a középponti szereplőhöz kapcsolódó mágikus képzetek rövid időre még kézzelfoghatóvá teszik a „békebeli” harmónia világát, míg ezzel szemben A nyugati hadtest magányos kamaszhőse védtelen szemlélője az összeomlásnak, az egyetemes rombolásnak. A tökéletes militarizáltság világában az én-elhatárolódásnak, a személyiség környezettől független autonómiájának köszönhetően talál rá benső szabadságára.

Négy drámája, amelyeket a Dózsa-poémával együtt Képes Krónika címmel foglalt magasabb egységbe, a szerző szándéka szerint „a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől felbomlásáig”. Mindezt ráadásul olyan történelmi személyek sorsában beszéli el, akik kivétel nélkül önkéntes halált vállaltak. „Könyvem – írja a szerző – afféle íróilag megjelenített történelmi eszmélkedés – eszmék sorsáról, öngyilkosokról.” (A kötetben szereplő négy dráma közül a Protestánsok/Hugenották ősbemutatója 1980-ban volt Szatmáron, az utána következő Gyulán; az Irgalmas hazugságé 1979-ben Nagyváradon; a Profán Passiót 1981-ben a Pesti Vigadóban, a Képes Krónika világképéhez illeszkedő, a magyar színikritikusok 1982-es díját elnyert Vak Béla királyt pedig 1982-ben a Pesti Színházban mutatták be.) Drámáiban ~ a történelemfilozófia klasszikus célelvűsége helyett változatlan, koroktól és kultúráktól független törvényszerűséget tételez, ezért rokonítja a műveket *Szász János Schiller drámamodelljével, amely a „kérdésességek pátosza” helyett a „patetikusan állított *igazság mű­neme”.

Esszéíróként mintaadónak tekinthető, sok vitát kiváltott írása (Ars poetica) érvrendszerében úgy alkalmazza a drámák végkifejletében is felismerhető törvényszerűséget, hogy az egyedül lehetséges végkövetkeztetés a modern ipari társadalom tökéletes értékhiánya. Az Ortega y Gassettel rokonítható álláspont szerint elsősorban az alkotói megnyilatkozásokat, a költészetet kell halottnak tekinteni, mivel elveszítette ősi létkifejező, a közösséget (a mágia erejével) összetartó funkcióját. Egy emlékezetes gesztussal, mint funkciótlant, saját költészetét is megtagadta. A változást látszatként kezelő törvény romantikus felfogása közel áll nála a mitizáláshoz: A mítosz értelme c. második esszékötetének vezérmotívuma lehetne a meghatározás, mely szerint: „az ember romantikus állat”. Elemzéseit misztifikáló ékesszólás, következetes logika és a mítosz kizárólagosság-igényét minduntalan felfüggesztő irónia sajátos keveréke jellemzi: az esszé az ő számára is a felszabadult személyesség műfaja, jóllehet racionalizmusa, analitikus szenvedélye és tájékozottsága miatt írásai jóval tárgyszerűbbnek hatnak annál, ami irodalmi környezetében megszokottnak (és elfogadottnak) számít.

Az irodalmi életben a szereptelenség szerepét vállalta, ami a díjak, kitüntetések, például A nyugati hadtest Pezsgő-díja elutasításával is járt. Az elsők közé tartozott, akik a poétika és a nyilvánosság előtti magatartás szintjén is visszatértek az irodalomközpontúsághoz, szakítva a közszereplés retorikájával. Fiatal pályatársaival, a köznapiságot képviselő és az értékrendjüket, citoyen-tudatukat magánéletükben is következetesen érvényesítő *Forrás-nemzedékek képviselőivel szemben ~ egy szintén hagyományosnak mondható magatartást, *a hétköznapok kötelékeiből kivonuló, a látszatok fölött álló látnok szerepét képviseli.

Filozófiai igénye, gondolati teljesítménye, a klasszicizáló tartalom- és kifejezésformákon átütő irónia, a mindenkori konvenció korlátain túlmutató, felfedező racionalitás értékeinek köszönhetően a romániai magyar irodalom kiemelkedő személyiségei között kell számon tartani.

