történettudomány

oldal nyomtatása Share

történettudomány – Az *erdélyi magyar történetírás a 19. század második felében – az összmagyar történettudomány szerves részeként – zárkózott fel a szaktudomány élvonalához. A pozitivista *szemlélet szellemében végzett forrásfeltárás és -feldolgozás, az összefoglaló monográfiák terén egyaránt számottevő eredményeket mutathatott fel. Művelői – a jól kiépített országos intézményrendszeren túl (MTA, Történelmi Társulat) – az országrész sajátos tudományos feladatait felvállaló intézményekre támaszkodhattak (a *Ferenc József Tudományegyetem, EME, *Székely Nemzeti Múzeum mellett több vármegye tudományművelő és -népszerűsítő egyesületei). Az 1919. évi hatalomváltozással az utóbbiak jórészt a román állam kezébe kerültek. A tudományművelés legfontosabb *erdélyi *műhelye, a kolozsvári magyar egyetem ingatlanait, gyűjteményeit, intézeteit átvette a frissen létrehozott román egyetem. Az EME tárai (könyvtár, érem- és régiségtár, *levéltár stb.) is annak igazgatása alá kerültek, s megszűntek a magyar tudományosság fórumainak lenni. Az egykori vármegyékben, tájegységekben (Alsó-Fehér, Bihar, Dél-Magyarország, Hunyad, Székelyföld, Szol­nok-Doboka) alakult egyesületek többsége valójában már évek óta válsággal küzdött. Az állandósult ostromállapot, a hatalom gyanakvása a megmaradtak működését is gúzsba kötötte.

A ~ művelését és népszerűsítését felvállaló magyar intézmények – a kábultsággal és a hatósági tilalommal küzdve – csak nagy nehézségek árán tudták megszerezni a működésükhöz szükséges hatósági engedélyeket. A két világháború közti időszakban (1920–40) az EME volt az egyetem nélküli tudományművelés motorja. „Ekkor teljesedett ki és szilárdult meg az Egyesület szervező, irányító, koordináló funkciója” (*Jakó Zsigmond). Ezért nevezte Szabó T. Attila e két évtizedet az egyesületi élet „hősi korszaká”-nak. Az Egyesület *levéltára, ez a „hatalmas *erdélyi magyar *levéltár…, amelyben összesimulnak a nemzet minden rétegének emlékei”, *Kelemen Lajos óriási anyagismereté­nek, önzetlen segítőkészségének köszönhetően az *erdélyi tárgyú tudományos kutatás leggazdagabb kincsesbányájává, központi *műhelyévé vált. Az érem- és régiségtárban *Buday Árpád viszonylag megnyugodva konstatálhatta, hogy a megértő román igazgató emberi hozzáállásának, az átmenetileg megmaradt személyi állománynak (*Buday Árpád, Kovács István, *Roska Márton, Ferenczi Sándor, *Herepei János) köszönhetően „a régi munka mondhatni megszakítás nélkül folyik tovább”. 1920 őszétől a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály újból előadásokra hívta hallgatóságát. Buday elnökségének éveit (1922–24) a szakosztály életének legélénkebb időszakaként tartjuk számon. 1931-től az addigi esetleges témák helyett egy cikluson belül a népszerűsítő előadások meghatározott tárgykörbe illeszkedtek (Az *erdélyi művelődés, A vallások szerepe *Erdély művelődésében stb.). Közben már 1929-ben ismét megindultak a vitákkal összekapcsolt szakülések. A vándorgyűlések felújított hagyománya jól szolgálta a kisebbségi magyarság nemzeti öntudatának erősítését, s egyúttal fórumot teremtett a magányosan dolgozó vidéki történetkutatók számára. Az *Erdély többi városában működő intézmények közül a sepsiszentgyörgyi *Székely Nemzeti Múzeumban erős hagyományai voltak a történeti kutatásnak. László Ferenc, Csutak Vilmos, *Herepei János munkássága révén a múzeum tevékenységében továbbra is kiemelt szerep jutott a történelemnek. A fennállásának 50. évfordulóján megjelent emlékkönyv tanúsította, hogy a *Székely Nemzeti Múzeum ebben az időszakban nem csupán holt tárgyak őrzőhelye volt, hanem élő tudományos *műhely is.

Az anyaországitól elszakított *erdélyi magyar történetírás önálló kibontakozását hátráltatták az elkészült tanulmányok megjelentetésének nehézségei. A meglévő kiadók „arra hivatkoznak – panaszolta *Bíró Vencel –, hogy a komoly történelmi munkának nincs elég olvasója”. Jellemző, hogy Sándor Imre Kolozsvári címerek című munkája (Kv. 1920) valójában egy korábbi sorozat utánnyomása volt. A korszak első önálló történelmi kiadványa, *Bíró Vencel Erdély követei a Portán című műve (uo. 1921) a szerző költségén jelent meg. A rövidebb történelmi tárgyú dolgozatok számára a szépirodalmi folyóiratok, napilapok nyújtottak teret. Az *Erdélyi Irodalmi *Szemle kiadásával (1924) végre létrejött „az *erdélyi tudományosság irodalmi fóruma” (Tavaszy Sándor), „az *erdélyi tudományos termelésnek is bár kicsiny, de meleg fészke” (Csűry Bálint). 1926-ban megindult az ETF sorozata, amely főként az EME szakosztályaiban elhangzott előadások szövegét juttatta el egy szélesebb körű nyilvánossághoz. Az 1940-ig megjelent mintegy 120 füzet fele a történelem és határtudományai köréből vette tárgyát. 1930-ban feltámadt az *Erdélyi Múzeum, az EME folyóirata, amelynek lapjain a történetírás kiemelt helyet kapott.

Az I. világháború és az azt követő hatalomváltozás folytán a legfájdalmasabb – mert pótolhatatlan – veszteséget a tudományművelés személyi állománya szenvedte el. Ígéretes tehetségeket nyelt el a háború pokla (Létay Balázs keletkutató), a tudós derékhadat a hatalomváltozással járó zaklatások tovább tizedelték (Pósta Béla régész), hatalmas munkabírású kutatókat szívott el a főváros (Veress Endre forráskiadó), s előbb-utóbb újabbak kényszerültek *Erdély elhagyására (Szádeczky Lajos, Márki Sándor, *Buday Árpád). Röviddel a békeidők beköszönte után egyeseket a halál ragadott el a történészek megcsappant csapatából (László Ferenc, *Karácsonyi János), a korszak végén pedig a tudományos féltékenységgel párosuló nacionalizmus állított félre megbecsült tudósokat (*Kelemen Lajos, Kovács István, *Roska Márton).

A ~t magyar nyelven művelők egyre fogyatkozó csapata – az erők gyengeségéből, a hatalom tiltásaiból fakadó korlátok ellenére – vállalta az összmagyar tudományosság hivatásából rá háruló részfeladatok teljesítését. Az *erdélyi magyar tudományosság középpontjában – a nemzeti nyelv művelése mellett – épp az „erdélyi történeti múlt kutatása” állott (Tavaszy Sándor). A feladat mozgósította a szűkössé vált személyi tartalékokat. Egyes hivatásos történetkutatók (Ferenczi Sándor, *Herepei János) – feladva az átfogó életmű megteremtésének lelkük mélyén melengetett tervét és szétforgácsolva szellemi energiájukat – a ~ és a segédtudományok széles körének művelésére vállalkoztak. Alapképzettségű történészek hiányában a határtudományok szakemberei (Bitay Árpád, György Lajos, Szabó T. Attila) jelentkeztek történelmi tárgyú dolgozatokkal. Felekezeti iskolák tanárai, lelkészek kenyérkereső munkájuk mellett vágtak tudományos kutatásba, ismeretterjesztésbe. A kisebbségi létben alkotó történetírónak alkalmazkodnia kellett az olvasó igényeihez, ezért ügyelnie kellett, hogy „munkája legyen népies, tárgya legyen érdekes” (*Bíró Vencel). Az ilyenképpen folyó tudományművelés a provincializmus kockázatával járt ugyan – „néha ócskák, divatjamúltak voltak azok a fegyverek, amelyekkel harcolt” (Szabó T. Attila) – , eljárását mentette azonban, hogy „az *erdélyi történész nem választottakhoz, hanem egész népéhez akar szólni” (Szekfű Gyula). Az egyéni tudományos tervek feladásának kényszere, a kutatói elszigeteltség addig elhanyagolt témák, jelentéktelennek vélt források felfedezésével végeredményben egyetemes értékű életművek születésével kárpótolt (*Karácsonyi János, *Kelemen Lajos).

A mindennapok megannyi gondja közepette a történetírók többnyire kis terjedelmű írásaikban csupán részfeladatok megoldására vállalkozhattak. Szinte teljesen hiányoznak ebben a korszakban az összefoglaló munkák; hiányukat csupán néhány gyűjteményes kötet pótolta. Az ős-, ó- és népvándorlás kor a régészek kizárólagos kutatási területévé vált. Félszáznyi kis közleménye mellett *Roska Márton gyakorlati útmutatót adott az őskor kezdő kutatói kezébe (Az ősrégészet kézikönyve. I–II. Kv. 1926–27), gyűjteményes kötetek részére (Emlékkönyv a *Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Sepsiszentgyörgy 1929; A történeti *Erdély. Szerk. Asztalos Miklós. Bp. 1936; A nemes székely nemzet képe. I. Szerk. Rugonfalvi Kiss István. Debrecen 1939) összefoglalta a Székelyföld, *Erdély ős-, népvándorlás és honfoglalás kori történetét. László Ferenc újra megnyitotta az ősrégészek Mekkájaként számon tartott sepsiszentgyörgyi múzeumot, és hosszúra nyúlt szünet után újrakezdhette az erősdi ásatásokat. A folytatásra, a Gordon Childe-dal, Vasile Pârvannal együtt dédelgetett közös tervek megvalósítására azonban már nem kapott időt. Ferenczi Sándor részt vett a dél-erdélyi dák várak (Kosztesd) feltárásában, s megírta e kutatások történetét. Felszíni vizsgálódások alapján több tanulmányt szentelt a székelyföldi váraknak, azonosította a székelyderzsi honfoglalás kori leleteket, foglalkozott a székely rovásírással. Pósta Béla tanítványainak egyik legtehetségesebbike, a háttérbe szorított numizmatikus Kovács István a két évtized alatt alig közölt. A Szegedre költözött *Buday Árpád kutatási területétől, a provinciális római régészettől teljesen elszakadva csak a Székelyföld római régészeti feladatait vehette számba, azok megoldásában már nem vállalhatott szerepet.

