Dsida Jenő

oldal nyomtatása Share

Dsida Jenő (Szatmár, 1907. máj. 17. – 1938. jún. 7., Kolozsvár) – költő, műfordító, hírlapíró. Apja, ~ Aladár, mérnökkari tiszt az osztrák-magyar hadseregben; anyja csengeri Tóth Margit, módos nemesi família leánya. Elemi iskoláit Budapesten és Beregszászon, a gimnáziumot Szatmáron végezte, itt érettségizett 1925-ben. Gyermekéveinek saját vallomása szerint legmélyebb élménye az I. világháború, mely sorsdöntő módon szól bele a Dsida család életébe; az eddigi polgári jómódot biztosító, hadikölcsönkötvényekbe fektetett családi vagyonkát a Monarchia háborús veresége teszi semmivé; a költő apja a háború elején orosz hadifogságba került, nagybátyja (~ Jenő) elesik a galíciai fronton az ifjú nem harcias-hazafias szólamok, hanem az összeomlás, a gyász és a félelem emlékét hordozza magában a háborús időkből. Ugyanígy életre szóló élménye a családi környezet vallásossága; szülei számára a katolicizmus nem csupán hitbeli konvenció, hanem egész gondolkodásukat, életvitelüket meghatározó meggyőződés. Mindketten tevékeny részt vesznek jótékonysági és hitbuzgalmi egyesületek munkájában; a költő is élete végéig vallásosan él, vállal hasonló feladatokat.

A költői pályán már gimnazista diákként indul; Benedek Elek bátorítja, az ő Cimbora c. gyermeklapja közli első verseit. 1924-ben Bányai Lászlóval közös verskötet kiadását tervezi, s amikor 1925-ben Kolozsvárra megy jogásznak, egyúttal az ottani szerkesztőségeket is felkeresi, zsebében Benedek Elek ajánló soraival, hogy verseinek nyilvánosságot biztosítson. A soha be nem fejezett jogi tanulmányok helyett az irodalom lesz kenyérkeresete; 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, később Császár Károllyal társszerkesztője (1931–33), majd 1934-től haláláig publicisztikai írásaival a Keleti Újság belső munkatársa s közben a nagyváradi Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója is. 1929-től tagja a Kemény Zsigmond Társaságnak, ugyanettől az évtől a marosvécsi Helikonnak; később tagjává választja az Erdélyi Irodalmi Társaság is. Titkára volt az Erdélyi Katolikus Akadémiának és a Pen Club romániai magyar tagozatának.

Első versein a századvég lírai hangnemének és az első Nyugat-nemzedéknek a hatása éppúgy érzik, mint az otthon és az iskolában belénevelt hagyományőrző líráé. E diákkori zsengék elsősorban áradó alkotókedvét és szinte hibátlan formaérzékét bizonyítják; 1922 és 1925 között több mint 500, a legváltozatosabb formákban írott vers kerül ki tolla alól. Csak néhány, e periódus végén írott költeménye jelzi tájékozódását a háború utáni avantgarde-formák felé, ennek ellenére részben talán az erdélyi irodalmi élettel Kolozsvárt megteremtett kapcsolat jóvoltából lírájának ez a modernizálódás lesz a fő iránya. Leselkedő magány c. kötetében (1928) már ez az avantgarde hangnem, az expresszionista stílus az uralkodó. E kötet alapvető tartalma a háború utáni nemzedék válságélménye, amely a valóság titokzatos, megismerhetetlen voltát s ezzel az elidegenedést kifejező titokmotívumban, a költői messianizmust tragikus kudarcba torkolltató s a költő közösségvágyát embertelen magányba fojtó külső közöny ugyancsak motívumszerű jelenlétében fejeződik ki. E válságélmény feloldására tett kísérletet 1928 után a menekülés a valóságtól egy képzeletbeli, tündéri bukolikába; a magány szerelmesek elvonulásává, a költői meditáció boldog remeteségévé szelídül e versekben. De a természeti képek irreális színei már e harmonikus versekben is megkérdőjelezik e menekülés valóságtartalmát, s hamarosan feltűnnek a menekülés verseiben is a szorongás, a pusztulás Georg Trakl késői verseire emlékeztető motívumai.

