Szilágyi István (Kv., 1938. okt. 20.)

oldal nyomtatása Share

Szilágyi István (Kv., 1938. okt. 20.) – elbeszélő, szerkesztő. Középiskolai tanulmányait Zilahon kezdte és a kolozsvári vasúti gépipari szakiskolában folytatta. Utána *munkásként a nagyváradi, majd a szatmárnémeti fűtőházban dolgozott. Közben Kolozsvárt elvégezte a *líceum esti tagozatát, majd érettségi után a Bolyai Tudományegyetemre, a Jogi Karra iratkozott. Elsőéves volt, amikor az egyetemet egyesítették a kolozsvári román egyetemmel, s ő már a BBTE-n szerzett jogi diplomát 1963-ban. Az ügyvédi vagy a közigazgatási pálya helyett azonban az irodalmat választotta. 1963-ban bekerült az *Utunk szerkesztőségébe, ahol a riportrovat szerkesztője, 1968-tól a lap főszerkesztő-helyettese. A romániai diktatúra összeomlása után létrehozott Helikonnak ő lett a főszerkesztője; közel húsz éve áll a lap élén.

Első novellái az *Utunkban jelentek meg 1962-ben, pályakezdő kötete a *Forrás-sorozatban. Azzal vált ki nemzedéktársai közül, hogy az akkor még hivatalból elvárt „munkás-témát” általános emberi tartalommal töltötte meg. „Azt várták tőle, hogy ő legyen a nem-sematikus sematikus író – írta róla már a Jámbor vadak után Szőcs István. – *Mivel *munkásírónak számított, nem csak témaválasztásai, hanem életpályája és élményei folytán is, azt remélték, hogy ő lesz az, aki a folyóiratok számára megírja azokat az egészségtől duzzadó elbeszéléseket, novellákat, melyek ünnepi alkalmakkor leveszik a szerkesztőkről a »reprezentatív anyag« gondját, és az összefoglaló irodalombírálati tanulmányok szerzői számára szüntelenül pozitív hivatkozásokat kínálnak” (*Igaz Szó 1972/6). Ő azonban ehelyett hamarosan hősei belső világa iránt kezdett érdeklődni, arról írt, ami – akár *munkás – hőseiben a „hivatalból” kijelölt szerepen túl (vagy olykor épp annak ellenére) van. 1972-ben Szőcs István még két utat lát nyitva előtte: „az allegóriára hajló, szürrealista szimbolizmus” és a „nagyrealizmus” útját, ekkor azonban már csak néhány év választja el attól a regénytől, amely egyértelműen megadja a választ, s ez a Kő hull apadó kútba.

Ennek a regénynek a hősnője, Szendy Ilka egy önmagát túlélt világ exponense. Körülötte semmibe vész a 19. századvégi *erdélyi céhes-kisiparos városi életforma a maga értékeivel és megrögzöttségeivel. Ennek a pusztulásnak az ellenében azonban a főhős egy még távolabbi múltba kapaszkodik, amelyet a szobája falán függő Rákóczi-kép köré, a Fejedelem elképzelt, illetve szőlőkapás-napszámosa, Gönczi Dénes hús-vér alakja köré épít ki. Szeretőjét azonban, amikor az nem vállalja tovább a reá osztott szerepet, megöli, s itt nyílik meg a regénynek az a másik dimenziója, amelyről filmre vitele kapcsán maga az író szól: „A regény – legalábbis szerzője felfogásában – egyetlen extrém cselekedet, s… gyilkosság motiválhatására *tett kísérlet… Megváltozott táj és letűnt életforma rögzítése, emlékeinek jövőbe mentése csakúgy meghatározza az írói szándékot, *mint egy elég nehezen körüljárható etikai kérdés boncolása: *mi történik a bűnössel, ha annak *tettét a társadalom… nem torolja meg; *milyen roncsolódás mehet végbe ilyen esetben az emberi lélekben; sors és lélek hogyan gyürkőzik; rend, erkölcs és szokás hogyan érvényesíti hatalmát, *milyen választ ad egy ilyen végletes emberi döntés kihívására” (Balladás-keserves ámokfutás. Megjegyzések a Kő hull apadó kútba filmezéséhez. Alföld 1980/10).