A középkor és az újkor történetének vitathatatlan szaktekintélye, egyben szerény munkása, *Kelemen Lajos a két évtized alatt a legtöbbet *tette a források felkutatása, megszólaltatása, a nemzetiségi tudatba való beépítése érdekében. Életművét nem koronázza szintézis, ám egymás mellé állítva 400 dolgozatát – amelyek közel fele a királyi Románia viszonyai között született – , maga a sokszínű *erdélyi élet nyílik meg az olvasó előtt. *Karácsonyi János késői dolgozatai a korai magyar történelemhez és a székely eredet kérdéséhez szolgáltatnak újabb adatokat, gondolatokat. A dunántúliból hűséges *erdélyivé lett kegyesrendi *Bíró Vencel félszáznyi dolgozata – korábbi munkássága folytatásaképp – elsősorban a fejedelemség korának, a katolicizmus múltjának feltárásában hozott előrelépést. A régészettel kényszerűségből szakító *Herepei János búvárkodásában a művelődéstörténet került előtérbe (Szabó T. Attilával közösen kiadott munkája: Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez. I. Fatemplomok és haranglábak). Bíró Józsefet alapos szakmai tájékozottsága és *levéltári források értékesítésével párosuló kivételes esztétikai érzéke avatja a kor legjobb *művészettörténészeinek egyikévé. Köpeczi Sebestyén József munkássága a század heraldikai termésének egyedülálló értéke. Bitay Árpád, György Lajos, Szabó T. Attila szakterülete – irodalomtörténet, nyelvtörténet – okán gyakran választott művelődéstörténeti témát (Gyulafehérvár *Erdély művelődéstörténetében; A francia hellénizmus hullámai az *erdélyi magyar szellemi életben; A kalotaszegi nagybirtokok jobbágyságának szolgáltatása és adózása 1640–1690). A *romániai magyarság jogainak harcosa, a jogász *Gyárfás Elemér épp a kisebbségi érdekek védelmében nyúlt történeti témához (A Supplex Libellus Valachorum).

Az Észak-Erdély visszatérését követő rövid időszakban (1940–44) a magyar állami támogatás és a meglévő helyi erők fokozott mozgósítása folytán az *erdélyi magyar ~ az évszázad leglendületesebb fejlődését élte meg. Az *erdélyi tudományművelés a *Ferenc József Tudományegyetem, az ETI és az EME pillérhármasára támaszkodhatott. A három intézmény hatásköre nem keresztezte egymást, ám általános közös céljaik és a személyzeti összefonódások lehetővé *tették tevékenységük összehangolását.

A Szegedről Kolozsvárra visszatért *Ferenc József Tudományegyetem kevés helyi szakerőre számíthatott. A tanszékvezetők közül *Roska Márton, az ősrégészet és Biró Vencel, *Erdély és Kelet-Európa története nyilvános rendes tanárának élete és munkássága csaknem teljes egészében *Erdélyhez kötődött. Az első tanévben a többi tanszék élére magyarországi egyetemeken, kutatóintézetekben már bizonyított szakemberek kerültek: Tóth László lett az egyetemes történelem, *Felvinczi Takács Zoltán a *művészettörténet, Ivánka Endre a klasszika-filológia és az ókori történelem, Baráth Tibor a magyar történelem, Szilágyi Loránd a történeti segédtudományok nyilvános rendes tanára. Magántanárként Marót Károly görög folklórt és vallástörténetet, Jajczay János magyar egyházművészetet, László Gyula pedig a népvándorlás és a honfoglalás korának régészetét oktatta. A következő években a tanári kar újabb erőkkel egészült ki (Balanyi György, *Makkai László). A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Kar kebelében működő intézetek (érmészeti és régészeti, klasszika-filológiai és ókori történeti, *művészettörténeti, történeti) a pálya elején álló több fiatal szakembert foglalkoztattak (Szádeczky-Kardoss Samu, Novák József, Lehel István, Polonyi Nóra).

A kolozsvári egyetem oktatói társadalmi igényt elégítettek ki azzal, hogy a városban vagy szerte az országban (a Felvidéken, Budapesten, Kecskeméten stb.) népszerűsítő előadásokat tartottak közérdekű, főképp *erdélyi történeti témákról (*Roska Márton: A dáko-román kérdés régészeti megvilágításban; László Gyula: A honfoglaló magyarok nyerge; Kniezsa István: Erdély településtörténete; *Makkai László: Településtörténet és nemzetiségi kérdés; Tóth László: Magyarország ezeréves határai; *Bíró Vencel: Kolozsvár művelődési viszonyai a román uralom éveiben). A tanári kar munkásságának kiemelkedő termékeiként olyan kiadványok jelentek meg, mint az Erdély magyar egyeteme. Az *erdélyi egyetemi gondolat és a m. kir. *Ferenc József Tudományegyetem története (szerk. Bisztray Gyula, Szabó T. Attila, Tamás Lajos, Kv. 1941); Baráth Tibor: Magyar történet (uo. 1941); Docu­menta Historiae Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 (kiadta Fekete-Nagy Antal és *Makkai László, Bp. 1941); A románok története (szerk. *Gáldi László és *Makkai László, uo. 1941); *Makkai László: Erdély története (uo. 1944); Magyarok és románok. I–II. (szerk. Deér József és *Gáldi László, uo. 1943–44). Az utóbbi kötet néhány közérdekű tanulmánya: *Makkai László: Erdély népei a középkorban; *Jakó Zsigmond: Újkori román települések *Erdélyben és a Partiumban; Mikecs László: A Kárpátokon túli magyarság; I. Tóth Zoltán: Az *erdélyi román nacionalizmus kialakulása; Biró Sándor: Az *erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században; *Mikó Imre: Az *erdélyi magyarság sorsa a világháború után.

A sajátosan *erdélyi tudományos célok szolgálatába állított *Erdélyi Tudományos Intézet 11 szakosztálya közül kettő (régészeti, történeti) kimondottan történelmi kérdések megoldására vállalkozott, de a magyar–szász–román együttélést vizsgáló szakosztály kutatásaiban is felfedezhetők hasonló célok. A régészeti szakosztály elsősorban a népvándorlás és honfoglalás kori emlékek felkutatását és feldolgozását tartotta feladatának. E célból folytatta a kolozsvári Zápolya utcai temető feltárását (László Gyula), hitelesítő ásatásokat indított a város főterén (Méri István), s tervei közé iktatta magyar őstörténeti kutatások kezdeményezését Ukrajnában. A fő kutatási irányon túl, a *Székely Nemzeti Múzeummal közösen kidolgozott terv alapján megkezdődött a komollói római castrum feltárása (*Székely Zoltán). Az intézet Borsa-völgyi falukutatási programjának keretében végzett kidei ásatásai során Méri István kidolgozta a középkori templomok körüli temetők feltárásával kapcsolatos, azóta is irányadó módszerét. Az intézet önálló régészeti kiadványai: *Roska Márton: A Torma Zsófia-gyűjtemény az *Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában (Kv. 1941); uő: Erdély régészeti repertóriuma. I. Őskor (uo. 1942); *Székely Zoltán: A ko­mollói erődített római tábor (uo. 1943); László Gyula: A honfoglaló magyarok *művészete *Erdélyben (uo. 1943); Paulovics István: Dácia határvonala és az ún. dák ezüstkincsek kérdése (uo. 1944). Az intézet évkönyvei László Gyula és Méri István újabb tanulmányait közölték. A háborús események és az ezt követő politikai változások azonban már meghiúsították az Erdélyi régészeti repertórium Novák József szerkesztésében készülő, a római kor emlékeit felsorakoztató II. kötetének megjelenését.

Az intézet történeti szakosztályának munkatervét Kniezsa István, *Bíró Vencel, Baráth Tibor ny. r. tanárok, valamint *Makkai László intézeti tanár állították össze. Megvalósításába utóbb *Juhász István intézeti tanárt, K. Sebestyén József, *Pataki József kutatókat is bevonták. A szakosztály feladata volt „az *Erdélyre vonatkozó forrásanyag közzététele (középkori és újkori okmánytár, írók munkái), különös tekintettel a településtörténeti szempontokra”, az országrész politika-, gazdaság-, művelődéstörténeté­nek kutatása, továbbá „Erdély történeti bibliográfiájának összeállítása, a magyarság és a nemzetiségek viszonyának feltárása, az *erdélyi román uralom történetének megírása” (Tamás Lajos). A 100 kötetesre tervezett Erdélyi Okmánytár (Monumenta Transsilvanica) megjelent darabjai: Varjas Béla: XVI. századi orvosi könyv (Kv. 1943); *Jakó Zsigmond: A gyalui vártartomány urbáriumai (uo. 1944); Veress Endre: Báthory István lengyel király és *erdélyi fejedelem levelezése. I–II. (uo. 1944). Az ETI közép- és újkori kérdéseket tárgyaló önálló kötetei: Balogh Jolán: Az *erdélyi renaissance. I. (uo. 1943); *Pataki József: Anjou királyaink és a két román vajdaság (uo. 1944); Szabó Dénes: Apor-kódex (hasonmás kiadás 1942). Az intézet 1940–41. évi évkönyvében megjelent történelmi tanulmányok a 22 éves román uralom kérdéskörébe illeszkednek: *Bíró Vencel: Gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök a román szenátusban; I. Tóth Zoltán: Az Astra románosító tevékenysége a Székelyföldön; *Venczel József: Az *erdélyi román földbirtokreform. A következő évkönyvek néhány fontosabb történelmi tárgyú tanulmánya: *Juhász István: A középkori nyugati misszió és a románság (1942); *Makkai László: Szolnok-Doboka megye magyarságának pusztulása a XVII. század elején (1942); László Gyula: A népvándorlás lovas népeinek ősvallása (1943); *Entz Géza: Az *erdélyi műtörténetírás kérdéseihez (1944); Nagy Jenő: Az *erdélyi szász eredet- és *nyelvjáráskutatás története (1944). Többségükből különnyomat is készült.

Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület ebben a néhány évben immár korlátozás nélkül folytathatta hagyományos múzeumi gyűjtő- és tudományos feldolgozó munkáját. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály rendszeresen megtartotta tudományos felolvasóüléseit, a népszerűsítő előadássorozatok szervezését megosztotta a Szabadegyetemmel. A dési és a besztercei vándorgyűlés történész előadói (*Roska Márton, *Makkai László, *Entz Géza, Mályusz Elemér) a honfoglalás *erdélyi vonatkozásairól, az országrész magyar népességéről, *művészeti emlékekről értekeztek. Az előadások szövege megjelent a vándorgyűlések emlékkönyvében. Az egyesület központi kiadványaiban nagyszámú értékes történelmi tanulmány jutott el az olvasókhoz. Az *Erdélyi Múzeum egyre testesebb köteteiben negyedszáznyi történelmi tárgyú írás jelent meg, s többségüket az ETF sorozatában is terjesztették. Tárgyuk miatt széles érdeklődésnek örvendtek a következők: I. Tóth Zoltán: Iorga Miklós és a székelyek román származásának tana (1941); Borbély Andor: Erdélyi városok képeskönyve 1736-ból (1943); *Entz Géza: A középkori székely *művészet kérdései (1943); László Gyula: Erdély településtörténetének vázlata Szent István koráig (1943); *Makkai László: Az *erdélyi románok a középkori magyar oklevelekben (1943); Mikecs László: A moldvai katolikusok 1646–47. évi összeírása (1944); Balogh Jolán: Pákei Lajos rajzai Kolozsvár építészeti emlékeiről (1944).

Az EME gyűjteményeiből alakult *Erdélyi Nemzeti Múzeumnak a tárgyi emlékeket őrző Érem- és Régiségtára a kényszerű távollétéből visszatért *Roska Márton igazgatása alá került. Az állomány szükségszerű leltározásában, átrendezésében elsőbbséget élvezett a marosdécsei rézkori és a Kolozsvár-Zápolya utcai honfoglalás kori temető három évtizede rendezetlenül heverő becses anyaga. Az igényes munkát, valamint a közlést a feltárások egykori irányítója, a nyugdíjból visszahívott Kovács István végezte. Az anyagrendezés és a feltárások a fiatal erők jó iskolájának bizonyultak. A végül is irodalomtörténész, illetve néprajzos tudományterületet választó Szabó György és ifj. Kós Károly Roska körösbarlangi (Igrice barlang), ill. nagyesküllői (Eskü­halom) ásatásainál kezdte tudományos pályáját. Mozsolics Amália múzeumőr Gyaluban ásatást vezetett, és tanulmányt közölt a magyarországi bronzkor kronológiájáról. A beresz­telki feltárás irányítását Novák József adjunktus, a hordóit Pálfy Antal gyakornok végezte. *Buday Árpád évtizedekkel korábban megkezdett porolis­sumi feltárásainak folytatásával az MNM szakemberét, Radnóti Aladárt bízták meg, aki mellett a fiatal kolozsvári pályatársak a provinciális római és a dák régészet alapjaival ismerkedhettek. A feldolgozások közlésére az intézet – a Pósta Béla-féle Dolgozatok az *Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából folytatásaképp – elindította a Közlemények az *Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából című kiadványt. A folyóirat első számát a kolozsvári régészeti iskola megteremtőjének, Pósta Bélának szentelték (1941). A következő számok írásai közül kiemelkednek Kovács Istvánnak a Zápolya utcai, ill. a marosdécsei ásatások eredményeit bemutató közleményei (1942, 1944), valamint *Roska Márton szintézise (A kolozs­korpádi II. kulturfacies emlékei *Erdélyben. 1944).

Az *Erdélyi Nemzeti Múzeum *Levéltárának közvetlen irányítását a múzeumi és *levéltári főigazgatóként újból szolgálatba lépett *Kelemen Lajos végezte. Az intézmény hagyományos magyar vezetésének helyreállítását követően, a megnövekedett bizalom jeleként újabb családi és közületi *levéltárak kerültek – letét vagy vásárlás útján – az intézmény gondozásába: a gróf Telekiek kővár­hosszú­falusi *levéltára, a branyicskai báró Jósika család hitbizományi *levéltára, a csicsókeresztúri Torma család *levéltára, a sárospataki Pataki család *levéltára, az *Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület irattára stb. E rövid időszakban az évi gyarapodás a századelő – szintén *Kelemen Lajos nevéhez kötődő – gazdagodásához mérhető. A tervezett *erdélyi kerületi *levéltár hatáskörében hagyva a hatósági *levéltárak anyagának gyűjtését, a román és a szász társadalomra bízva saját emlékeinek gondozását, a *Levéltár vállalta „az *erdélyi magyarság teljes magánlevéltári anyagának tervszerű gondviselését és védelmét”, s jó úton haladt afelé, hogy „az *erdélyi magyarság nemzeti *levéltárává” fejlődjék (*Jakó Zsigmond). Lelkes pályakezdő szakemberek (*Jakó Zsigmond segédőr, *Entz Géza) és külső erők (egyetemi hallgatók) bevonásával megindult a hatalmassá duzzadt gyűjtemény új, egységes elvek szerinti rendezése. Hamarosan mutatkoztak a regesztázó és feldolgozó munka első eredményei (*Jakó Zsigmond*Valentiny Antal: A torockó­szentgyörgyi Thorotzkay család *levéltára. Kv. 1944), s újabbak várták nyomdába küldésüket. A *Levéltár eleget *tett hivatásának: a hazai ~ élő, működő *műhelyeként vált ismertté.

Az 1940 és 1944 között született gazdag történeti irodalom jellemzésére bízvást átvehetjük *Faragó Józsefnek az ETI tevékenységét értékelő megállapítását: „Szinte hihetetlen, de való, hogy mindez négy év alatt jelent meg.” A színvonalas dolgozatok, monográfiák, módszertani útmutatók mindmáig a kutatás időtálló forrásmunkái.

Az 1944. őszi frontátvonulás, az ezt követő hatalomváltozás és politikai átalakulás közvetlenül befolyásolta a tudományos életet. A történettudomány intézményi háttere ugyan megmaradt, ám jelentősen módosult. 1945-ben a *Ferenc József Tudományegyetem helyét átvette a román állami alapítású Bolyai Tudományegyetem. A magyar állampolgárságú egyetemi oktatók egy részének távoznia kellett (Baráth Tibor, *Roska Márton), többségük azonban helyben maradt (Balanyi György, *Entz Géza, *Felvinczi Takács Zoltán, László Gyula, *Makkai László), és a helyiekkel egyetemben (*Bíró Vencel, *Jakó Zsigmond) meghatározó szerepet játszott az új egyetemen az oktatás magas színvonalának biztosításában. A megváltozott politikai viszonyok miatt nevet változtató ETI – EMTI – az új egyetem keretében működött, s ez megkönnyítette munkájuk összehangolását. A két intézmény az EME-vel együtt alakította ki közös tudományos tervét (1946). Az *erdélyi valóság megismerését célzó távlati kutatás 16 témája közül a történeti vonatkozásúak feldolgozásának irányítását László Gyula (ős-, ó- és népvándorlás kori településtörténet), *Jakó Zsigmond (közép- és újkori településtörténet), *Venczel József (a népesedéstörténet statisztikai forrásai), Imreh István (az *erdélyi falu társadalma), *Jordáky Lajos (az *erdélyi város társadalma) vállalta. A tervek között szerepelt a néhány éve elindult Erdélyi Okmánytár sorozatának folytatása. Közeli feladatként egy 1848–49-es *Erdélyi Emlékkönyv kiadását tervezték. A nagy ívű terv megvalósítását a munkatársak akkoriban megjelent tanulmányainak színvonala szavatolta (Balanyi György: Assisi Szent Ferenc, a *demokrácia hőse. 1947; *Bíró Vencel: A kolozsvári jezsuita egyetem szervezete és építkezései a XVIII. században. 1945; Imreh István: Katonák, jobbágyok, jövevények. Adalékok a székely társadalom ismeretéhez. 1946; Incze Miklós: Agrárreformok Közép- és Délkelet-Európában. 1946; *Jakó Zsigmond: Adatok a dézsma fejedelemség kori adminisztrációjához. 1945; *Jordáky Lajos: A tudományos szocializmus Franciaországban. 1946; Szabó T. Attila: Kolozsvár települése a XIX. század végéig. 1946). Változatos tematikájuk az *erdélyi történész társadalomban fellelhető sokszínű *szemlélet jelenlétére utal. A terhes politikai légkör ellenére a tudományos életet átmenetileg egészséges vitaszellem, ideológiai-politikai tolerancia jellemezte.

