Szigligeti Ede emlékezete

oldal nyomtatása Share

Szigligeti Ede emlékezete – A *Nagyváradon született Szigligeti Ede emlékét halála után elsősorban városa ápolta Erdélyben: 1892-ben itt jött létre a *Szigligeti Társaság, s egy 1900 májusában hozott városi képviselőtestületi határozat alapján az ő nevét vette fel a színház állandó épületének felavatásakor, 1900. okt. 15-én, majd viselte 1919-ig és 1940–44 között. Végül – 1945 után többször is nevet cserélve – a színház (pontosabban annak magyar tagozata) 1990 óta viseli ismét.

A 19. század második felében, a népszínmű divatja idején, az erdélyi színpadokon megforduló társulatok műsorrendjében gyakran találkozhatott a közönség Szigligeti műveivel. Csak a *nagyváradi színházban 1837–1944 között 62 darabját mutatták be, közülük legtöbbször A cigányt (37-szer), A csikóst (35-ször) és a Liliomfit (17-szer).

Ezek a darabok az 1944 utáni évtizedekben, az államilag felügyelt színjátszás időszakában is a romániai magyar színházak repertoárjain szerepeltek: A cigány Kolozsvárt (az 1946/47-es évadban) és *Nagyváradon (az 1957/58-as évadban), A csikós – Móricz Zsigmond átdolgozásában – *Nagyváradon (1947/48-ban), Marosvásárhelyen (1948/49-ben és 1987/ 88-ban), Sepsiszentgyörgyön (1949/ 50-ben), Kolozsváron (1971/72-ben) és a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola végzőseinek előadásában (1953/54-ben), a Liliomfi az 1951/52-es évadban Nagy­váradon és Sepsiszentgyörgyön, az 1953/54-es és 1983/84-es évadban Szatmárnémetiben, az 1955/56-os évadban Temesváron, az 1956/57-es évadban Kolozsváron került bemutatásra. E beszűkült választék kapcsán azonban számolni kell egyrészt a népszínmű rohamos térvesztésével a modern színpadon, másrészt azzal, hogy a színházak állami felügyeletének engedélyét a magyar együttesek is leginkább a már valahol bemutatott darabokra kapták meg, a már egyszer engedélyezett darab ugyanis a felügyelet akkori gyakorlatában kevesebb politikai „kockázatot” jelentett, mint amikor egy új darab került műsorra.

Az irodalomtörténet-írás erdélyi művelőinek hozzájárulása a Szigligeti-kép teljessé tételéhez viszonylag szerény: levelezéséből közölt az Erdélyi Híradó (Váradi Károlyné Miklós Ida közlésében, 1888. márc. 9.), a *Vasárnapi Újság (Naményi Lajos közlésében, 1904/12), majd időben meglehetős nagy távolságra az *Erdélyi Múzeum (Izsák József közlésében, 1944. 533–534) és a NyIrK (Jancsó Elemér közlésében, 1964/1); a kutatás életpályájának ismeretéhez Váradi Antal (Költő-színészek. Az Újság 1904. ápr. 28.), Osváth Lajos (Sz. E. rokonsága. *Nagyvárad 1914. márc. 1.) tanulmányaiból meríthetett; írói munkásságának népszerűsítéséhez többek között Rádl Ödön és Várady Zsigmond (A *Szigligeti Társaság Évkönyve. 1892–1895. Nv. 1896), később *Kováts S. János (A *Szigligeti Társaság Évkönyve. 1899–1902. Uo. 1903), drámaírói munkássága különböző oldalainak jobb megismeréséhez Rádl Ödön (Sz. E. és a magyar társadalmi dráma problémája. *Nagyvárad 1902. márc. 25.), *Seprődi János (A népszínmű és Sz. In: A kolozsvári Ref. Kollégium Értesítője. 1901/1902. Kv. 1902) és *Janovics Jenő (A népszínműről. In: A magyar dráma fejlődése. Kv. 1913) járult hozzá.

Szülővárosa közönségének kötődését jelezte, hogy *Nagyváradon már halála évében Szigligeti Album jelent meg síremléke javára (Fővárosi Lapok 1878/46), Krecsányi Ignác és Somló Sándor Emléklapot szerkesztett Thalia címmel (Aradi Közlöny 1886. aug. 22.), s benne Sz.-emlékek gyűjtésére vonatkozó felhívást *tett közzé, a *Szigligeti Társaság már az 1890-es évektől Évkönyveket jelentetett meg, bennük névadójára vonatkozó írásokat is közölve; 1900-ban, majd 1910-ben a Társaság ünnepi ülést is tartott névadója emlékére (Nv. 1900. márc. 27. és 1910. márc. 30.).

A két világháború között – miközben időnként feltűntek darabjai az erdélyi társulatok műsorában – főképp azok bemutatóira reagált a sajtó: Szentgyörgyi Istvánnak A csikósban nyújtott alakítását méltatták (Újság 1928. nov. 3.), Kristóf György a Szökött katona egy 1847-es brassói román nyelvű bemutatójáról tárt fel adatokat (Erdélyi Irodalmi *Szemle 1929. 346–347), *Rajka László a Liliomfi és Nestroy Umsonstja összevetését végezte el (*Erdélyi Múzeum 1930. 371–372), *Járosi Andor (Pásztortűz 1936/7), *Kemény János és R. *Nagy András (Erdélyi Helikon 1936/3 és 1936/5) A cigány kolozsvári felújításakor foglalkoztak a darabbal és az előadással.

A II. világháború utáni Szigligeti-irodalom jóval szerényebb: Jánosházy György a Móricz Zsigmond által átdolgozott A csikós kolozsvári előadását elemzi (Utunk 1949/2), Tamás Gáspár a Liliomfi sepsiszentgyörgyi (Utunk 1951/37), *Deák Tamás a temesvári előadásáról ír (Igaz Szó 1956/4), *Szentimrei Jenő az Utunkban emlékezik halálának 75. évfordulójára (1953/4), a szatmárnémeti Liliomfi-bemutatóról Kántor Lajos (Utunk 1984/14) és Páll Árpád (Utunk 1984/40), a kolozsvári A csikós-bemutatóról Jánosházy György (Utunk 1988/2), Oláh Tibor (Új Élet 1988/4) kritikái olvashatók.

A csikóst – Móricz Zsigmond átírásában – 1948-ban adta ki az ÁIMK, majd A cigány, A csikós és a Liliomfi együttes kiadása következett (Mv. 1956) és egy Kisfaludy Károllyal és Csiky Gergellyel közös kötet a Tanulók Könyvtárában (Kv. 1982).

(D. Gy.)