Debreczeni László

oldal nyomtatása Share

Debreczeni László (Marosvásárhely, 1903. dec. 18.) – művészettörténész, műkritikus, grafikus. Tanulmányait a kolozsvári középfokú technikumban végezte 1923-ban; majd népművészeti és építészettörténeti tanulmányokat folytatott. A KZST tagja. 1928-tól 1944-ig az erdélyi ref. egyházkerület megbízásából az egyházi építészeti emlékek és műtárgyak összeírásával, felvételezésével, műemléképületek gondozásával, épülettervezéssel foglalkozott. 1945-től 1948-ig hadifogoly. 1949-től a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet műszaki felelőse, 1955-től nyugalomba vonulásáig lektora: népművészetet, ábrázoló mértant és perspektívát tanított.

Első írása 1924-ben jelent meg az Ifjú Erdélyben. Az Erdélyi Fiatalok egyik alapítója, mindvégig főmunkatársa. Műemlékvédő, restauráló és építészeti tervező munkáját, népművészeti megfigyeléseit mindenkor írásban és rajzban elemzi és magyarázza, megnyitva mind a maga nemzedéke, mind az utódok számára Erdély sajátos művelődéstörténeti és népi hagyományait. Így született meg rajzolt képes albuma, az Erdélyi református templomok és tornyok (50 műmelléklettel, Kv.-Segesvár 1929), melyből angol és német kiadás is készült. Akárcsak építészeti tevékenységében, grafikai munkásságában is Toroczkai Wigand Ede, Kós Károly és Kozma Lajos építész-grafikusok követője; tudatosan kifejlesztett „erdélyi” stílusban illusztrálja Dsida Jenő Leselkedő magány (Kv. 1928) és Vajda István Tengerszem (Mv. 1929) c. verskötetét s készít el könyvcímlapokat, folyóirat-fejléceket, számos ex librist. A Transilvania, Banatul, Crişana, Maramureşul 1918-1928 c. emlékkönyvben megjelent tanulmányában a román közönséget is tájékoztatja az erdélyi magyar népművészetről, az Új Arcvonal c. antológiában (Kv. 1932) a magyar művészet problémájáról értekezik, a Szilágysági Református Naptárban (Zilah 1933–39) sorozatosan mutatja be a Partium népi építő- és faragóművészetét, napilapokban és irodalmi folyóiratokban küzd művészettörténeti felfogásának népszerűsítéséért. Érveit A mi művészetünk c. munkájában (Kv. 1940) foglalja össze, s az Erdélyi Múzeumban vitába száll Ortutay Gyulával (Széljegyzetek egy népművészetünkről szóló munkához, 1942/1).

A felszabadulás után az országos műemlékösszeírás kolozsvári munkálatainak egyik szervezője és irányítója; eredményeiről a Kelemen-emlékkönyvben (1957) számol be; Kós Károly építőművészeti és grafikusművészeti munkásságáról ír a Korunk (1967/8) és az Igaz Szó (1968/11) hasábjain; művelődésünk fórumain újrafogalmazza és hirdeti népművészeti és építészeti hagyományaink korszerű védelmét és alkalmazását.

Tessitori Nóra: D. L.-ról, a vándor erdélyi grafikusról. Pásztortűz 1930/1. Gábor Dénes: Könyvjegyművészünk D. L. Könyvtári Szemle 1972/1; uő: Túl a formán szép rendben. Könyvtár 1977/4. Marosi Ildikó: D. L. kivételesen magáról. Interjú. Utunk 1974/5. Péter Vass Ferenc: Hetvenöt éves D. L. Korunk 1978/12. Balogh Ferenc: D. L. 75 éves. Utunk 1978/51. Cseke Péter: A történelem cselekedeteink igaz és etikus volta szerint ítél. Interjú D. L.-val. A Hét 1979/1; újraközölve Látóhegyi töprengések, 1979. 123–136.