A kommunista diktatúra előrevetülő árnyékának első jeleként, az „elvtelen magyar egység”-gel való leszámolás jegyében, a hatalom megkezdte az *erdélyi magyar tudományosság korlátok közé szorítását. 1947-ben megtiltották a terjedelmében már amúgy is összezsugorodott *Erdélyi Múzeum 1946. évi számának terjesztését. Megjelenés után rögtön bezúzatták a jogtörténet vendégtanárának, Bónis Györgynek alapvető művét (Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. 1947), azzal a kifogással, hogy benne felfedezhetők Max Weber eszméi, a szerzőt pedig kiutasították az országból. Az ideiglenesen megtűrt szabad szellem leáldozásának újabb jeleként a 70 éves *Kelemen Lajos tiszteletére kezdeményezett emlékkönyv is zúzdába került, mindössze öt példánya maradt (ezeket maga a szerkesztő, Szabó T. Attila köttette be és őrizte meg). Szerencsére az egyes tanulmányok önálló kiadványok formájában még eljuthattak az olvasókhoz.

A kommunista hatalomátvétel után az egyedi tilalmakat az intézmények felszámolását célzó általános támadás váltotta fel. A jogi személyek feloszlatását kimondó miniszteri rendelet értelmében az EMTI és az EME megszűnt (1949). Az egyesületek jogi személyiségének megvonását s egyúttal felszámolásukat követően a tárakat, gyűjteményeket államosították, román állami intézményekbe (a Román Akadémia, Egyetemi Könyvtár, Állami *Levéltár) olvasztották be, személyzetüket rendre kicserélték. A nagy múltú magyar intézmények elveszítették nemzeti jellegüket, a magyar tudományosságban betöltött szerepüket. A néhány éve még megvalósíthatónak tűnő nagyszerű közös tudományos tervek hamvukba hullottak.

A Bolyai Tudományegyetem ugyan türelmi időt kapott, de ott is elkezdődött a politikai indíttatású tisztogatás. A szerződések szokásos évi megújításának megtagadása után a magyar állampolgárságú vendégtanároknak el kellett hagyniuk az országot (1948–50). A hazai oktatók közül egyesekre koncepciós per, börtön várt (Balogh Edgár, *Jordáky Lajos, *Venczel József), másokat eltávolítottak az egyetemről (*Jakó Zsigmond, Szabó T. Attila), jobb esetben nyugdíjaztak (*Bíró Vencel). A tanügyi reformot követően (1948) az egyetemi oktatásban monopolhelyzetbe került a történelmi materialista *szemlélet, az osztályharcos dogmatizmus. A hullámvölgybe jutott történetírásban eluralkodtak a politikai töltetű, szokványos tárgykörök (szláv-orosz történelem, dáko-román eredet, a „három román ország” egysége, a parasztság antifeudális harcai, a munkásmozgalom). Úgy tűnt, hogy a ~ hiteles művelésének ideje leáldozott. A megfiatalodott, ám kutatói tapasztalattal nem rendelkező tanári kar munkájában az egyetemen a tudományművelés háttérbe szorult. Olyan álláspont is létezett (Bányai László), amely – azzal érvelve, hogy „a tudományos munka végzése elsősorban az újonnan létesített akadémiai intézetek feladata” – száműzte volna a kutatást az egyetemről. Ez a vélemény egybevágott a kommunista hatalom ama szándékával, hogy a hazai magyar szellemi életet a szépirodalomra korlátozza. Egyelőre azonban a *Jakó Zsigmond által képviselt álláspont győzedelmeskedett, ő ugyanis azt vallotta, hogy egyetem tudományos munka nélkül nem létezhet. Az 1953–54-es tanévtől rendszeresen elkészült a tanszék tudományos terve, 1956-ban pedig megfogalmazódott az ötletszerű tervezgetések helyébe lépő „átfogóbb távlati terv” kidolgozásának igénye. Az éles viták eredményeként született határozat szerint a romániai magyar történészek sajátos feladata, hogy „az egész ország fejlődése szempontjából fontos általános kérdések *erdélyi vonatkozásainak, az itt élő magyarság múltjának, valamint a román–magyar kapcsolatoknak a tisztázása által elősegítsük az ország történetkutatását” (*Bodor András*Jakó Zsigmond, 1956).

A Bolyai Tudományegyetemen folyó kutatómunka első bemutatására az intézet névadója születésének másfél százados évfordulóján kiadott kötet nyújtott alkalmat. Az ünnepi kiadványban három történelmi tárgyú dolgozat kapott helyet: *Cselényi Béla Bolyai Jánosra vonatkozó életrajzi adatokat, *Jakó Zsigmond leveleket, *Benkő Samu *kéziratokat közölt. Az intézmény fennállásának tizedik évfordulóján megjelent gyűjteményes kötetben öt történelmi tanulmány kapott helyet (*Bodor András: A mezőgazdasági viszonyok a római Dáciában; *Demény Lajos*Pataki József: A huszita forradalmi mozgalom elterjedése hazánkban és hatása a parasztok 1437–38. évi felkelésére; Vágó Béla: Osztályviszonyok és osztályharcok a Székelyföldön a határőrség szervezésének éveiben; *Kovács József: Parasztmozgalmak az *Erdélyi Szigethegységben és környékén az 1848–1849-es forradalmat követő években; Vajda Lajos: A nagyipar helyzetéről *Erdélyben a XX. század első éveiben). A tanszékek négy sorozat kiadására kötöttek szerződést, a következő témakörökben: az 1848–49-es forradalom, a székely történelem, Kolozsvár története, gazdaságtörténet. Ezekből azonban csak az utóbbi valósulhatott meg: a Gazdaságtörténeti Tanulmányok kötetei, amelyek *Benkő Samu, *Csetri Elek, Imreh István, *Jakó Zsigmond, *Kovách Géza és *Kovács József önálló tanulmányait, illetve tanulmánygyűjteményét juttatták el az olvasóhoz. Felmerült a kutatómunka állandó fórumának szükségessége is: „Folyóirat nélkül egész tudományos tevékenységünk csak az asztalfióknak szólhat” (Vágó Béla). A kolozsvári egyetemek kétnyelvű tudományos közlönyének (A kolozsvári Victor Babeş és Bolyai Tudományegyetem Közleményei. I–II. 1956–57, Studia Universitatum Victor Babeş et Bolyai. III. 1958) történet-, nyelv- és irodalomtudományi sorozatában arányosan kaptak helyet a két intézmény magyar és román oktatói. A *Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelent emlékkönyv viszont már az *erdélyi magyar történettudomány reprezentatív termékének bizonyult. A Bolyai Tudományegyetem kiadványa, a 46 tanulmányt tartalmazó vaskos kötet – bár néhány hazai román, ill. anyaországi magyar szakember dolgozatának is helyet adott – a Romániában folyó magyar nyelvű tudományművelés nagykorúságát, életképességét bizonyította. Román történész (C. Daicoviciu) leplezetlen véleményét idézzük a könyvről: „Eddig nem sokra tartottuk a Bolyai Egyetemet, most azonban látjuk, hogy komoly vetélytársak lettetek.” Az alapvetően politikai okon túl talán az idézett szövegben megbúvó emberi-tudományos indíték is szerepet játszott a magyar egyetem rövidesen sorra kerülő beolvasztásában.

A Bolyai Tudományegyetem felszámolásával (1959) megszűnt a magyar nyelvű tudományművelés intézményi háttere, de a személyi feltételek is szűkösebbekké váltak. A megszűnt magyar egyetem egyes előadói rövidesen egyetemi állásukat vesztették (*Ferenczi István, Borbáth Ká­roly), ugyanakkor adminisztratív eszközökkel akadályozták az utánpótlást: harminc év alatt a BBTE történész tanári kara mindössze egy fiatal magyar oktatóval (*Csucsuja István) gyarapodott, miközben a nyugdíjkorhatárt elérteket az egyetem nem pótolta, a 80-as évek közepén pedig a magyar nyelvű történészcsoportot is felszámolta. 1989-ben az egyetem immár magyar tagozat nélkül működő történelem szakán alig maradtak magyar oktatók. Megszűntek a kutatási eredmények számára nyilvánosságot biztosító fórumok. A sorozatindítónak szánt Kelemen Emlékkönyv folytatás nélkül maradt. A névmódosításon átesett folyóirat (Studia Universitatis Babeş–Bolyai) egyre kisebb, ingadozó számban, rendszertelenül közölt magyar nyelven írt történelmi tárgyú tanulmányokat, 1965-től pedig a gyéren jelentkező magyar szerzők írásai is kizárólag román nyelven jelentek meg.

A Bolyai Tudományegyetem felszámolásával intézményi háttér nélkül maradt a romániai magyar tudományosság egésze, hiszen az akadémiai intézetek, az állami kézre került múzeumok, *levéltárak, könyvtárak, a főiskolák nem vállalták fel a magyarság sajátos tudományos igényeinek képviseletét. Az a néhány magyar kutató, akit megtűrtek falaik között, az intézményi tervben szinte kizárólagos témákhoz (román kontinuitás, román egység, munkásmozgalom) a magyar forrásanyagból adatokat szállító leminősített napszámossá vált. A romániai magyar történészek egyre fogyatkozó csapatának tagjai visszavonultak egyéni, magányos *műhelyeikbe, az asztalfióknak írtak.

