Vári Attila

oldal nyomtatása Share

Vári Attila (Sáromberke, 1946. márc. 3.) – prózaíró, esszéíró, költő. A középiskolát Marosvásárhelyen végezte; 1963–64-ben ugyanitt a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, 1964–67 között Kolozsvárt, a BBTE magyar szakos hallgatója. 1968-tól 1970-ig a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, majd 1972-ig a bukaresti *rádió és *televízió marosvásárhelyi munkatársa. Diplomát a bukaresti színház- és filmművészeti főiskola rendezői szakán szerzett. 1983-ban áttelepült Magyarországra. Ott előbb a MAFILM rendezőiroda és a Film–Színház–Muzsika munkatársa, majd a Magyar *Televízió irodalmi osztályának vezetője; 1995-től néhány éven át a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének munkatársa volt.

Novelláival a hatvanas évek közepén tűnt fel a romániai magyar sajtóban. 21 éves korában *jelent meg Forrás-kötete, amelynek önértéke mellett a „csodagyerek” motívuma is felkeltette a kritikusok és a közönség érdeklődését. Szőcs István szerint A véges nap (zenei) alaphangja egy majdani, kiteljesedést ígérő életmű variációsorozatának: „az a típusú író, aki ugyanannak a történetnek írja majd egy életen át véget nem érő folytatásait”. Az elbeszélésvilág lényegi jegyei is változatlanok, magukba olvasztva az egyes műveket, és lehetővé téve az elbeszélő személyiség abszolút, önkényességig menő uralmát. Az egész életműre érvényes *K. Jakab Antal 1970-ből származó megjegyzése: „Nosztalgia? Igen, de a képzeleté, amely számot vetett helyzetével, amely tudja, hogy önnön határait is kijelöli, amikor az ismeretlen tartományát választja szálláshelyül. Az elképzeltben *mindig van valami a tagadás viszonylagosságából.”

Írásain voltaképpen két elbeszélésmód vonul végig, egymást váltogatva és kiegészítve. Az első nemzedékének, a közvetlenül a háború után születetteknek a képviseletét vállalja, közvetlen, tárgyszerű elbeszélésekben, Salinger és Grass helyzeteivel rokoníthatóan kifejezve ennek a korosztálynak az öntudatos másságát, a városi lét és a hatvanas évek kamaszélményét. Ez a szándék közelítette a második Forrás-nemzedékhez, kapcsolatuk rövid ideig nézet- és életformabeli közösséget is *jelentett. Megkülönböztette azonban az, ami elbeszélői egyéniségére leginkább jellemző, a képzelet szabad, szürrealisztikus látomásokban tetőző áradása, a szuverén, eleinte öncélú világteremtés, az értékek sokszólamúsága.

Első két kötetében még a nemzedéki élmény és a hatvanas évek érzelmi lázadása *jelenti a kiindulópontot, bár a Vásárhelyi elégiák ciklusában a *groteszk már esztétikai *minőség és formaszervező elv. Casanova c. kisregényében az idősíkok és az általuk hordozott értékek párhuzama, egybevetése képvisel többletet.

Első verseskötete műfaji kitérőnek tűnt, bár ugyanazokra a kérdésekre reflektál, *mint prózai írásaiban, azzal a különbséggel, hogy az addig inkább háttér-szerepű lírai mozzanatok itt formateremtő, vezérlő szerepben *jelentkeznek. A lírai Én közvetlenül föltárhatja a közérzetromlás belső tüneteit, kijelölve egy olyan magatartásmintát, ami talán védelmet nyújt majd.

A Középkori villamosjegy címmel megjelent elbeszéléskötete a kiteljesedés első állomása. Motívum- és értékrendszerének alaprétege ugyanaz maradt, de gazdagodásával egyben relativizálódott. A kisvárosi múlt inkább önmagán túlmutató jelzés, *mint közvetlen, soha meg nem kérdőjelezett adottság. A gyermek vagy a kamasz elbeszélői nézőpontja sem magától értetődő többé, hanem inkább egy közlési cél érdekében felvett szerep: „megmarad annak a racionális szemlélőnek a mértéktartó idegenkedése, aki a legegyszerűbb történetben is megsejti az embertelenség lehetőségét.” A kisváros egyneműsítő közege azonban az immorálisat is befogadja és paradox módon egy patriarchális-demokratikus mítosz színterévé válik. Újabb paradoxon, hogy egyúttal felerősödik a *mitizálás rejtett kritikai funkciója: „a mese nem menekülés a valóból a valótlanba, hanem deákferencien elkötelezett kiegyezés álom és ébrenlét között” (*K. Jakab Antal, 1977).

A virágmadarak hajnalban lehullnak c. regénye 1980-ban elnyerte a Marosvásárhelyi Írók Társasága díját. A nosztalgia egyszerre értékpozíció, elbeszélői magatartás (leleplezve múlt és *jelen, viszonylagos értékbőség és a látszatok mögül végre feltörő hiány ellentmondásait), *minőségteremtő elv és implicit kritikai gesztus, amely összefoglalja az eddig külön érvényesülő elbeszélői módokat. A kisváros életmintáinak hirtelen kiürülését a pusztulásnak García Márquezt idéző látomásával *jeleníti meg. Az elbeszélő nézőpontja az öntudatlan azonosulás és a racionális elidegenítés között váltakozik. A végső, az értékeket egyértelműen elhelyező és a nosztalgikus ingadozást könyörtelenül lezáró eszmélés, a tudás megszerzése már csak az értékek fizikai megsemmisülése után lehetséges. A szereplők és motívumok rendszere is ambivalens, egyszerre képviselheti a pozitív morális és személyiségértékek lehetőségét és a rezignációt, a látszatokba menekülést. A végső, totális pusztulást előkészíti, hatását felerősíti a közösségi rítusok üresjárata, a reménységet képviselő figurák deklasszálódása, meghurcolása, értelmetlen halála. Az elbeszélés látszólagos szertelensége ellenére a végkövetkeztetés egyértelmű: a fejlődéstől is védett harmónia világának pusztulása szükségszerű, az önfeledtségében saját felszámolásának cinkosává lett városról közvetlen, nosztalgiától lecsupaszított ítélet alkotható. A logikai lehetetlent tényszerűvé, kézzelfoghatóvá tevő, rombolva építő írói gesztus egyben saját közegét is felszámolja. A regényvilág szimbolikus tette mélyreható életrajzi, magatartásbeli következményekkel járt.

