Tompa László

oldal nyomtatása Share

Tompa László (Betfalva, 1883. dec. 14. – 1964. máj. 13. Székely­udvarhely) – költő, műfordító, lapszerkesztő, ~ Miklós (1910) apja, ~ Gábor (1957) nagyapja. A középiskola alsó négy osztályát Székely­keresztúron, az Unitárius Gimnáziumban, a felső osztályokat a nagyszebeni Állami Gimnáziumban végezte. 1902-ben érettségizett, utána beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi fakultására, ahol 1907-ben nyert jog- és államtudományi diplomát. Pályáját Székelyudvarhelyen, mint közigazgatási gyakornok kezdte, a vármegye törvényhatósági közgyűlése 1912-ben II. osztályú, 1918 áprilisában I. osztályú szolgabírónak választotta, de mint tb. aljegyző továbbra is az alispáni hivatalban teljesített szolgálatot. Miután az Országos Levéltárban levéltárosi szakvizsgát tett, elnyerte a vármegyei főlevéltárosi tisztet. Mivel a román hatalomátvételkor megtagadta az eskütételt, elvesztette állását. Erdélyt azonban nem hagyta el. 1919 januárjában átvette az egy évvel azelőtt indult *Székely Közélet szerkesztését, s annak élén állt egészen megszűnéséig, 1944. szept. 12-ig, bár a tényleges szerkesztéstől az 1944-es tavaszi német megszállással felerősödő jobboldali kurzus miatt visszavonult.

Első költői és lapszerkesztői kísérletei kisgimnazista éveihez kapcsolódnak: visszaemlékezése szerint már kisdiák korában írt verseket, s Szé­kely­keresztúron részt vett a Tavaszi Bimbók című kéziratos *diáklap szerkesztésében is (talán csak a sokszorosításban). Első írása, egy novella, a Képes Családi Lapokban *jelent meg, 1901-ben, s ezt a következő évben még újabbak követték. A próza azonban megmaradt pályakezdő kísérletének. 1904-ben már verset közölt tőle az Egyetemi Lapok és az Újság. Verseit azonban jobbára az asztalfiók számára írja, s tulajdonképpeni belépése az irodalomba közel másfél évtized múlva következik be. A nyughatatlan barátnak, *Szini Lajosnak köszönhető ez, aki a maga szerkesztette (különben rövid életű) Székelyföld című lapjában 1918 májusában közli négy versét, a maga ajánló soraival: „Mintha márványból faragta volna ki, olyan egy-egy szonettje. A szavak szikráznak kemény pompájukban. Szinte hallani versei olvasása közben valami messziről jövő halk dübörgést, mely mint komor *kísérőzene szól…” *Szini Lajos ajánlja be a nagyváradi Magyar Szóhoz is, a következő év tavaszán aztán már verseket-versfordításokat küld a *Zord Időnek, a *Napkeletnek, az Erdélyi *Szemlének, majd ez utóbbi megszűnése után a *Pásztortűznek. Idegen falusi fogadóban című versével 1921-ben elnyeri a *Zord Idő pályázatának első díját, s a folyóirat munkatársainak köréből kapott biztatásra állítja össze első verskötetét, amely 1921 decemberében *jelenik meg Erdély hegyei közt címmel.

A kötet fogadtatása igen kedvező: „…az önmagához érkezettség, a kiforrott, tiszta költészet hangja – írja *Reményik Sándor a *Pásztortűzben – , ez a mély, komoly gordonkahang mindenütt elkísér. Ez *a hang néha lázad, néha csendesen, tompán zokog, férfizokogással; legtöbbször mereng, tűnődik, de mindenütt egyformán meleg és rokonszenves” (1922. I. 1–3). *Molter Károly pedig így méltatja a *Napkeletben: „…férfiút látok, aki nagyot merhet. Kemény az ökle és keseredett, szava belseje béklyóit zökkentő, nótája ólmos bánat, melyet alvó kövekből dalol ki a magány. Sötét bora mérgétől ritmusa lassú…” (1923/2).

Ez a kötet – a költő monográfusa, *Kicsi Antal szerint – valójában lezárója egy költői szakasznak, amelyben, Reviczkyn és Komjáthyn nevelkedve, Ady-hatásoktól is érintetten, a hosszú időn át önmagában érlelődő költő magányával és magába zártságával vívódik. Ugyanakkor nyitány is, hiszen az a siker, amelyik ha későn, közel negyvenévesen mégis csak eljött, egyfajta öntudatot, önbizalmat is behatolni engedett verseibe. „A sikerélmény ugyan nem változtatta meg emberi és költői magatartását – állapítja meg *Kicsi Antal –, dacos és konok maradt továbbra is, a fanyar ízek sem tűntek el verseiből, de egyfajta öntudat, önbizalom, optimizmus lopakodik melléjük” (Tompa László. Buk. 1978. 88).