Ebben a helyzetben a politikai nyomásnak a hatvanas évek végén kezdődő átmeneti mérséklődése hozott változást, s ez előnyösen befolyásolta a hazai magyar kutatást. A bukaresti Történettudományi Intézet keretében *Demény Lajos vezetésével nemzetiségtörténeti kutatócsoport létesült. Előkerültek az asztalfiókok mélyén rejtőzködő *kéziratok, s a Kriterion és más kiadók jóvoltából gyűjteményes kötetek sora látott napvilágot (B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk *Erdélyben. 1970; *Benkő Samu: A helyzettudat változásai. 1971; *Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. 1976; Spielmann József: A közjó szolgálatában. 1976; *Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. 1981; Vita Zsigmond: Művelődés és népszolgálat. 1983 stb.). A kollektív tanulmánykötetek sorában időrendben legelső volt a Korunk Évkönyv 1973, amely a romániai magyar tudományosság kistükre kívánt lenni: a tudományok széles körét – benne a históriát is – képviselő dolgozatokat gyűjtött egybe. Kizárólag történelmi tanulmánykötetek jelentek meg: A magyar nemzetiség története és testvéri együttműködése a román nemzettel (szerk. Bányai László, 1976); Székely felkelés 1595–1596 (szerk. *Benkő Samu, *Demény Lajos, Vekov Károly, 1979); hatalmas szellemi energiák összpontosítását igénylő, alapos kritikai apparátussal felszerelt monográfiák láttak napvilágot: *Benkő Samu: Bolyai János vallomásai (1968); Imreh István: A rendtartó székely falu (1973) és A törvényhozó székely falu (1983); *Egyed Ákos: Háromszék 1848–1849 (1978); *Csetri Elek: Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979); Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban (1979); *Jordáky Lajos: Az *erdélyi némafilmgyártás története (1980); Dávid László: A középkori Udvarhelyszék *művészeti emlékei (1981); Vajda Lajos: Erdélyi bányák, kohók, emberek, századok (1981) stb. Az *erdélyi emlékirat-irodalom körébe eső írások igényes kritikai sorozatában, az ún. *fehér könyvekben fontos, gyakran kiadatlan, forrásértékű művei váltak hozzáférhetővé: Wass Pál: Fegyver alatt (közzétette, bevezette *Csetri Elek, 1968); Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok (*Jakó Zsigmond, 1970); Teleki Sándor: Emlékezzünk régiekről (*Csetri Elek, 1973); Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (*Jakó Zsigmond, 1974); Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga (*Juhász István, 1974); Varga Katalin pere (Kiss András, 1979); Wesselényi István: Sanyarú világ. I–II. (*Magyari András, a második kötet *Demény Lajossal, 1983–85). A jövendő kutatásokhoz adalékokat szolgáltató forráskiadványok láttak napvilágot: *Jakó Zsigmond*Juhász István: Nagy­enyedi diákok 1662–1848 (1979); Székely Oklevéltár. Új sorozat I–II. (közzéteszi *Demény Lajos és *Pataki József). Egyes kötetek az érdeklődő olvasó vagy kutató számára hozzáférhetővé *tették a tudós elődök életművének maradandó, hasznosítható értékeit: *Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. I–II. (szerk. B. Nagy Margit, 1977–82); László Ferenc: Táj és tudomány (szerk. László Attila, 1978). A közvetlen pártirányítás alatt dolgozó Politikai Könyvkiadó magyar szerkesztősége szintén módját ejtette annak, hogy válogatásokat közöljön a közelmúlt *erdélyi magyar baloldali mozgalmainak dokumentumaiból: Fuchs Simon: Szavukkal szólt a Történelem (1971); *Jordáky Lajos: Szocializmus és történelem (1974); Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó (1977). Ugyanennek a kiadónak a *haladó hagyományaink ápolását szolgáló *Testamentum sorozatában, történészek közreműködésével megjelent néhány dokumentumkötet, monográfia: Beke György: Veress Sándor tolla és körzője (*Benkő Samu előszavával, 1976); Márki Sándor: Népek közeledése (*Kovách Géza előszavával, 1976); *Demény Lajos: Paraszttábor Bábolnán (1977); Jor­dáky Lajos: Józsa Béla (1978). Jelenkori emlékirat-irodalmunk szépírók tollából származó néhány darabja a *romániai magyarság két világháború közötti évtizedeinek történetére vonatkozólag kínált a ~ által is felhasználható tényanyagot (Nagy István, Kacsó Sándor, Kemény János, Barta­lis János, *Szentimrei Jenő önéletrajzi visszaemlékezései), amelyekhez közéleti emberek írásai csatlakoztak: Demeter János: Századunk sodrában (1975); Balogh Edgár: Szolgálatban (1978); Bányai László: Kitárul a világ (1978) és Válaszúton (1980); *Mikó Imre: A csendes Petőfi utca (1978).

Az egyetemes és a magyar kultúra értékeinek közvetítésére vállalkozó népszerű *Téka sorozat számos kötetét történészek gondozták; a bevezetők valójában igényes tanulmányok, jegyzetanyaguk pedig tájékoztatást nyújt a kor viszonyaiban. Válogatás a gazdag termésből: Erasmus világa (Dankanits Ádám válogatásában és előszavával, 1970); Richard de Bury: Philobiblon (*Bodor András fordításában, *Jakó Zsigmond bevezető tanulmányával, 1971); Erdélyi jobbágyok panaszlevelei (*Kovách Géza, 1971); Deák Farkas: Fogságom története (*Kovács József, 1972); Torma Zsófia levelesládájából (Gyulai Pál, 1972); Székely vértanúk 1854 (Károlyi Dénes, 1975); Utazások a régi Európában (Binder Pál, 1976); Bethlen Gábor: Levelek (Sebestyén Mihály, 1980). A nagyközönség történelmi tájékozódásának megkönnyítését szolgálta a *Bodor András, *Cselényi Béla, *Csetri Elek, Imreh István, *Magyari András és román kartársaik összeállításában készült Történeti kronológia. I–II. (1976). A Művelődéstörténeti tanulmányok I–II. (1979–80) a romániai magyar történetírás periodikusan megjelenő fórumának ígérkezett, publikálási lehetőséget nyújtott a bizonyítani akaró középkorú és kezdő kutatóknak (Balogh Béla, Benkő Elek, Kiss Ferenc, Kovács András, Oszóczki Kálmán, Sebestyén Kálmán, Sipos Gábor, Szabó Miklós, Tonk Sándor, Varga Árpád).

A Művelődéstörténeti tanulmányok harmadik kötetének megjelenését azonban a felső kiadói hatóságok már megakadályozták, a fehér könyvek sorozatát leállították, s több tucatnyi *kézirat előkészítését kellett a szerkesztőségi íróasztalfiókokba rejteni a jövendő reményében. (Erről a helyzetről ad képet A Kriterion *műhelyében címmel megjelent kötetnyi interjú Domokos Gézával, a kiadó igazgatójával. Bp. 1988.) A 80-as években „a pártállam tudománypolitikája az aktuálpolitika és a marxista ideológia eszközévé silányította a históriát” (*Jakó Zsigmond).

A romániai magyar történészek legjava nem csatlakozott a megvásárolt áltudósok szolgahadához: „Egyetlen védekezési lehetőségünk maradt: a némaság” (*Benkő Samu).

A kommunizmus bukása nyomán, „a pártirányítás megszűntével történetíróink visszanyerték alkotói szabadságukat” (*Csetri Elek). 1990-től rendre sikerült újjáteremteni a tudományos kutatás legelemibb anyagi, intézményi és személyi feltételeit. A változás legelső napjaiban újjászerveződött EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya felvállalta az *Erdély-szerte dolgozó magyar történészek munkájának összehangolását, újraindított kiadványai (*Erdélyi Múzeum, *Erdélyi Tudományos Füzetek, *Erdélyi Történelmi Adatok) közlési lehetőséget teremtettek számukra. A fokozatosan kiépülő kutatóintézetének magját épp fiatal történészek alkotják. Az állami vagy önkormányzati kezelésben lévő intézmények közül a székelyföldi múzeumok jártak élen a magyarságkutatás feltételeinek megteremtésében. A megújult *Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely Múzeum Acta (Siculica) címmel magyar–román nyelvű közös évkönyvet bocsátott a kutatók rendelkezésére (szerk. Kónya Ádám, 1995). Az utóbbi intézmény 2004-ben útjára indította saját közlönyét (A Csíki Székely Múzeum Évkönyve, szerk. Gyarmathy Zsolt). Rendszeresen megjelenő évkönyv hiányában a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum (összefogva a hasonnevű alapítvánnyal és kulturális egyesülettel) útjára bocsátotta a Múzeumi Füzetek sorozatát (szerk. Zepeczaner Jenő, 1990) és a székelykeresztúri *Molnár István Múzeum is saját kiadvánnyal jelentkezett (2009). Alkalomszerűen más *erdélyi múzeumok is vállalkoznak két- vagy háromnyelvű kötetek kiadására (a Szatmár Megyei Múzeum kismonográfia sorozata, tanulmánykötetek, szerk. Kiss Imola, Szőcs Péter Levente; a Gyulafehérvári Egyesülés Múzeuma egyháztörténeti kötete). A gyors egymásutánban alakuló közművelődési egyesületek, alapítványok további alkotói *műhelyeket és kiadási lehetőségeket kínálnak az elszigetelten dolgozó kutatók számára (Firtos Művelődési Egyesület, Korond – Hazanéző, szerk. Ambrus Lajos; Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Kovászna – előadás­gyűjtemé­nyek, szerk. Gazda József; Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, *NagyváradPartiumi Füzetek, szerk. Dukrét Géza). Ám továbbra is hiányosak a tudományos munka személyi feltételei. Aggasztó­an alacsony a magyar múlt feltárását, a szaktudomány magyar nyelvű művelését vállaló hivatásos kutatók száma. A Belügyminisztérium hatáskö­rében maradt *levéltárakból és több más intézményből – a gondjukra bízott anyag nyelve, jellege, az intézmény magyar múltja ellenére – szinte teljesen kiszorultak a magyar kutatók. A nyugtalanító szakember-utánpótlás neveléséről a BBTE-n újból beindult magyar nyelvű (önálló történelem vagy régészet, *művészettörténet, valláspedagógia, könyvtártan, *levéltártan, nemzetközi kapcsolatok képzéssel összekapcsolt történelem) szakcsoportok hivatottak gondoskodni. A korszerű intézményi keretek személyi és anyagi feltételeinek biztosításában az *erdélyi magyar történeti kutatás maga mögött érezheti az MTA és más magyarországi tudományos-kulturális intézmények önzetlen segítségét. Közel évszázados szétszakítottság után újjászületőben az egységes magyar tudományosság.