Életében minden irodalmi díjat visszautasított, halála után, 1993-ban Ady Endre-díjjal ismerték el irodalmi munkásságát.

Kötetei: Csillagfényben (versek, Buk. 1953); Mélyvizek partján (versek, uo. 1957); Itthon vagyok (lírai riport, uo. 1961); Dózsa (poéma, uo. 1964); Küldetések (versek, uo. 1962); Virágok átka (versek, uo. 1966); Gyermekkorom ösvényei (elbeszélés, uo. 1967); Soó Péter bánata (regény, uo. 1969); Maradék (válogatott versek 1954–58, uo. 1969); Az árnyék – Soó Péter bánata (két kisregény, uo. 1972); Caligula helytartója (dráma, *Igaz Szó 1972/6); A hallgatás tornya (válogatott versek 1949–70, Buk. 1972; a kötet magyarországi terjesztésre szánt kiadása, lektori akadékoskodásokra válaszul Egy láda agyag címmel *jelent meg); Legszebb versei (Szilágyi Júlia előszavával, uo. 1978); Hugenották (tragédia felvonások nélkül, *Igaz Szó 1978/11); Egy rögeszme genezise (esszék és bírálatok, Buk. 1978); A nyugati hadtest (variációk indulótémára, uo. 1979); Képes Krónika (drámák, uo. 1979); Vak Béla király (*Igaz Szó 1981/9); A mítosz értelme (esszék, Buk. 1985); Semmi – soha (versek, a költő válogatásában, 1948–86. Buk. 1994); A valódi világ (Bp. 1995); A másik torony (Buk.–Kv. 1998); Összes drámái (Kv. 1999).

Műfordításkötetei: M. Beniuc: Válogatott versek (Buk. 1953); I. Calovia: Télapó (mesék, uo. 1956); Demosthene Botez: Fúró Ferke (uo. 1962); Mircea Eliade: Serampuri éjszakák (uo. 1980); Mircea Eliade: Honigberger doktor titkai (Borsi-Kálmán Bélával, Bp. 1996).

Életét és költői pályáját Elek Tibor elemezte monográfiájában (Pozsony 2001) és az Egyedül. Székely János emlékezete c. kötet (Bp. 1999. *Dávid Gyula és Szász László válogatása = Emlékezet) mutatta be kortárs *kritikai írások, dokumentumok tükrében.