Második kötete, az Éjszaki szél (1923) viszonylag rövid idő múltán követi az elsőt. A költő bevallása szerint ebben is még túlsúlyban vannak az elmúlt 15–16 év versei, az új versek között azonban már több a tágabb horizontú, a környező világból a szociális vonatkozásokat is észrevevő vers. Reményik regisztrálja is ezt a változást: „Mindenekelőtt megállapíthatjuk azt, hogy látása ebben a kötetben általában derültebb, frissebb, bízóbb, kifejezésmódja játékosabb, könnyedebb hangulatok váltogatják a csüggedés még vissza-visszatérő képeit… A művészi önérzet, mely első kötetében is pár gyönyörű versben öltött alakot, most még erőteljesebben jut kifejezésre. Hit ez önmagában, szép és rokonszenves hit…” (*Pásztortűz 1923/25). Magánya nem oldódik fel ugyan teljesen, de annak köre kitágul: a kötetére reagáló levelek (Kós Károly, Áprily Lajos, *Kuncz Aladár) tanúsága szerint Udvarhelyen maradva is bekapcsolódik az irodalmi vérkeringésbe. Írótársai bevonják az 1922-ben alakuló *Húszak Céhébe, meghívják a Petőfi-centenárium segesvári ünnepségeire, ahol verset olvas fel, a marosvásárhelyi írócsoport tagjaként részt vesz a kolozsvári irodalmi olimpiászon, 1924-től már rendszeresen közöl a Kuncz és Áprily szerkesztette *Ellenzékben, 1926-ban pedig a Helikon íróközösség alakulásánál is ott van Maros­vécsen. Maguk közé tartozónak számítják a *Benedek Elek köré felsorakozott „székely írók” is, bár csak két alkalommal vesz részt az általuk szervezett irodalmi esten. Habár csak ritkán, előbb kétévente, 1932 után pedig mindössze egyszer van *jelen a vécsi napokon, kapcsolata a Helikonnal töretlen: az *Erdélyi Helikonban közel félszáz verse és versfordítása *jelenik meg, Ne félj! című kötetét 1929-ben, a Hol vagy, ember?-t 1940-ben, válogatott verseit 1944-ben az ESZC adja ki, előbbiért neki ítélik oda a *Kemény János által létesített nagydíjat.

A Magányos fenyő, a Kisvárosi sáros utcákon költészetét alapvetően kifejező élményeit szólaltatják meg, de épp annyira jellemző költői magatartására a Lófürösztés is, amely a sors keserű-dacos megidézését a megtartó helytállás bizakodásával oldja fel.

A II. világháború árnyékában megjelent Hol vagy, ember? verseiben nem csak a szorongás szólal meg, hanem az egyetemes ember-értékek védelme, a világot újra vérbe borító embertelenség elleni tiltakozás. A költő tiltakozását az a tudat hatja át, amire *Németh László is utal: „Székely­udvarhely éppen olyan *kilátó neki a világ megítélésére, a jövendő fürkészéseire, mint Budapest vagy Párizs volna. Mert a *kilátópont nem helyzetünkben van, hanem nagyságunkban, s Tompát a szenvedésein vett keménység dantei bírává, a lelkébe belefojthatatlan álom pedig az emberi jó elnémíthatatlan énekesévé teszi” (Híd 1940/14).

A bécsi döntés után s a háború évei alatt csak tovább mélyül és szilárdul ~ humanizmust védő állásfoglalása. Olyan versek jelzik ezt, mint a Lélekháborgásra – csillapítónak vagy a Farkasjárás éjszakáján, azonban csak az előbbi kap helyet az ESZC kezdeményezésére 1944-ben megjelent Válogatott versekben.

Az 1944 őszével Erdélyben bekövetkező változások közepette, egy jövőt ígérő kibontakozás reményével, eleinte közszereplést is szívesen vállal: magyar irodalmat tanít az udvarhelyi katolikus gimnáziumban, előadásokat tart ünnepélyeken és a Dózsa György Népi Athenaeumban, dolgozik a helyi lapnak, a Szabadságnak, Kovács György kérésére cikkeket küld a marosvásárhelyi Szabad Szónak, majd verseket a *Gaál Gábor szerkesztette *Utunknak. Fellobbant munkakedvét ki is használják: az Orosz Könyvkiadó fordítások irodalmi formába öntését kéri tőle, olykor fel sem tüntetve nevét a „fordító” mellett. Ilyen körülmények között lelkesítő feladat, hogy kiadói felkérésre új gyűjteményes verskötet kiadásán dolgozhat. A kötet Régebbi és újabb versek címmel 1955-ben *jelenik meg, benne olyan, 1944 után született versekkel, amelyeknek tanúsága szerint az öreg költő reménykedve köszönti a világháború vérzivatarából kibontakozni látszó új világot. Egy addig ismeretlen közéleti hang szólal meg ezekben a versekben, a formát illetően is újszerűen: a költő a napi politikának is adózik, talán innen származik korábbi költészetéhez viszonyítva tényleg szokatlan retorikussága is.

1955-ben Állami Díjjal tüntetik ki, ekkorra azonban már ez a közéleti lírája is a múlté. Még megéri, hogy 80. születésnapjára megjelenik költői életművének válogatása s az bekerül az induló *Romániai Magyar Írók sorozatba (Versek. 1963).

