Vida Gábor

oldal nyomtatása Share

Vida Gábor (Kisjenő, 1968. márc. 4.) – elbeszélő, ~ Erika (1970) férje. A BBTE-n magyar–francia szakon szerzett egyetemi diplomát (1994); közben 1990–91-ben szerkesztője volt az *Echinox magyar oldalainak s tagja az „Éber” csoportnak. 1994-től a *Látó szerkesztőségének belső munkatársa, 1996-tól a prózarovat szerkesztője; 2006-ig a Mentor Kiadó kiadói tanácsának is tagja.

A fiatal nemzedék írásaiból ő szerkesztette az Árnyékhatár című antológiát (1992); novellával szerepel a Lassított lónézés (Kv. 2002) c. antológiában. Prózai írásait, kritikáit közli a *Látó, a *Korunk és a Székelyföld, az Alföld, a Holmi, a Kortárs és a Nappali Ház.

Gondolkodásmódja emlékeztet a Szilágyi Istvánéra és a Bodor Ádáméra, sőt maga az írói munkája is: ő is a rivaldafénytől messze, visszavonultságban alkot. „Keveset közlök – vallja egy interjúban –, mert keveset írok, lassan és elég nehezen. Ha megírok valamit és három vagy négy hónap múlva is tetszik (ami elég ritka), akkor azt közre is adom. Utólagos jegyzeteket még sohasem kellett hozzáfűznöm ahhoz, amit publikáltam…” (*Látó 2004/3).

Írói indulásakor egyfajta késő-modernista próza volt reá jellemző: igyekezett távol tartani magát *a hétköznapi realitástól, saját mitológiát építve ki, fiktív szereplőkkel. Első két kötetének novelláiban, rövidprózai írásaiban még közel áll a 70–80-as évek magyar prózájának hallu­cinatív irányához, a Rezervátumban egy westernből, antik filozófiából és saját kora diákmulatozásainak hangulatából szőtt, helyenként a Mester és Margaritára emlékeztető világot vetít hőse köré. De már ekkor a maga útját keresi, a maga értékeit. Nemzedékéből azok közé tartozik, akik elsőnek tesznek kísérletet a regény átfogóbb konvencióra kiterjedő egységes víziót megkövetelő műfajával. Így áll össze egységgé három Fakusz-története (az elsőt közülük még 1999-ben írta), amelyeknek befejező darabjában a főhős „felér a hegy tetejére, fölébe emelkedik a köznapi világnak, a valós és fiktív elemek azonban nehezen választhatók el egymástól… Fakusz útja a hegyre a fantasztikum és a hallucináció világán át visz a magasba” (Balázs Imre József).

Kritikáit kíméletlen szókimondás jellemzi; szerkesztőként kezdeményezője volt a *Látó hasábjain 1998-ban zajlott vitának arról a kérdésről, hogy Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét?, amely vita nemzedékek irodalmi eszményeivel és illúzióival számolt le.

1990-ben és 2005-ben a Romániai Írók Szövetsége debüt-, ill. a Magyar Írószövetség Arany János-prózadíjával, 2007-ben az Artisjus díjával ismerték el írói munkásságát.

Fordításában jelent meg Eugen Uricaru regénye: A barbárokra várva (Bp. 2001).

Kötetei: Búcsú a filmtől (novellák, Mv. 1994); Rezervátum (uo. 1998); Fakusz három magányossága (Bp. 2005); Nem szabad és nem királyi (uo. 2007); Nóé, az indiánok meg a dino (Kv. 2009).

Virginás Andrea: Talán nincs kijárat (V. G.: Rezervátum). *Korunk 1990/10; uő: Nő fehér ruhában [Eugen Uricaru A barbárokra várva c. regényéről]. *Korunk 2004/9. – Fekete Vince: Ki vagy te, V. G.? Helikon 1994/1. – Berszán István: V. G., a nyelv élete és a prózatechnika. Előretolt Helyőrség 1995. – Szilágyi Márton: Búcsú a filmtől. Alföld 1995/12. – Balázs Imre József: Hogyan írjunk irodalomtörténetet? Levél V. G.-hoz. *Látó 1998/10; uő: A megírhatatlan regény. Helikon 1999/21; uő: V. G. In: Horea Poenar (szerk.): Dicţionarul *Echinox. A–Z. Piteşti 2008. 455–457. – Papp Sándor Zsigmond: Ahová csak gyalog és mezítláb (V. G.: Rezervátum). *A Hét 1999/5. – A megtörténhető leírója. V. G.-ral beszélget Zsidó Ferenc. *Látó 2004/3. – Fekete Vince: Képek, fotók, feljegyzések. V. G.-ról és magunkról. Székelyföld 2004/12. – Szentpály Miklós: Egy digitális kinematográf felvételei. Székelyföld 2008/5.

(F. W. É.)