A regény a közönség és a *kritika (a magyarországi éppúgy, *mint a többi határon túli) részéről egyaránt megkülönböztetett fogadtatásban részesült, s tartalmainak elemzésére azóta is vissza-visszatér, mégpedig nem a határon túli irodalmi események lelkes jóindulatú köszöntésének hangján, hanem „egyenrangú félként” elemezve-értékelve. Thomka Beáta szerint „…hagyományőrzés és kísérletezés egyaránt jellemzi: a hagyományos realista regényből megtartja a komplex ábrázolás követelményeit, a cselekményt igyekszik pszichológiailag-társadalmilag megalapozni, ugyanakkor anyagát merőben új kompozíciós elvek szerint rendezi el… Nem fejlődésregény, nem családregény, nem társadalomregény, s a maga módján mégis *mindebből felvillant valamit” (Híd 1976/7–8). Pomogáts Béla hősnőjét Kurátor Zsófi és Kárász Nelli mellé állítva állapítja meg: „~ *hitelesen és árnyaltan ábrázolja azt a lelki mechanizmust, amely a leányt szörnyeteggé teszi. De arra is rávilágít, hogy a szörnyeteg-sors nem pusztán a személyiség belső logikájából fakad, hanem az Ilkát körülvevő szociális környezet természetéből, jellemtorzító viszonyaiból is” (Tiszatáj 1976/3). Kulcsár Szabó Ernő pedig egyenesen a *Németh László-i regényminta továbbvitelét látja benne: „Azt az igényt és *minőséget kísérti meg, amelyekkel *Németh László regényei tértek új csapásra, s maradtak méltó folytatás nélkül *mindmáig” (*Kritika 1976/3).

S ez az értékelés – alkalmakhoz kötötten és azoktól függetlenül – későbbi írói pályája során is vissza-­visszatér. Alexa Károly írja 1988-ban: „Ez a könyv is szintetizálja *mindazokat az artisztikus eredményeket, a történelmi helyzettudat *mindazon tapasztalatait, azokat a lélektani és szociológiai felismeréseket, amelyeket a 20. századi világirodalom, a magyarországi és *erdélyi széppróza elért és kidolgozott” (*Hitel 1988/1). Ugyancsak 1988-ban, a regényt át- meg átszövő, a történet korának viszonyaira utaló ismeretek gazdagságára utalva, *Marosi Péter figyelmeztet: „…ahogyan és amit ír, az maga filológiai bravúr… Az író ugyanis *mindent tud Jajdon századvégéről és századelejéről. Sőt azokról a hagyományokról is, amelyek a regény idősíkjában befolyásolhatták az elbeszélés hőseit… Ami azonban döntő ebben a kérdésben…, az éppen az a mód, ahogyan dokumentációját a regény alakjainak dialógusaiban és dialogizált gondolatsoraiban oldja fel, vagyis teljességgel észrevétlenül »emészthető állapotban« adja az olvasók elé” (*Utunk 1988. okt. 7.). Szirák Péter – több *mint két évtized távlatából – a regionalitások és az összmagyar irodalom „egyidejű egyidejűtlenségét” megközelítve, a kisebbségi magyar irodalom-részek „tanító célzatosságára” utalva jut el egy fontos megállapításhoz: „A Kő hull… – írja – különösen ez utóbbi vonatkozásában rugaszkodik el a kortársi *erdélyi (magyar) elbeszélő próza szokásrendjétől, rendkívül gazdagon rétegzett jelentés-szerkezetével ugyanis … megmutatja, hogy a hagyomány őrzése leginkább a folytonosságok és a törések összjátékában történik meg.” (Példázatok a *szabadság nélküli rend fokozatairól. In: Sz. P.: Folytonosság és változás. Debrecen 1998). Göröm­bei András pedig „remekmű”-nek *minősíti, amely „ma már irodalmunk klasszikus értékei közé tartozik” (*Hitel 2003/1).