Kiss Jenő: A *műfordítás néhány kérdése. *Utunk 1954/8. – Csehi Gyula: Bolyai igazi hagyatéka. *Igaz Szó 1955/5; uő: Válasz. Uo. 1955/8. – Varró János: Sz. J. Bolyai-ciklusa és a bírálat. Uo. 1955/8. – Márki Zoltán: Levél a Csillagfényben szerzőjéhez. *Utunk 1956/5; uő: A hős magánya. *Igaz Szó 1969/4. – Földes László: Folyók, fák, csillagok és – az ember sorsa. *Korunk 1958/4; uő: Az ember sorsa – két *látószögből. In: A lehetetlen ostroma. Buk. 1968. – Sütő András: Idegen életek küszöbén. Tűnődés magunk fölött. *Igaz Szó 1958/3. – *Szász János: Töprengő séta mélyvizek partján. *Előre 1958. márc. 22.; uő: Az *igazság szférája. *Igaz Szó 1981/3. – Szőcs István: Odüsszeusz nyomában. *Utunk 1962/14; uő: Sz. J.: Virágok átka. Uo. 1974/14; uő: Egy rögeszme genezise. *A Hét 1979/10; uő: Képzeletbeli beszélgetés az ötvenéves Sz. J.-sal. *Művelődés 1979/3; uő: Hugenották. *Előre 1980. aug. 13.; uő: Emlények virágai. 2. Vissza-vissza-visszatérni nem lehet. *Pusztai János önéletrajzi regénye kapcsán Sz. J.-ról. Helikon 2002/22; uő: Emlények virágai. 3. Helikon 2002/23; uő: Emlények virágai. 6. Helikon 2002/24. – Székely János: A valóság kötelez. *Igaz Szó 1958/12. – Cseke Gábor: Sz. J., Itthon vagyok. *Korunk 1962/6; uő: Előremutató ellentmondások. Uo. 1963/10. – Szemlér Ferenc: A költő küldetése. *Utunk 1963/47; uő: Sz. J. új könyve. *Igaz Szó 1967/5. – Tóth István: Élő tájak költészete. *Igaz Szó 1963/2. – Bajor Andor: Sz. J. *Igaz Szó 1964/7. – Mózes Huba: A Dózsa-poéma. *Korunk 1965/4; uő: A bírálat hatása, avagy a recepció recepciójáról. NyIrK 1992/2. – Sőni Pál: „Én így képzelem”. *Utunk 1965/2; uő: Sz. J. In: A romániai magyar irodalom története. Buk. 1969; uő: Bűn és tisztaság költője. *A Hét 1973/7. – Szerdahelyi István: Sz. J.: Dózsa. *Kritika 1965/3. – Bálint Tibor: Gyermekkorom ösvényei. *Utunk 1967/23. – Kormos Gyula: Emlékektől a felismerésig. *Utunk 1967/38. – Lászlóffy Aladár: Alkat és álláspont. *Utunk 1967/23; uő: Sz. J. születésnapjára. *Utunk 1979/10; uő: A gőg fejedelme. Helikon 1999/10..– Nagy Pál: Műfaji „határsértések”. *Igaz Szó 1968/1; uő: Sz. J.: Egy rögeszme genezise. *Művelődés 1979/6; uő: A gondolat esélyei. *Igaz Szó 1980/2. – Mezey Emőke: Gyermekkorom ösvényei. Alföld 1968/1. – Király László: Nem ízlés dolga. *Utunk 1969/9. – Szi­lágyi Júlia: Két költő – két regény. *Korunk 1969/11; uő: Rokonságok. *Igaz Szó 1973/3; uő: Író háborúban és békében. *Igaz Szó 1979/8; uő: Előszó Sz. J. Legszebb verseihez. Buk. 1976; uő: A költő színpada. *Igaz Szó 1981/3; uő: A költő és a vesztesek. *Korunk 1992/8; uő: „Szabott nagyságom van s az én vagyok”. Személyiségképek Sz. J. művében. *Látó 1995/9. – Szőcs Kálmán: Elrontott mulatságok. *Utunk 1969/8; uő: Költő és tudománya. *Igaz Szó 1971/2. – Tamás Gáspár Miklós: Az író – tette. *Utunk 1969/50. – Izsák József: Csillagfénytől a lelkiismeret tüzes trónjáig. *Utunk 1970/32. – Láng Gusztáv: Sz. J. *Utunk 1970/23; uő: A mű foka. *Utunk 1972/50; uő: Az üldözött árnyék. *Utunk 1973/19; uő: Levél Sz. J.