Új arcvonal

oldal nyomtatása Share

Új arcvonal – 1931-ben Kolozsvárt megjelent kötet, alcíme szerint „tizenkilenc fiatal erdélyi író *antológiája”. Mintája minden bizonnyal a „hőskor” egy másik csoportos jelentkezése, a *Tizenegyek *antológiája (1923) volt, közvetlen előzménye pedig az *Erdélyi *Fiatalok, amelytől azonban különbözött határozottabb közéleti állásfoglalásával. A kötet szerzői: Bányai László, Bélteky László, Dánér Lajos, *Debreczeni László, Flórián Tibor, Gagyi László, *Jancsó Elemér, Janovics András, *Kolozsvári Grandpierre Emil, Kovács György, *Kovács Katona Jenő, *Kováts József, *László Dezső, *Méliusz József, Óvári Éva, I. *Szemlér Ferenc, Thury Zsuzsa, Varró Dezső, *Wass Albert.

Az *antológia élénk fogadtatásra talált: *Reményik Sándor az *Erdélyi Helikonban személyes hangon szólítja meg a kötet szerzőit: „Ti… nem vagytok egységes arcvonal és nem vagytok egyformán *fiatalok az én érzésem szerint: hála Istennek, még nem vagytok egy új csukaszürkébe uniformizált lelki »katonái az időnek«. A kollektivitás szavalókórusa nem dübörög belőletek, a világtengerek morajló monotóniája sem.” Kritikája további részében elsősorban a kötetben megjelent három tanulmánnyal foglalkozik. *Jancsó Elemérnél kifogásolja a „mondvacsinált objektivitást”, a kategorikus ítélkezést az egész előző nemzedék fölött; *László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai című írása kapcsán viszont azt tartja kiemelendőnek, hogy „felfedi és megdicsőíti a transzilvanizmus lényegét, amikor igazi keresztény lélekkel a kisebbségi élet ajándékairól beszél”; *Debreczeni Lászlóéval kapcsolatban túlzónak érzi a szerzőnek azt a megállapítását, miszerint a magyar *művészet forrását kizárólag a népben kell keresni, s elutasítja azt a Szabó Dezső „rég elcsépelt, nevetséges vérség-elméleté”-ből kiinduló állítást, miszerint „igazi művész csak vér szerinti magyar lehet”. Foglalkozik a szépirodalmi anyaggal is: a versekből kirajzolódó képet heterogénnek, a prózát pedig különösen súlytalannak érzi. A költők közül Varró Dezsőt, *Szemlér Ferencet és Bányai Lászlót emeli ki: „Ők – írja – valóban »utánpótlás« és nekünk beteljesedő drága reménységünk.”

Dsida Jenő egy fél évvel azután, hogy „elültek már a hullámok, melyeket nem is annyira maga az *antológia, mint inkább a körülötte süvöltő irodalmiatlan jellegű szelek kavartak”, három kérdésre is negatív választ ad az ~lal kapcsolatban: szerinte ez a kötet nem jelent újat az irodalom számára, nem mutat fel új tehetségeket, s nem mutat fel semmiféle világnézeti egységet, ami indokolná a közös jelentkezést. Egyenként véve ezután a szerzőket, a költők közül ő is Bányai Lászlót, *Szemlér Ferencet és Varró Dezsőt emeli ki, s *Méliusz Józsefben érzi „a tehetség valószínű ígéretét”. Elismerő viszont a prózaanyagból Janovics András, *Kolozsvári Grandpierre Emil és *Kováts József iránt. Egészében véve mégis csalódott: „…ugyanazt csinálja az Új arcvonal tizenkilenc fiatal írója is, amit a negyven-ötven éves elődei csináltak, csak sokkal fakóbban, sokkal gyöngébben, összehasonlíthatatlanul lankadóbban és cinikusabban.”

Gaál Gábornak a Helikonnal folytatott polémia jegyében fogant véleménye egyenesen lesújtó: „Tizenkilenc fiatal erdélyi keresztmetszete annak a zűrzavarnak, amit az idősebb Helikon-generáció idézett fel Erdélyben. Jó részük, elsősorban a költők (az egy *Szemlér Ferenc kivételével) tipikus Helikon-dilettáns. Több fejlettség akad a prózaírók közt… Melius kivételével azonban ezek sem haladják meg közölt darabjaikban a Helikon absztrakt irodalmát. Még rosszabbat kell megállapítani az *antológia két ideológusáról, *László Dezsőről és *Debreczeni Lászlóról, Szabó Dezső és *Makkai Sándor e visszataszító süvölvényeiről.”

A csoport hitvallását egyébként a *Gaál Gábor által megdicsért *Jancsó Elemér fogalmazta meg Az erdélyi magyar irodalom útjai című tanulmányában: „Az író nem különálló egyéniség többé, aki elzárkózhatik a körülötte zajló világtól, hanem annak része, atomja csupán. Tehetsége csak akkor ér valamit, ha általa a közösség vágyai, érzésvilága tudnak megszólalni.” Jancsó a megelőző nemzedék ideológiáját, a *transzilvanizmust is kritikával illeti: „A szenvedők és dolgozók erdélyisége – írja – távol áll attól a levegőben lógó megközelíthetetlen erdélyi ideáltól.” Ezt az elhatárolódását néhány évvel később, egy nagy vihart kiváltott tanulmányában (Erdély magyar irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat 1935/4) is kifejti.

A csoport jobbjainak további pályája különben eltérő irányokba vezetett: *Kováts József korán elhunyt, *Kolozsvári Grandpierre Emil regényében (A rosta. Kv. 1931) a magyarság törzséről lemorzsolódó, vegyes házasságban elvesző asszony sorsán át mutatta meg az erdélyi középosztály megalkuvását, Kovács György nemegyszer naturalizmusba hajló regényeiben, elbeszéléseiben nyújtott illúziótlan betekintést az erdélyi magyar falu életébe, *László Dezső és *Debreczeni László már akkor az *Fiatalok">*Erdélyi *Fiatalok alapemberei voltak, *Kovács Katona Jenő és *Méliusz József hamarosan a *Korunk táborában adta jelét világnézeti radikalizmusának, míg Gagyi László, *Wass Albert és *Szemlér Ferenc (aki néhány év múlva Jelszó és mítosz című esszéjével kavarja fel a transzilvanizmus körül az irodalom állóvizeit) a helikoni táborban bontakoztatták ki költő- és elbeszélőtehetségüket.

Reményik Sándor: Új arcvonal. *Erdélyi Helikon 1932/1. Újraközölve: Kézszorítás. Kv.–Bp. 2007. 482–486. – *Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: Új írók – új arcvonal. *Korunk 1932/1. 72–74. – Dsida Jenő: Új arcvonal. Erdélyi *Figyelő 1932. 95–97. Újraközölve: Séta egy csodálatos szigeten. Buk. 1992. 67–69. – Szp. á. [Szélpál Árpád]: Új arcvonal. Népszava 1932. jún. 22. – Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. 151–152.

(D. Gy.)