A nehézkesen alakuló, sokszor barátságtalan feltételek ellenére az ezredforduló *erdélyi magyar történetírása jelentős eredményeket mondhat magáénak. Hosszú szünet után újraindult a források szervezett felkutatása és közlése: a jövendő tudományos munka egyetlen biztosítéka. Az évtizedeken át jóformán magányosan dolgozó tapasztalt idősebb nemzedék mellé felnőtt a dolgozni akaró fiatal kutatók népes tábora, ezért a részkérdések feldolgozásában nem szűkölködünk. Még nem jött el az ideje egy összefoglaló *Erdély-történet megírásának. Az EME által szorgalmazott munkának csak résztanulmányai készültek el (Kovács Kiss Gyöngy, *Egyed Ákos munkái). A hiányt részben pótolják a jelenkori történetírásunk nagyjait köszöntő emlékkönyvek, melyeknek dolgozatai ezer év történetéből választották témájukat (*Jakó Zsigmond 1996, Imreh István 1999, *Demény Lajos 2001, *Magyari András 2002, Kiss András 2003, *Csetri Elek 2004, *Benkő Samu 2008). Ugyanez elmondható a tájegységek, települések, közösségek múltjának szentelt tanulmánykötetekről, az adott tárgykörökben született gyűjteményes kötetekről. A nagy témakörök monografikus feldolgozásának egyedülálló példája *Pál-Antal Sándor Székely önkormányzat-története (Mv. 2002), amely a kezdetektől a megszűnésig végigkíséri a választott jelenség alakulását.

Az ős-, ó- és középkori régészeti kutatások hiányzó összefoglalását igyekszik pótolni *Székely Zoltán válogatott tanulmányainak posztumusz kiadása (2002). E hosszú történelmi időnek egyetlen szűk területre vetített régészeti eredményeit összegezi Benkő Elek (A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája. 1992), ill. *Németi János (Nagykároly környékének régészeti repertóriuma. 1999), és készül a Csíki-medence leleteinek összefoglaló számbavétele. *Székely Zsolt kötetében a székelyföldi bronzkori kutatások számbavételére vállalkozott (1997). Bajusz István folytatja a római *Dacia Porolissensis táborhelyeinek kutatását, és e munkájával párhuzamosan a kolozsvári egyetemen folyó magyar nyelvű régészképzést irányítja. Csaknem száz évig tabuként kezelt régészeti korok megtalálták a maguk hivatott kutatóit: Körösfői Zsolt és *Székely Attila Székelykeresztúron népvándorlás kori, gepida temető feltárásába kezdett, Gáll Erwin és Gergely Balázs korábban megásott honfoglalás kori temetők anyagának példás közlését végezte el (Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez. Kv. 2009). Folyóiratokban szétszórt számtalan dolgozat után *Ferenczi István önálló füzetekben ismertette a kora Árpád-kori keleti magyar határral kapcsolatos elméletét (Sóvidéki várainkról. Korond 1994), és fiatal szakemberek (Dénes István, Bordi Zsigmond Loránd, Sófalvi András) vállalkoztak a székelyföldi védművek vitatott korának, rendeltetésének megnyugtató tisztázására. Sokasodnak a középkori várainknál, templomainknál kezdeményezett ásatások (Alsórákos – Tepővára, Ojtozi-szoros – Rákóczi-vár, Szárhegy – Lázár-kastély, Csíksomlyó – plébániatemplom, Székelyhíd – református templom). A régészek örvendetesen szaporodó fiatal csapatának kutatómunkáját a Pósta Béla Egyesület fogja össze (2003), amely – az *Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvánnyal karöltve – a száz év előtti szaklap felújításával teremtett tagjai számára közlési lehetőséget (Dolgozatok az *Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. 2006).

A középkori kutatási eredményeket számszerűleg kevés, tartalmát tekintve annál értékesebb kötet képviseli. *Jakó Zsigmond két forráskiadványa (A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei. I–II. 1990; Erdélyi Okmánytár. I–II. 1997–2004) a hazai illetékes körök akadékoskodása miatt a Magyar Országos *Levéltár Forráskiadványok sorozatában jelenhetett meg. Az újszerű, kivonatokban történő közlés az *erdélyi magyar történeti kutatás nemzetközi összehasonlításban is rangos képviselője, jövendő kutatások megkerülhetetlen kiindulópontja. Egyszemélyes munkájába *Jakó Zsigmond bevonta a fiatal kutatók maga teremtette kis csapatát, amely átvette és folytatja a forrásfeltáró és -kiadó tevékenységet. *Valentiny Antal hat évtizede elkezdett, ám félbemaradt munkáját, a Wass család cegei *levéltárának közlésre való előkészítését *W. Kovács András fejezte be; a kötet az EME újraindult Erdélyi Nemzeti Múzeum *Levéltára sorozat része (2006). *Entz Gézának az EME kiadásában megjelent életmű-koronája (Erdély építészete a 11–13. században. 1994; Erdély építészete a 14–16. században. 1996) az eddigi kutatások összefoglalása, egyben a további *művészettörténeti kutatást szolgáló kimeríthetetlen forrásközlemény. Benkő Eleknek a régészet és a *művészettörténet határait súroló munkája *Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi jegyzékét tartalmazza (2002), Kémenes Mónika Csík-, Gyergyó- és Kászon­szék közép- és újkori kályhacsempéinek listáját közölte (2005).

A leggazdagabb termést az *erdélyi újkor kutatása mutatja fel. A forráskiadványok  sorát kora újkori kútfők indítják, élükön a *Székely Oklevéltár új sorozatának III–VIII. kötetével (közzétette *Demény Lajos, *Pataki József, Tüdős Kinga, 1994–2006). A gróf *Mikó Imre által útjára bocsátott, ám hat évtizede elakadt *Erdélyi Történelmi Adatok sorozata városi jegyzőkönyvek közlésével indult újra: Torda város tanácsi jegyzőkönyve 1603–1678 (Wolf Rudolf, 1993), Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei (Kovács András, 1998). A sort az EME kutatóintézetének a fejedelemség korára szakosodott csoportja folytatta: Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó elkezdte az *erdélyi fejedelmek megmaradt Királyi Könyveinek kiadását (2003, 2009), Bogdándi Zsolt és Gálfi Emőke az *erdélyi káptalan egykorú jegyzőkönyveinek regesztákban való közlésére vállalkozott (2006). *Pap Ferenc a gazdaságtörténet kiapadhatatlan forrását, a kolozsvári harmincadjegyzékeket adta közre (2000), Rüsz-Fogarasi Enikő pedig két kötetben a kolozsvári Szentlélek- és Szent Erzsébet-ispotályok 17. századi számadáskönyveit (Bp. 2006–2009). A Kolozsvári emlékírók 1603–1720 (válogatta *Pataki József, bevezette Bálint József) a *fehér könyvek sorozatát folytatja (1990). Az 1701 és 1722 közti maros­széki összeírások sajtó alá rendezésével (*Pál-Antal Sándor, Mv. 2005) útjára indult a székely székek 18. századi forrásainak kiadását tervező sorozat. *Magyari András II. Rákóczi Ferenc 1704-ben összeírt *erdélyi hadseregének jegyzékét (1994), Imreh István a madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyvét *tette közzé (1994).

Az *Erdélyi Fejedelemség az *erdélyi önazonosság legjellegzetesebb megfogalmazódása: ezt tükrözi a kora újkori feldolgozások tekintélyes száma. A változás, a fejlődés bemutatásának szándéka magyarázza, hogy a fejedelemség korának rajza gyakran párosul az azt követő Habsburg-korszak vizsgálatával. Imreh István a Bethlen Gábor-i gazdálkodás előremutató vonásait ragadja meg (1992), Huszár Lajos, *Pap Ferenc és *Winkler Judit igényes, tetszetős monográfiája az *erdélyi éremművességet mutatja be (1996). A *levéltáros Kiss András korokon átívelő tanulmánykötetei (1995, 2003) kiadatlan forrásokat, a jogtörténet, a városi önkormányzat körébe tartozó feldolgozásokat közölnek, a történeti tudatban hibásan rögződött forrásértelmezéseket he­lyesbítenek. *Kovách Géza egy mostohán kezelt tájegység, a Bánság példáján keresztül keresi gazdaság és társadalom összefüggéseit (1998). Balogh Judit a székely nemesség kialakulásának folyamatát követi nyomon (2005), Tüdős Kinga tanulmányai a főúri és a jobbágyélet mindennapjainak és kivételes mozzanatainak *szemléletes rajzát adják (1999, 2001). Imreh István és *Pataki József monográfiája egy elfelejtett székely önkormányzat, Kászonszék népéletét hozza emberközelbe (1992). Binder Pálnak a fejedelmek román diplomatáiról írt értekezése egyként tekinthető társadalom-, ill. politikatörténeti szakmunkának (1996). Kiss András idézett kötetei, Gaal György (1995), Jeney-Tóth Annamária (2004), Kovács Kiss Gyöngy (2008) tanulmányai a kincses Kolozsvár népessége szerkezetének, belső rendjének, mindennapjainak alaposabb megismeréséhez nyújtanak új fogódzókat. A Múltunk könyvek sorozatban (szerk. Bárdi Nándor) megjelent kötet (Pál Judit: Városfejlődés a Székelyföldön 1750–1914. Csíkszereda 2003) a székely városok újkori népességének alakulását, urbanizációját, változatos szerepkörét taglalja. Dáné Veronka tanulmánya, Torda vármegye példáján keresztül, a fejedelemség korának bírósági gyakorlatát vizsgálja (2006). Kovács Kiss Gyöngy a Habsburg-hatalom berendezkedését követi nyomon, a kortársak, az emlékírók szemével (2000).