-hoz. *Utunk 1980/23; uő: Adalék *kritikánk társadalomtörténetéhez (Földes László öröksége). *A Hét 1982/23–24; uő: Az abszolútum joga és értelme. Kortárs 1991/11; uő: Kor és szerep. *Korunk 1999/8. – Mikó Imre: Dózsa. *Utunk 1970/42. – Marx József: Maradék magas áron. Élet és Irodalom 1970/7. – Kántor Lajos: Az árnyék – Soó Péter bánata. *Utunk 1972/43; uő: Egy dráma győzelme – egy rögeszme bukása. *Utunk 1980/3; uő: Nem János – Gérard. *Igaz Szó 1981/3. – Kovács János: Soó Péter és az árnyék. *Előre 1972. okt. 14.; uő: A feledhetetlen ostroma. *Igaz Szó 1981/3. – Csiki László: Az örökkévalóságból ránk eső rész. *A Hét 1972/30. – Zirkuli Péter: „olyan bonyolult holmit, mint egy ember”. *Utunk 1972/22. – Soltész József: Kis úti *jelentés. *Korunk 1973/5. – Szepesi Attila: Sz. J., Az árnyék – Soó Péter bánata. Kortárs 1973/8. – Szávai Géza: Idegen lény sorsához kötődni. *A Hét 1973/36; uő: A modell időbelisége avagy a passzív lélek szenvedése. *A Hét 1979/25. – Éltető József: Part és tenger. *Igaz Szó 1974/9. – Szakolczay Lajos: Caligula helytartója. *Utunk 1978/32; uő: Sz. J. átváltozásai. Népszabadság 1979. ápr. 30.; uő: Sz. J.: Dózsa. *Kritika 1980/7; uő: Profán Passio. Sz. J. drámája a Pesti Vigadóban. *Utunk 1981/14; uő: Vak Béla király. *Utunk 1982/48. – Cs. Gyímesi Éva: Sz. J. lírája és a korszerű gondolatiság. NyIrK 1978/2. – Z. L. [Zappe László]: Sz. J.: Caligula helytartója. *Kritika 1978/9; uő: Sz. J.: Vak Béla király. Népszabadság 1982. júl. 14. – Koltai Tamás: A helytartó lelkiismereti drámája. Színház 1978/10; uő: Hugenották. Népszabadság 1980. júl. 18.; uő: Protestánsok. Népszabadság 1980. okt. 22.; uő: Sz. J.: Vak Béla király. Új Tükör 1982/43. – Ablonczy László: A helytarthatatlanság drámája. Tiszatáj 1978/10; uő: Kelet-európai rapszódia. Tiszatáj 1980/10; uő: Irgalmas hazugság. Film, Színház, Muzsika 1983. dec. 3.; uő: A világ lelkiismerete. Marosvásárhelyi beszélgetés Sz. J.-sal. *Látó 1990/6. – Szekrényesy Júlia: Az erkölcs helytartója. Élet és Irodalom 1978/30; uő: Eszmék börtönében. Élet és Irodalom 1980/28; uő: Dózsa-beszédek. Élet és Irodalom 1983/8. – Gyöngyösi Gábor: Irgalmas hazugság. *Utunk 1979/19. – Rácz Győző: A költészet él. *Utunk 1979/19. – Deák Tamás: „Dacos-fenségű társam”. *Igaz Szó 1979/3. – Gálfalvi Zsolt: Köszöntő – vitázva. *A Hét 1979/10; uő: Ami lényeges. *Igaz Szó 1981/3. – Bata Imre: Sz. J.: Egy rögeszme genezise. Népszabadság 1979. ápr. 10. – Vinkó József: Irgalmas hazugság. Magyar Nemzet 1979. ápr. 30. – Ézsaiás Erzsébet: Egy rögeszme genezise – Sz. J. esszéi. Magyar Nemzet 1979. jún. 17. – Márkus Béla: Az aszkézis méltósága. Alföld 1979/3; uő: Az irgalmatlan sorsszerűség. Beszélgetés Sz. J.-sal. Tiszatáj 1980/11. – Molnár Miklós: A grammatikai következetesség kelepcéi. Életünk 1979/6. – Halász Anna: Sz. J. Irgalmas hazugság-a. *A Hét 1979/23. – Mózes Attila: Létparadoxonok. Az azonosság tökéletes látszata. *Utunk 1980/6; uő: Soó Péter, bánatunk. Helikon 1992/19. – Berkes Erzsébet: Színház tógában – *igazság pőrén. Élet és Irodalom 1980/12. – Hegyi Gyula: Sz. J.: Hugenották. *Kritika 1980/9. – Pomogáts Béla: Hitviták az etikáról. Új Írás 1980/5; uő: Magyar irodalomtudományi művek Romániából. Irodalomtudományi Közlemények 1980/4; uő: A szótól a csendig. Sz. J. költészete. *Jelenkor 1984/2. – Tarján Tamás: Tüzek Gyulán. Színház 1980/10; uő: Megkoronázott naivitás. Népszabadság 1982. nov. 5.; uő: Találkozás Sz. J.