Az 1929-es *Kemény János-nagydíj és az 1955-ös Állami Díj mellett 1941-ben Baumgarten-díjjal, 1942-ben Szent László-díjjal, 1943-ban a Petőfi Társaság díjával ismerték el költői munkásságát.

Költészetét elejétől fogva végigkíséri az egykorú irodalmi lapokban máig is elrejtett műfordítói munkássága. Legjelentősebb teljesítménye Schiller Don Carlosának a kolozsvári Nemzeti Színház kérésére készített (máig is kiadatlan) fordítása, emellett főképp klasszikus német költőkből (Goethe, Hebbel, Gottfried Keller, Heine, Nietzsche, Rilke, Theodor Storm) fordított.

Terjedelmét tekintve még *jelentősebb irodalmi kritikusi-publicisztikai munkássága: ezek az írásai, bár legnagyobbrészt a napi szerkesztői feladatok szorításában születtek, egyfajta szellemi műhelyt *jelentettek az általa szerkesztett Székely Közélet körül: figyelemmel kísérte az erdélyi magyar irodalom eseményeit, s bátorító szóval egyengette ígéretes helyi tehetségek útját.

Hagyatékát, kiterjedt levelezésével és számos kiadatlan kéziratával együtt ma a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum részlegeként működő Tompa László Emlékház őrzi.

Kötetei: Erdély hegyei közt (Kv. 1921); Éjszaki szél (Székelyudvarhely 1923); Ne félj! (Kv. 1929); Ne félj! (összegyűjtött versek, Kv. 1936; ua. Bp. 1936); Hol vagy, ember? (uo. 1940); Válogatott versek (uo. 1944; ua. Bp. 1944); Régebbi és újabb versek. 1903–1954 (Buk. 1955); Legszebb versei (Kacsó Sándor előszavával, uo. 1961); Versek (Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátta Veress Dániel, uo. 1963 = *Romániai Magyar Írók); Tavaszi eső zenéje (Kv. 1980 = Tanulók Könyvtára).

Fordítások: V. Popov: Acél és salak (társfordító Dobó Ferenc, Buk. 1951); A. P. Csehov: A menyasszony (a fordító nevének feltüntetése nélkül, uo. 1954).

Románul megjelent verskötete: Lampa lui Diogene (ford. Haralamb Zincă, Buk. 1975).

Reményik Sándor: T. L. versei. *Pásztortűz 1922/8; uő: T. L.: Éjszaki szél. *Pásztortűz 1923/9; uő: Ne félj! T. L. új verseskönyve. *Pásztortűz 1929/15 (mindhárom újraközölve Kézszorítás c. kötetében. Kv.–Bp. 2007). – *Molter Károly: Erdély hegyei közt. *Napkelet 1923/3 (újraközölve Szellemi belháború c. kötetében, Buk. 1966). – Endre Károly: T. L.: Éjszaki szél. *Temesvári Hírlap 1923. aug. 19. – Szabó Dezső: T. L.: Éjszaki szél. Élet és Irodalom 1923/7–8. – Jancsó Béla: Ne félj! *Brassói Lapok 1929. máj. 26. – Szentimrei Jenő: Ne félj! T. L. új versei. *Erdélyi Helikon 1929/2. – Vita Zsigmond: T. L.: Ne félj! *Ellenzék 1929. máj. 5. – Vajthó László: T. L.: Ne félj! Protestáns *Szemle 1936/9. – Sík Sándor: Magányos virrasztó. *Pásztortűz 1937/8. – Finta Zoltán: Ember, hol vagy? *Keleti Újság 1940. máj. 19. – *Németh László: T. L.: Hol vagy, ember? Híd 1940/9. – *Molter Károly: Hol vagy, ember? *Erdélyi Helikon 1940/7. – Ficzay Dénes: T. L. válogatott versei. *Ellenzék 1944. jún. 17. – Tóth Béla: T. L. élete és költészete. Székely­udvarhely 1943; uő: A legerdélyibb költő. Sorsunk 1944/7. – Antalffy Endre: Régebbi és újabb versek. *Igaz Szó 1955/3. – Juhász Béla: T. L.: Régebbi és újabb versek. Alföld 1955/4. – Szőcs István: T. L. legszebb versei. *Utunk 1963/11. – Gálfalvi Zsolt: T. L.: Versek. *Előre 1964/5153. – Éltető József: Akiket Diogenész… *Igaz Szó 1973/12. – Farkas Árpád: Gátzúgásban. *Utunk 1973/52. – *Kicsi Antal: T. L. és *Kuncz Aladár *barátsága. *Igaz Szó 1973/12; uő: T. L. Monográfia. Buk. 1978. – Balázs Imre József: A város, amely Sz betűvel kezdődik. *A Hét 1996/4. – Nagy Pál: Egy *barátság dokumentumai. *Tamási Áron levelei T. L.-hoz. *Hitel 2005/9.

(D. Gy.)