A következő Szilágyi-regényre, az Agancsbozótra (Buk. 1990) épp másfél évtizedet kellett várni. Közben csak néhány novellája és egy kisregénye (A hóhér könnyei) jelenik meg folyóiratközlésben (s asztalfiókban marad egy újabb regénykísérlet *mintegy 200 oldalnyi kézirata). A megjelentek „epizodikus jellegű és értékű” írások – mondja róluk Görömbei András, aki az új regényt a Kő hull…-lal összehasonlítva úgy érzi: „Egy nagy koncepció nem egészen tökéletes megvalósulása” (*Forrás 1990/8). G. Kiss Valéria behatóan elemzi azokat a nyelvi-stiláris eszközöket, amelyek adott esetben megnehezítik az olvasó számára a regény világával való élményszerű találkozást (Alföld 1990/3), Ács Margit pedig egyfajta „túlterheltség”-ről beszél, a regény „elhibázott arányai”-ról, s ennek egyik okául a „politikai kilátástalanságot” jelöli meg, mondván: „igen nehéz lehetett az írónak elnyomnia magában, hogy ki tudja sajtolni – ha máshonnan nem megy, legalább az ideák világából – a túléléshez nélkülözhetetlen reményt” (Holmi 1991/3).

Különben az a világ, amellyel az olvasó ebben a regényben szembesül, maga sem hétköznapi: főhőse, Deres egy szakadékba zuhanva kerül abba a világtól teljesen elzárt barlangba, ahol az ott talált három – előző életét illetően kiismerhetetlen – emberrel együtt kés- és kardpengéket kell kalapálniuk, amelyeket – egy adott pillanatban sejthető – valamelyikük vérében kell majd damaszkuszi pengékké edzeni. Ismeretlen hatalom juttatja el hozzájuk a létfenntartáshoz és a munkához nélkülözhetetlen élelmet és azt a nyersanyagot, amelyből a szúró- és vágószerszámokat készíteniük kell. Valójában saját korának léthelyzete sejlik fel ebben a regényben: kiszolgáltatottság egy ismeretlen hatalomnak, ahol a szereplőkre kényszerített munka önmagáért valóvá válik, a szereplők maguk pedig „a szándék reinkarnációjává”. Deres végül eljut a „felismert abszurditás” elleni nyílt lázadásig (Görömbei András): „a szembeszegülés igényét tudatosítja olyan elementáris igénnyel, ahogyan *Sütő András Álom­kom­mandójában kilép Manó a szerepéből s a kiszolgáltatottság helyett – akár élete árán is – a szembeszegülést választja” (*Forrás 1990/8). A realitás körein kívül eső léthelyzetben bizonyos, konkrétan is tárgyiasítható elemek a 80-as évek végi kelet-európai diktatúrákban adódó helyzetek áramkörébe kapcsolják be az olvasót, összességében azonban – és ezektől elvonatkoztathatóan is – maga az alaphelyzet fejezi ki *mindennél erősebben a végső fokon ismeretlen *forrású fenyegetettségnek azt az érzését, amely a hatalom számára az adott helyzet fenntartásának legfőbb eszköze. (*Miután elkészült, a diktatúra utolsó évei­ben, ezért is volt sikertelen a Kriterion Könyvkiadó próbálkozása, hogy megjelentesse. Vö. „A hódoltság életvitelének technikái érdekeltek”. Interjú Sz. I.-nal. Új Könyvpiac 2002/12).

A legújabb Szilágyi-regény, a Hollóidő (2001) a korábbiaktól eltérően a távoli múltba, a 16. századi *Erdély és Magyarország történetébe viszi vissza az olvasót. A török hódoltság idejének eseményei mögött azonban jobbára háttér a történelem. Az író és hősei számára itt is az a kérdés, hogy *miképpen lehet túlélni az elnyomást. Két főszereplője: a Szegedi Kis Istvánról *mintázott prédikátor, Terebi Lukács és Fortuna Illés kétféle választ ad: a lázadásét és a túlélés reményében vállalt béketűrését. A regényből azonban kiderül, hogy a hatalom felől nézve az utóbbi is ugyanolyan veszélyesnek *minősül, hiszen amint Fortuna mondja a *mindenáron való túlélést valló Terebinek: „…híveid s te magad egyre gyanakvóbbá teszitek azokat, akiket úgy hiszitek, megvásároltatok. Béketűrésetek bizonytalanságban tartja a barbárt, az pedig számára *mindenkor rossz tanácsadó. Ilyenkor a hatalom kiszámíthatatlanná lesz, és bármi kitelhet tőle, amire nem is gondolunk.”