Mint szuverén alkotói egyéniség, elvárásait és a civil társadalom írói szabadságigényét képviselte a romániai magyar irodalomban, talán ezért lehetett tipikus példája a szükségszerű különccé válásnak, a peremre szorulásnak is. A nosztalgia, a kultúra örökségének személyessé-bensővé tétele, az értékek ironikus sokszólamúsága posztmodern jegyként értékelhető, jóllehet *jelentősége nem korlátozható egyetlen irányzat képviseletére.

Irodalmi díjai: A Romániai Írószövetség díja (1977 és 1980), Artisjus-díj (1986), József Attila-díj (1989).

Kötetei: A véges nap (elbeszélések, *Fodor Sándor bevezetőjével, Buk. 1967 = Forrás); Casanova – A zongora árverése és más történetek (uo. 1972); Középkori villamosjegy. Lassított lónézés és más történetek (Kv. 1976; újrakiadása Bp. 1985); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, uo. 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, uo. 1980); Volt egyszer egy város (regény, Bp. 1986. A virágmadarak… átdolgozott változata); Az elsodort babaház (versek, uo. 1987); Holtak köve (elbeszélések, uo. 1987); Kettőskereszt (novellák, Mv. 1996); Cselédfarsang (regény, Bp. 2001); Sztálinvárosi idill (Csíkszereda 2004); Históriás ének a rendszerváltásra (uo. 2005); Vanília (prózai írások, Mv. 2005); Idegen ég (válogatott versek, 1970–2004. Csíkszereda 2006).

Románul: Casanova. Pian la licitaţie şi alte povestiri. (ford. T. Balteş, Buk. 1977).

Kovács János: Tudatos keresetlenség. *Előre 1967. okt. 5.; uő: A múlt *jelen ideje. *A Hét 1981/9. – Szőcs István: Érdem és tehetség. *Utunk 1967/40; uő: A személyiség háttere. *Igaz Szó 1968/2. – Tömöry Péter: V. A. A véges nap. *Utunk 1967/36. – *K. Jakab Antal: A véges nap és az epika nosztalgiája. *Igaz Szó 1968/3; uő: Feltételes csodák földrajza. *Utunk 1977/40. – Lázár László: V. A.: Casanova… *Utunk 1972/43. – Kántor Lajos: V. A. csodatételei. *Utunk 1973/6. – Soltész József: Casanova. *Korunk 1973/3. – Ódor László: A mese valósága. Élet és Irodalom 1973/9. – Czakó Gábor: Fiatal romániai magyar prózaírók. Kortárs 1973/8 – Olasz Sándor: Tenni, de *mit. Tiszatáj 1973/2. – Szepesi Attila: Újmódi Tar Lőrinc. Új Írás 1973/3. – Gálfalvi György: V. A. *Utunk 1976/31. – Tamás Gáspár *Miklós: V. A. kikezdhető csalafintaságai. *Igaz Szó 1977/8. – Szász János: V. A. csodálatos játékai. *A Hét 1977/8. – Ágoston Vilmos: Vásárhelynek nincs óceánja! *A Hét 1977/23. – Mózes Attila: Védekező hangszerek szólama. *Utunk 1978/31. – Farkas Árpád: V. A.: Változatok… *Igaz Szó 1978/11. – (pb): Betűiket egymáshoz szorítom. *A Hét 1978/31. – Éltető József: Változatok három emlékezetre. *Művelődés 1978/12. – Thomka Beáta: Groteszk elformálás. Híd 1978/7–8. – Szentmihályi Szabó Péter: Védekező költészet. Élet és Irodalom 1979/2. – Márkus Béla: Láztalanul? Öt új romániai magyar verseskönyv. Tiszatáj 1979/6. – Csapody *Miklós: V. A. művészetéről. Életünk 1979/5. – Hervay Gizella: Változatok ütő és védekező hangszerekre. Kortárs 1981/4. – Vásárhelyi Géza: Nem hunyhatjuk be a szemünket, mert a virágmadarak lehullanak a fáról: *mi néztük őket a lombok közé. *Utunk 1981/3. – Bogdán László: Az otthon újrateremtése. *Igaz Szó 1981/4. – Berkes Erzsébet: A jelmezbál pőresége. Élet és Irodalom 1985/27; uő: Lassított városnézés. V. A. prózájáról. Mozgó Világ 1986/12. – Alexa Károly: Lassított lónézés. Kortárs 1986/7. – Bakonyi István: Volt egyszer egy város. Alföld 1986/11. – Csuhai István: Volt egyszer egy város. *Jelenkor 1987/4; uő: Elsodort babaház. Kortárs 1987/11. – Erdődy Edit: Afrikától Rodostóig. Új Írás 1988/11. – Györffy *Miklós: Volt egyszer egy város. In: Gy. M.: Új magyar prózaszemle: nyolcvanas évek. Pécs 1992. – *Mikola Péter: Végállomás. *Látó 1996/11. – Borsodi László: „Aláaknázott mondatok között” [V. A.: Idegen ég]. Székelyföld 2007/5.

(F. Á.)