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc irodalmát gyarapító kiadványok hosszú sorából kiemelkedik *Egyed Ákos monográfiája (Erdély 1848–1849. I–II. 1998–1999), amely a források tükrében, elfogultságtól mentesen mutatja be a nagy esemény igaz történetét. A kor hangulatát hitelesen érzékeltető Wass Pál-naplót *Csetri Elek gondozta (1998). A Gyulai Lajos naplófolyamából közölt válogatás (Gyulai Lajos naplói a forradalom és szabadságharc korából. 1848. *március 5. – 1849. június 22. I–II. Bp. 2003) a hazai forrásközlés régi adósságát törleszti, egyben az *erdélyi és anyaországi kutatók (V. András János, *Csetri Elek, Miskolczy Ambrus) eredményes együttműködésének követendő példája. Demeter László, Zepeczaner Jenő, *Pál-Antal Sándor a nagy idők erdővidéki, udvarhelyszéki, maros­széki vonatkozásait mutatja be (1998, 1999, 2001). *Benkő Samu nyilvánosság elé tárta a korábban felkutatott, ám a kommunista hatalom által elhallgatott forrásokat (Documenta neglecta. Bp. 2008). *Egyed Ákos újabb kötetei gróf *Mikó Imrének, a szabadságharc bukása utáni levertség fölé kerekedő életigenlés jelképének, a jövendőt biztosító belső építkezés, a polgári átalakulás vezéregyéniségének már-már elfeledett, példaértékű életművét idézik a ma embere emlékezetébe (2005, 2008). A kiegyezés utáni dualizmus kora nem tartozik kutatóink kedvenc témái közé. Annál értékesebb Fleisz János könyve, amely az ország egyik leglendületesebben fejlődő településének, *Nagyváradnak a modern várossá alakulását követi nyomon (1997).

A változatos művelődéstörténeti irodalom egyik leggazdagabb fejezete az újkori oktatás fejlődését követi nyomon. Tonk Sándor, korábbi kutatásainak fonalát követve, Szabó Miklóssal és Szögi Lászlóval frissebb munkáikban egybegyűjtik az *erdélyi diákok újkori európai és magyarországi egyetemjárásának szétszórt adatait (1992, 1998, 2005). *Bura László és Tonk S. közölte a szatmári, ill. a marosvásárhelyi református kollégium újkori diákjainak névsorát (1994). Jakó Klára alapos kutatások eredményeként összeállította a kolozsvári jezsuita egyetem elveszettnek hitt könyvtára jegyzékét (1991). Számos résztanulmányt követően *Muckenhaupt Erzsébet monográfiája a Székelyföld legrégibb tékájának, a csíksomlyói ferences könyvtárnak a ritkaságait mutatja be (1999). Emődi András összeállította a *Nagyváradi Szemináriumi Nyomda 18. századi kiadványainak jegyzékét (2004). *Deé Nagy Anikó a könyvtáralapító Teleki Sámuel életművéhez méltó, a kiterjedt levelezést is tartalmazó műben állított emléket a magán- és a közéleti embernek, a bibliofilnek (1997). Szabó György fordításában és bevezető tanulmányával két évszázados késéssel végre megjelent *Benkő József műve, a Transsilvania specialis (Buk–Kv. 1999). *Benkő Samu elkezdte Bolyai János filozófiai értekezései *kéziratainak kiadását (2003). Kovács András hiteles alaprajzokkal, szép fényképekkel gazdagon illusztrált könyve a fejedelemség korának késő reneszánsz stílusú polgárházait, templomait, kastélyait, udvarházait mutatja be (2003). A *Nagy Balázs szerkesztette kötet (Kúriák földje. Háromszék. Sepsiszentgyörgy 2005) a háromszéki kúriák és kastélyok minden eddiginél teljesebb összeírását kínálja. A népszerűsítő irodalom legszebb hagyományait folytató Erdélyi műemlékek sorozat (fel. szerk. Szabó Zsolt) számaiban helyet kapnak a legújabb kutatási eredmények. Hivatott szerzői sorában legtöbb munkával Emődi Tamás (Szalárd, Székelyhíd, Szilágycseh, Szilágy­nagyfalu református temploma) és Kovács András (besztercei evangélikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai ferences kolostor) van jelen. Dávid Istvánnak a műfajban párját ritkító, az ipar- és *művészettörténet határán álló könyve felleltározza *Erdély újkori műemlék orgonáit (1996).

Az elmúlt 20. század máig érzelmi és politikai viharokat kavaró eseményei, fordulatai jószerint csak a legutóbbi években kerülhettek a történészek érdeklődésének homlokterébe. Megindult és nagy lendülettel folyik a korábban tiltott, tabuként vagy egyoldalúan kezelt kérdések kútfőinek felkutatása. Eredményeinek javát a Források a *romániai magyarság történetéhez (szerk. Bárdi Nándor és mások) sorozat közvetíti az érdeklődök felé. Előttünk az első feldolgozások. György Béla a királyi Romániába szakadt magyarság legjelentősebb politikai szerveződésének dokumentumait teszi a kutatók asztalára (Iratok a romániai Országos *Magyar Párt történetéhez. 1. A vezető testületek jegyzőkönyvei. Csíkszereda–Kv. 2003). Nagy György tanulmánykötete segít eligazodnunk az első világháború utáni korszak eszméinek, intézményeinek, ideológiáinak útvesztőjében (1999), *Csucsuja István könyve a kusza politikai helyzet megvilágítására vállalkozott (1998). *Balázs Sándor monográfiát szentelt az egykor Lugoson megjelent *Magyar Kisebbség című folyóiratnak, amely a két világháború közti *romániai magyarság jogvédelmét az európai kisebbségi kérdéshez kapcsolva látta megvalósíthatónak (1995). Gidó Attila a megváltozott világban helyét kereső *erdélyi zsidóság útkeresését kutatja (2009). L. Balogh Béni a két világháború közti ellentmondásos magyar–román kapcsolatok végkifejletét, a második bécsi döntést választotta könyve tárgyául (2002).

Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor forráskötete (Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között. 1944. szeptember – 1945. *március) *Erdély második világháború utáni politikai jogállásának reményeit és félelmeit megszólaltató dokumentumokat gyűjtött egybe (2004). Szabó György (1994), *Zsigmond Ferenc (1995), Ercsey Gyula (2006) hadifoglyok és munkaszolgálatosok megrázó gulág­élményeit osztja meg a szerencsésebb fiatal korosztállyal. Lakatos István visszaemlékezései a koronatanú hitelességével idézik fel az önálló szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalom tevékenységét, a berendezkedő kommunista diktatúra törvénytelenségeit, ezért könyve elsőrendű kordokumentum (Emlékeim. I–II. 2005–2007). Olasz kutató, Stefano Bottoni a kommunizmus szovjet modelljének erőszakos székelyföldi átültetését veszi górcső alá (Sztálin a székelyeknél. A *Magyar Autonóm Tartomány története 1952–1960. Csíkszereda 2008). Az 1956-os magyar forradalom *erdélyi fogadtatásának kutatói az utóbbi húsz esztendőben a korábban elhallgatott vagy elferdített eseményeket hozták be a nyilvánosság fénykörébe. Kevés visszaemlékezés, több tucat interjú végezte el a sok ezer emberi tragédia kollektív tudatunkba való átmenekítésének úttörő munkáját, majd a fél évszázados évfordulón adat­gazdag forráskiadványok vállalták a történészi megközelítéshez elengedhetetlenül szükséges alapok lerakását (Az 1956-os forradalom és a *romániai magyarság 1956–1959. Főszerk. Stefano Bottoni, Csíkszereda; 1956 *Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965. Szerk. Dávid Gyula, Kv.). És az első tényszerű feldolgozások is megtalálták a maguk kitartó kutatóját (Tófalvi Zoltán: 1956 *erdélyi mártírjai. I. A Szobosz­lai-per. II. A Sass Kálmán-per. III. A Dobai-csoport. Mv. 2006–2008). A kolozsvári magyar egyetem zaklatott múlt századi sorsának dokumentumait bemutató kiadványok közül különösen értékes a Bolyai Tudományegyetem első rektorának, Csőgör Lajosnak a visszaemlékezéseit tartalmazó kötet (szerk. Lázok János, Vincze Gábor, 1995). Az egyetem beolvasztásának, megszüntetésének fél évszázados évfordulóján újabb kötet emlékeztetett az *erdélyi magyar felsőoktatás zaklatott utolsó évszázadára, jelenlegi megoldatlanságára (Fehér könyv az *erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról. Kv. 2009). A Barabás Béla, Péter Mihály és *Péter H. Mária szerkesztésében megjelent kötet a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés ötven évét idéző és értékelő emlékezéseket, tanulmányokat tartalmaz (1995). A közöttünk élőknek (Cs. Gyímesi Éva, Markó Béla, Molnár János) kereken húsz évre volt szükségük, hogy egykori szekus­dossziéjuk, lehallgatási jegyzőkönyveik birtokában másokkal is megoszthassák az agonizáló kommunista diktatúra alatt szerzett lélekpusztító személyes emlékeiket.

Örvendetes újjászületést ért meg a negyven évig szigorú korlátok közé zárt egyházi irodalom történeti vonulata. Kiemelendő a forráskiadások gazdagsága. Az *Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek és az *Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok sorozatában (szerk. Buzogány Dezső és Sipos Gábor) helyet kapott nagyszámú történelmi vonatkozású kiadványok indító darabjai: Imre Lajos: Önéletírás (1999), Erdélyi református zsinatok végzései 1606–1762 (1999); Buzogány Dezső: Az *erdélyi *IKE története 1930-ig (2000), Erdélyi református zsinatok iratai. I–IV. (2001–2004). Általános érdeklődésre számot tartó református intézménytörténeti munkák: Nagy Géza: A kolozsvári Református Theologiai Fakultás története (1995); Molnár János: A Királyhágómelléki Református Egyházkerület története 1920–1942 (1999); Sipos Gábor: Az *Erdélyi Református Főkonzisztórium kialakulása 1668–1713–(1736) (2000). A római katolikus egyháztörténeti munkák szerzői közül kiemelkedik *Léstyán Ferenc (Megszentelt kövek. I–II. Gyulafehérvár 2000, a Gyulafehérvári Érsekség templomainak bemutatása) és Marton József (Az *erdélyi egyházmegye története, egyetemi jegyzet, Gyulafehérvár 1993; Ja­kabffy Tamás társszerzővel Az *erdélyi katolicizmus századai. Kv. 1999; szerkesztésében jelent meg a Márton Áron Emlékkönyv. Gyulafehérvár 1996). Az *Erdélyi *Unitárius Egyház Nagykönyvtárának és Gyűjtőlevéltárának legrangosabb kiadványa Kéno­si Tőzsér János és Uzoni Fosztó István egyháztörténetének magyarított változata (I–II. Kv. 2005–2009).