A regény két nagy részében (Lovat és papot egy krónikáért; Csontkorsók) két dimenzióban tárul elénk a fiktív helynevekkel ellátott, de felismerhető partiumi vidék 16. századi élete: az első részben *mikro­mére­tekben, bezárva egyetlen település határai közé, amelynek életét csak egy rajtaütésszerű török támadás fordítja ki megszokott menetéből, míg a másodikban a török–magyar végvidéki harcok tágabb terére kitekintve, amikor „országnyira, sőt több­ország­nyira tágítja hirtelen a *horizontot” (Ács Margit): Fortuna Illés szavára a helyi *fiatalok szabadcsapattá szerveződnek és visszavágnak a töröknek – csakhogy az elfogott lelkész kiszabadítására szánt túszok helyett levágott török fejekkel térnek vissza, ami a törököt bosszúra ingerli, s ennek Fortuna is áldozatává válik. Ez a történet-keret azonban csak – a szerző saját bevallása szerint meglehetős *szabadsággal formált – felszín: az alapkérdés a hatalomhoz való kétféle viszony, a védekezésnek a két főszereplőben megtestesülő kétféle módja.

A Hollóidő megjelenése után ismét a *kritika homlokterébe került a szerző műve – immár összehasonlító elemzésben a megelőzőkkel. Ács Margit szerint olyan regény ez, amelyben a szerzőt – több kortársától eltérően, akiknek a számára a történelem csak parafrázis volt – valóban maga a történelem érdekli, ám *miközben „egyenesen a romantikus történelmi regényeken fölnevelődött olvasói reflexeket hívja elő anekdotikus árnyalatú, furfangra, kalandra, rejtélyre épített »cselekmény«-szegmenseivel, … alaposan csúfot is űz ezekkel a reflexekkel…” (Holmi 1991/3). Balázs Imre József a címből kiindulva a regény idő-fogalmát és annak konkrét kifejeződéseit vizsgálja, „inkább ciklikus”-nak nevezve, ami nem csak a művön belüli történések egymásra (*előre és visszafelé) utalását jelenti, hanem azt is, hogy a befejezéssel nem lezárja a történetet, hanem valójában újabb ciklikus eseménysorok felé nyit (Bárka 2002/3). Szakolczay Lajos – a két előző regénnyel összevetve – az „absztrakciós szint” állandó változására figyel fel: „Az első (Kő hull…) erősen tapad a tapasztalati világhoz. Csak a »boszorkány«-motívumokban lendül föléje. A második (Agancsbozót) a tapasztalati világ fölé emelkedő absztrakció. Bölcseleti indíttatású világ- és történelemmodell. Benne a megfejthető történelem. A harmadik (Hollóidő) a két pólus között. Részletező tapasztalati realizmus és világértelmező elvont mítosz. Nem realizmusából fakad biztos értelmezhetősége, hanem *mitikusságából fakad bizonytalan értelmezhetetlensége. Így mozog a kisvilág, *Erdély és a nagyvilág, a történelem között is” (Magyar *Napló 2002/2). Thomka Beáta „a posztmodern utáni irodalmi, poétikai, elméleti átrendeződések” összefüggésében úgy látja: „Az azonosság, önmeghatározás, nyelvi-kulturális hovatartozás, hagyomány, történelem, emlékezet ezredfordulós újraértékelési folyamatához a mű az epikum sokrétű létszerkezeti tapasztalatával járul hozzá” (Jelenkor 2002/5), míg Görömbei András, az előbbi értékelést kiegészítve, a magyar regény-hagyományt is bekapcsolja vizsgálódásába: „A Hollóidő – írja – a történelmi regény Kemény Zsigmond-i hagyományait képes szintézisbe hozni a posztmodern világtapasztalat sugallataival.” És alább: „Egyfelől határozott, eltökélt törekvés a világ együtt látására, a lét megértésére és alakítására, másrészt viszont folyamatos érzékelése annak, hogy az események logikája kiszámíthatatlan, a legbiztosabbnak látszó dolgokról is sorra kiderül, hogy másképpen vannak” (*Hitel 2003/1).