-sal. Színház 1984/2. – Varjas Endre: A drámák ravasz dolgok. Élet és Irodalom 1980/4. – Bécsy Tamás: Sz. J.: Képes Krónika. *Kritika 1980/7; uő: Színházi előadások Budapesten. *Jelenkor 1983/1. – Sükösd Mihály: A nyugati hadtest. Élet és Irodalom 1981/6. – Páll Árpád: A drámaíró távlata. *Utunk 1981/26. – Gyurkovics Tibor: Sz. J. katonakönyve. Népszava 1982. aug. 10. – Visky András: Elkésett jegyzetek egy bemutató margójára. *Utunk 1982/33. – Egyed Péter: Értelme az idő is. *Utunk 1985/41. – Bertha Zoltán: „Hogy szabad legyen gondolkodnom.” A hatvanéves Sz. J.-ról. Alföld 1989/3. – Bálint András: Vak Béla király. *Hargita Népe 1991. nov. 11. – Jakabffy Tamás: Az álmodott temető (Új képes krónika). *Látó 1991/10. – Oláh Tibor: Vak Béla szeme. *A Hét 1991/30. – Robotos Imre: A nemzethalál álhite. Kortárs 1991/11. – Balla Zsófia: A világ nem racionális. Beszélgetés Sz. J.-sal. *Látó 1992/10. – Hajós József: Ó, ti ősszel bőven hulló falevelek! (Nekrológ). Uo. – Bogdán László: A tükör és a költő. *A Hét 1994/37. – Csobán Attila Endre: Visszavetítés vagy felidézés? Világkép vagy értékkoncepció Sz. J. drámáiban. Helikon 1992/13. – Fodor Sándor: Rekviem. *A Hét 1992/37; uő: Levél Sz. J.-nak – odaátra. *A Hét 1998/26. – Domokos Géza: Sz. J. levelei. Helikon 1994/10. – Gálfalvi György: Sorok Sz. J.-ról. *Látó 1994/4; uő: Sz. J. intelme. *Látó 1999/3; uő: A közeledő Sz. J. *Látó 2004/4. – Szász László: Varázstükrében rejtőzködő Sz. J. *Látó 1995/4; uő: A rejtőzködő esszépróza. *Forrás 1998/6; uő: Egy szerencsés kelet-európai. Kortárs 1996/6. – Albert Gábor: Sz. J. „üdvtan”-a. Holmi 1996/9. – Lendvay Éva: Üzenet Sz. J.-nak síron innen, síron túlra. Helikon 1996/18. – Lengyel Balázs: Egy univerzális nagy író. Emléktöredékek Sz. J.-ról. *A Hét 1996. nov. 22.; uő: Sorsunk drámájából (Levélváltás Sz. J.-sal). *Látó 1998/11. – András Sándor: Valódi? Világ? Sz. J. elbeszéléseiről. Árgus 1997/1. – Albert Zsuzsa: Dokumentum. Legenda Sz. J.-ról (Csiki László, Gálfalvi György, Kányádi Sándor, Molnár H. Lajos, Lengyel Balázs, Réz Pál és Tóth István visszaemlékezései). *Látó 1998/4. – Elek Tibor: A gyógyszer és az ostya. Világkép és esztétika összefüggései Sz. J. esszéiben. Kortárs 1999/3; uő: Sz. J. (Monográfia). Pozsony 2001; uő: „Kimondani a világot”. Helikon 2001/7. – Papp Sándor Zsigmond: Tornyot rakni – magából. *A Hét 1999/21. – Szonda Szabolcs: Egy „talpig érven-lét” lenyomatai (Sz. J.: A másik torony). *A Hét 1999/21. – Kacsir Mária: Egy kettős ünnepről – negyedszázaddal később. *A Hét 2001/3. – Balogh Piroska: In memoriam… vagy De memoria? *Látó 2002/4. – Láng Zsolt: A botrány korszerűsége. Sz. J. emlékezete. *Látó 2002/4. – Balázsi András: „Lehet-e itt választanom?” *Látó 2004/8–9. – Markó Béla: A tökéletes szerep. Sz. J. emlékezete. *Látó 2004/4.

(F. Á.)