A helytörténeti munkák többsége a népszerűsítés szándékával íródott ugyan, java részük azonban értékesíti a legfrissebb kutatások eredményeit, az igényesebbek pedig újabb adatok feltárásával az általános történelmi kérdések új megközelítését szolgálják, ezért joggal sorolhatók a történettudomány körébe. A tájegységek, egykori és mai területi-közigazgatási egységek helytörténeti köteteinek sorában különleges hely illeti meg *Vámszer Géza posztumusz munkáját: Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez (Csíkszereda 2000). A sorozat gerincét Maros megye (I–II. szerk. *Pál-Antal Sándor és Szabó Miklós, 1997–2000), a *Szilágyság (1999), Aranyosszék, Torda és vidéke magyarságának szentelt (szerk. Keszeg Vilmos és Szabó Zsolt, 2006), jórészt történelmi tárgyú tanulmánykötetek alkotják. Az elsőkönyves Sófalvi András kötete (Sóvidék a középkorban. Fejezetek a *székelység történelméből. Székely­udvarhely 2005) sikeresen oldja meg kitűzött célját: a tájegység múltjának az országos történelem keretébe ágyazását. Czigler Zoltán és Klacs­mányi Sándor múlhatatlan érdeme, hogy visszahozza a köztudatba egy elfeledettnek hitt történelmi tájegységünket (Kővár vidéke. *Nagybánya 2008). A nagyszámú várostörténeti tanulmánykötet, monográfia közül feltétlenül megemlítendő a vértanúk városának, Aradnak szánt *Kovách Géza-kötet (Az emlékező város. 1999), Asztalos Lajos kolozsvári (2004), Emődi János *nagyváradi (I–II. 1998–1999), *Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi településtörténeti adattára (1997), *Garda Dezső Gyer­gyószentmiklós-monográfiája, a Diana Iegar – Sárándi Tamás szerzőpáros háromnyelvű Szatmárnémeti-monográfiája (A múlt lenyomatai), a Szé­kely­udvarhelynek szentelt Areo­polisz tanulmánykötet (szerk. Her­mann Gusztáv Mihály és Róth András Lajos, 2001), a Zsibó életébe pillantó tanulmánykötet: Torony *Erdély kapujában (szerk. Molnár János, 1996). Számtalan falu lakói vehették kezükbe településük átfogó monográfiáját vagy annak valamely részletét tárgyaló tanulmányt. A bihari falumonográfiák a megye csaknem egész területét lefedik (György Irén: Szalacs; Kupán Árpád: Biharszent­jános), a csíki (Csíkkozmási Balázs András Sándor: Csíkkozmás; *Pál-Antal Sándor és mások: Csíkmadaras), gyergyói (*Magyari András: Gyergyóalfalu; Rokaly József: Gyer­gyócsomafalva), szatmári (Gin­dele Róbert és mások: Börvely, Csanálos, Érkávás, Kaplony) kötetek többségét magas fokú szakmai igényesség jellemzi. Reménykeltő, hogy a kisebbségbe vagy szórványba szorult magyar közösségek is megtalálták a maguk monográfusait (Márkodi Siklódi Sándor: Felvinc, Nagy János: Négy­falu, Antalné Szép Ildikó és Bán Mária: Szucság).

Bíró Vencel: 1918 óta *Erdélyben megjelent magyar nyelvű eredeti történeti művek. *Erdélyi Irodalmi *Szemle 1924. 32–36. – *Buday Árpád: Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület utolsó öt éve (1919–1923). Uo. 151–156. – Csűry Bálint: Az *erdélyi magyar tudományos élet 1919–1924. *Pásztortűz *Almanach 1925. 226–234. – Walter Gyula: Erdély és Bánság irodalmi és kulturális egyesületei. Uo. 254–270. – Emlékkönyv a *Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Sepsiszentgyörgy 1929. – Kántor Lajos: Az *Erdélyi Múz.-Egyesület 1924-től napjainkig. *Erdélyi Múzeum 1930. 1–17. – Tavaszy Sándor: Magyar tudományos törekvések *Erdélyben. Uo. 1930. 215–230; uő: Tudományos feladataink, tekintettel az *Erdélyi Múz.-Egyesület hetvenötéves múltjára. Uo. 1935. 1–12. – Rajka László: A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály története. Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyedszázados tudományos működése 1859–1934. Szerk. György Lajos. Kv. 1937. 3–36. – György Lajos: Az „Erdélyi Múzeum” ötven esztendeje. Budapesti *Szemle 1940. okt. 1–22. – Szabó T. Attila: Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület története. In: Erdély magyar egyeteme. Szerk. Bisztray Gyula, Szabó T. Attila, Tamás Lajos. Kv. 1941. 139–152. – Tamás Lajos: Az *Erdélyi Tudományos Intézet. Uo. 409–416. – A magyar királyi *Ferenc József Tudományegyetem Évkönyve az 1940–41. tanévről. Kv. 1942. 48–56. – *Juhász István: Jelentés a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály 1942. évi munkájáról. In: Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület Évkönyve az 1942. évre. 14–16. – *Roska Márton: Jelentés az *Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának 1942. évi működéséről. Uo. 43–48. – *Jakó Zsigmond: Az *Erdélyi Nemzeti Múzeum *Levéltárának múltja és feladatai. Kv. 1942; uő: Megjegyzések *Csetri Elek Összefoglalás az *erdélyi magyar történettudományi kutatásokról. 1990–2001 című *kéziratával kapcsolatosan. Tizenkét év. III. 105–113; uő: Az *erdélyi magyar tudományosság fordulóponton. *Erdélyi Múzeum LXV(2003). 3–4. sz. 102–105; uő: Az *erdélyi magyar történetkutatás mai kérdései. *Erdélyi Múzeum LXVII(2005). 3–4. sz. 1–4. – Mikecs László: Új *erdélyi tudomány. Jegyzetek az *Erdélyi Tudományos Intézet működéséhez. *Erdélyi Múzeum 1944. 500–523. – A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Tanrendje az 1945–46. tanévre. Kv. 1945. 22–23. – A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem (1945–1955). 1956. – *Bodor András*Jakó Zsigmond: Történetkutatás a Bolyai Egyetemen. *Utunk 1956/27. – Páll Árpád: A sorsformáló értelem nyomában. Beszélgetés *Benkő Samuval, a romániai magyar tudományosság intézményi rendszerének változásairól. Magyar Tudomány 1990/5. 540–559. – *Benkő Samu: Az *Erdélyi Tudományos Intézet. Valóság 1992/4. 62–72; uő: A romániai magyar tudomány helyzete és az *Erdélyi Múzeum-Egyesület feladatai. Bp. 1993; uő: Az utolsó hetven év *erdélyi magyar tudományossága. Magyar Tudomány 1993/2. 222–231. – Cseke Péter: Tudományművelés – egyetem nélkül. In: Az *erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai. Szerk. *Faragó József, Incze Miklós, Katona Szabó István. Bp. 1996. 38–47. – *Faragó József: Az *Erdélyi Tudományos Intézet. Uo. 48–54. – Boér Hunor: Tudományos *műhelyek publikációja a belső-erdélyi eurorégió múzeumi érdekeltségű magyar kutatásában (Szemelvények). Az EME és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében tartott vándorgyűlés előadásgyűjte­ménye. Csíkszereda 1999. – *Bodor András: A Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatói és tudományos tevékenysége. 125 éves a kolozsvári egyetem. Szerk. Cseke Péter, Hauer Melinda. Kv. 1999. 55–61. – Incze Miklós: A történelemtudomány, a szociológia, a filozófia, a jog- és közgazdaságtudományok a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen (1945–1949). In: A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945–59. Szerk. *Faragó József és mások. Bp. 1999. 80–89. – Sebestyén Kálmán: Történetkutatás a Bolyai Tudományegyetemen 1949–1959 között. Uo. 90–101. – *Csetri Elek: Összefoglalás az *erdélyi magyar történettudományi kutatásokról. 1990–2001. In: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az *erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről. Szerk. Tánczos Vilmos, Tőkés Gyöngyvér. Kv. 2002. I. 283–314. – *Pál-Antal Sándor: A romániai magyar történettudományi kutatás személyi állományáról. Uo. III. 115–121. – *Székely Zsolt: A székelyföldi magyar régészeti kutatás múltja és jelene. Uo. III. 123–134. – Gaal György: Erdélyi *unitárius egyháztörténet. *Erdélyi Múzeum LXVIII(2006). 1–2. sz. 118–120; uő: Az *Erdélyi Tudományos Füzetek története és könyvészete. *Erdélyi Múzeum LXXI(2009). 3–4. sz. 61–100. – Kinda István: Tudományszervezés egy székelyföldi kiadványsorozat tükrében. *Erdélyi Múzeum LXVIII(2006). 1–2. sz. 122–124. – Kovács Kiss Gyöngy: Az *Erdélyi Múzeum története és szerepe az *erdélyi magyar tudományos életben. Uo. 101–113.

(V. Z.)