~t írói pályáján számos elismerés érte: 1972-ben megkapta a KISZ irodalmi díját, 1975-ben és 1991-ben a Romániai Írók Szövetsége prózadíját; 1975-ben írótársai Kő hull apadó kútba című regényének ítélték a Pezsgő-díjat. 1990-ben József Attila-díjjal, 1992-ben a Soros Alapítvány Ady Endre-díjával, 1994-ben az MTI-PRESS tárcapályázatának második díjával, 1995-ben Déry Tibor-jutalommal, 1998-ban Getz-díjjal, 2001-ben Kossuth-díjjal, 2008-ban az *Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány életműdíjával ismerték el írói *munkásságát.

Kötetei: Sorskovács (elbeszélések, Szőcs István előszavával, Buk. 1964 = *Forrás); Ezen a csillagon (elbeszélések, karcolatok, uo. 1966); Üllő, dobszó, harang (regény, uo. 1969); Jámbor vadak (elbeszélések, uo. 1971); Kő hull apadó kútba (regény, uo. 1975); Agancsbozót (regény, uo. 1990); Hollóidő (regény, Bp. 2001); Bolygótüzek (novellák, elbeszélések, uo. 2008).

Szőcs István: Előszó (Sz. I. Sorskovács című kötetéhez). Buk. 1964; uő: Nevek, sorsok, álmok. *Igaz Szó 1972/6; uő: Kő hull apadó kútba. *Utunk 1975/22; uő: Irodalmi élet kontra irodalom. Helikon 1992/19; uő: Kritikapótló futamok. Hollóvilág Magyarországon. I–II. Helikon 2001/19, 20. – Szabó Gyula: Ha a napot választod. *Utunk 1964/48; uő: Arcok és félkörök. *Utunk 1967/6. – Szilágyi Domokos: Szabálytalan *kritika két fiatalról. *Igaz Szó 1964/9. – Bálint Tibor: Tárca nélküli novellák. *Utunk 1965/17; uő: Zengő kút, mély kút. *Utunk 1975/33. – Baróti Pál: A novella új változatai. *Korunk 1967/6. – K. Jakab Antal: Ha a kalandot választod. *Igaz Szó 1967/9. – Izsák József: A talányos „új regény”. *Igaz Szó 1970/6. – Kántor Lajos: Periféria és centrum. *Korunk 1970/3; uő: Jámbor vadak. *Előre 1972. aug. 12.; uő: Jajdon gyermeke. Helikon 2001/8. – *Marosi Péter: Világvégén virradat. *Utunk 1970/7; uő: Messzebb a Messzi folyónál. *Utunk 1972/10; uő: Zengő kút, mély kút. *Korunk 1975/8; uő: Sorskovácséktól a kovácsolhatatlan sorsig. *Utunk 1988/41; uő: Egy zártságiszony kialakulásának abszurd kór-, sőt korrajza. Helikon 1990/41. – Jankovics József: Jámbor vadak. Tiszatáj 1972/3. – Székelyhidi Ágoston: Jámbor vadak. Kortárs 1972/6. – Gálfalvi Zsolt: Lét-törvények regénye. *A Hét 1975/46. – Kabdebó Lóránt: Pontos látomás egy kisvárosról. Új Írás 1975/11. –Vásárhelyi Géza: Törött fényű öröm, sétáló bánat. *A Hét 1975/44. – Bretter György: Szilágyi István bizonyára regényt írt. *Korunk 1976/1–2. – Czére Béla: Kő hull apadó kútba. Kortárs 1976/7. – Kulcsár Szabó Ernő: Kő hull apadó kútba. *Kritika 1976/3. – Pomogáts Béla: Kő hull apadó kútba. Tiszatáj 1976/3. – Szakolczay Lajos: Kő hull apadó kútba. Alföld 1976/3; uő: Isten markában vacogó csillagok. Magyar *Napló 2002/2. – Thomka Beáta: Gondolat és álom határvizein. Híd 1976/7–8; uő: A csapda *mint menedék. Jelenkor 1991/4; uő: Folytonosság, önazonosság és kétely: az elidőző megjelenítés epikuma. Jelenkor 2002/5. – Baránszky Jób László: Töprengés a regényről. Új Írás 1977/9. – Szilágyi István műhelyében. *Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Gálfalvi György írásai. *Igaz Szó 1977/9. – Páskándi Géza: Nagy vállalkozások szépségéről. Napjaink 1978/2. – Alexa Károly: Száz év magány – *Erdélyből. *Hitel 1988/1; uő: Magyar történelem, magyar *mitológia. Kortárs 2002/11. – Bogdán László: A határon. *A Hét 1990/37; uő: A Hollóidő világa és hősei. *Korunk 2001/11. – Görömbei András: A *szabadságeszme védelmében. *Forrás 1990/8; uő: Hollóidő. *Hitel 2003/1. – Jakabffy Tamás: Csúcsárnyékban. Helikon 1990/41. – G. Kiss Valéria: Bizonyságkeresés küszöblétben. Alföld 1990/3; uő: A holtakkal terített végesség felé. *Forrás 2001/12; uő: A tudatosulás próbája (Üllő, dobszó, harang). Székelyföld 2008/10. – Ács Margit: Kényszerpálya és kiút. Holmi 1991/3; uő: Az örökkévaló holló. Új *Horizont 2001/56; uő: A pályakezdő Sz. I. Kortárs 2008/10. – Bréda Ferenc: Zsoldos zsoltár a sol invictusra… Helikon 1991/41. – Poszler György – *Varga Lajos Márton: Egy gondolatkísérlet tanulságai. Jelenkor 1991/7–8. – Az irodalmi díjakról, egy regény születéséről, az ember ellenállóképességéről. Sz. I.-nal beszélget Balogh József. *A Hét 1991/19. – A lélek határsávjai. Sz. I.-nal beszélget Magyar Zoltán és Rónay Zoltán. Határ 1991. febr. 8. – Csak egy magyar irodalom van. Sz. I.-nal beszélget Károlyi Júlia. Irodalom, kultúra 1992/25. – „Lapszéltől lapszélig írok”. Sz. I.-nal beszélget Budai Katalin. *A Hét 1994/27. – Szilágyi Zsófia: Motívumok a pusztulásra. Alföld 1997/7. – A hatvanéves Szilágyi István köszöntése. *Lászlóffy Aladár és *Páll Lajos versei, Fodor Sándor, Király László, Mózes Attila, *Sigmond István cikkei, esszéi. Helikon 1998/19. – Az időlétra fokain. – Vissza a *forrásokhoz. Beszélgetés Sz. I.-nal. Helikon 1998/19. – Láng Zsolt: Kaland, rejtély, izgalom és még valami. Élet és Irodalom 2001/23. – Balázs Imre József: „Véletlenek találkozása és ölelkezése”. Bárka 2002/3. – Gróh Gáspár: A világ, *mint *szabadság és végzet. Magyar *Szemle 2002/4. – Poszler György: Hollóidő. *Kritika 2002/3. – Márkus Béla: Titkok pányváján kerengeni. Tiszatáj 2003/2; uő (szerk.): Tanulmányok Szilágyi Istvánról. Debrecen 2003; uő:  Bummádli meg bajszenolás. Sz. I. közírói pályájának kezdetei. 1963–72. *Hitel 2008/10; uő: „Feltalálódott a rangos írói publicisztika. Sz. I. közírói pályája a diktatúra bukása után. Kortárs 2008/10. – Mészáros András: Széljegyzetek Szilágyi István Hollóidő című regényéhez. Kortárs 2003/2. – A 70 éves Szilágyi Istvánról. *Lászlóffy Aladár verse, Antal Balázs, Király László, Pomogáts Béla és Szálinger Balázs esszéje-tanulmánya. Helikon 2008/19. – „Én *mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam”. A 70 éves Sz. I.-nal beszélget Fekete Vince. Székelyföld 2008/10 (ua. Új Könyvpiac 2009/2). – Görömbei András: Néhány szó a 70 éves Sz. I.-ról. *Hitel 2008/10. – Karádi Zsolt: A Jámbor vadak világa. Székelyföld 2008/10.

(D. Gy.)