A bukolikus hangulatok szétfoszlásával párhuzamosan tűnnek fel verseiben a közösségvágy és az emberi szolidaritásélmény társadalmibb formái; a világgal és az emberekkel teremtett reális kapcsolatok az élet, az emberi erő ünneplésére késztetik, a szenvedőkkel vállalt szolidaritás eszméje pedig társadalombíráló hangsúllyal jelentkezik néhány versében (Az utcaseprő, Amundsen kortársa). E fejlődésút tetőpontja a munkanélküliek lázadását igenlő expresszionista szavalókórus, a Bútorok. 1934-től, a gazdasági világválság és ezzel együtt a forradalmi tömegmozgalmak apadásától ~ költészetének ez a radikalizálódási folyamata is megtorpan. A humánus elkötelezettséget fel nem adó költő új, polgári eszmevilágával egybehangzó ideológiai bázist próbál kiépíteni e humanizmus védelmében, s ezt a középkori ferences mozgalom eszméivel is rokon neokatolicizmusban találja meg. Újra felbukkan verseiben a természethez menekülés bukolikus motívuma, de ez már nem szemhunyás a társadalmi kérdések előtt; az emberhez jóságos, bőkezű természet mint az emberi gonoszság képére formált társadalom ellenpólusa jelenik meg verseiben, a társadalomból való kollektív kivonulásra, a pénz uralmát, a robotos munka kényszerét megtagadó közösség létrehozására csábítva (Kóborló délután kedves kutyámmal). Másik vezérgondolata ennek az új felfogásnak az életöröm, elsősorban a szerelem szembeállítása a költőt környező rend örömtipró lényegével. Nem valami pogány életöröm kultusza ez; a költő tétele az, hogy a szerelem, akárcsak a természet harmóniája, isteni adomány, megtagadása a társadalom bűnös képmutatását lopja be isten és ember viszonyába. Ennek az „áhítatos erotiká-nak, a szerelemben megnemesült lélek jóságának állít emléket a Miért borultak le az angyalok Viola előtt c. verses novellája.

Élete utolsó éveinek visszatérő témája a halálfélelem. A kisgyerek korától szívbeteg költő korai halálra van ítélve, s ez szakadatlan számvetésre, a költői pálya felmérésére készteti: hol a betöltött hivatásnak a betöltött élet illúzióját nyújtó önérzetével, mint a Hulló hajszálak elégiájában, hol a korábbi válságélmény feltámadásával, az elvégzetlen feladatok és a miattuk vállalt vezeklés gesztusával (Húsvéti ének üres sziklasír előtt). Ez a halálközelség egyfajta keresztény sztoicizmus árnyalatait is belopja verseibe; a "formapusztító" haláltól a költői formához, ill. az e formában testet öltő lelki fegyelemhez menekül, gesztussá nemesítve az életből távozás pillanatát.

Költészetének ez a humanizmussal eljegyzett, bár a kor radikális társadalomváltoztató igényeiig el nem jutó eszmevilága irodalmunkban szinte egyedülálló, a Babitséval és a Kosztolányiéval vetekedő formaművészettel párosul. Formavilágának fejlődése ugyanazon az úton jár, mint egész nemzedékéé, elsősorban a József Attiláé és a Radnóti Miklósé; a fiatalkori avantgarde verseszményt az ő lírájában is felváltja a klasszicizáló igény, a kötött versformák kedvelése, a képalkotásnak a klasszikus költészetre jellemző racionalizmusa. Nagy kortársaihoz hasonlóan azonban ~ sem tagadja meg lírájának avantgarde gyökereit; az expresszionista képdimenziók, a képszerűséggel párosult gondolati sugallatok, a képzettársítások szürrealista merészsége megőrzi e klasszicizáló törekvés modernségét.

Korának jelentős, nagy formaműveltségű fordítója volt. 120 verset ültetett át magyarra francia, latin, német, olasz, román nyelvből. Román és erdélyi szász költők tolmácsolójaként az együtt élő irodalmak kölcsönös megismerését szolgálta, a helikoni program szellemében. Saját költői fejlődése szempontjából fordításainak három csoportja jelentős. Latin költők szerelmes verseiben az antik életöröm hangját keresi, mely a Viola-ciklus hexametereiből cseng majd sajátjaként felénk. Eminescu átszellemesített tájképei és gondolatisága transzcendens sóvárgásait erősítik, az osztrák Georg Trakl versein pedig amelyek minden másnál nagyobb hatást gyakoroltak rá, s amelyeknek egyik úttörő és egyívású fordítója volt a Nagycsütörtök „tragikus bukolikái”-nak álomvízióit, szépséget és szorongást egybeoldó stílusát gyakorolta ki.

Dsida-verseket Jancsó Adrienne, majd Kiss Ferenc (1941) vitt pódiumra, Banner Zoltán előadóművészetében Lucian Blaga verseivel együtt szerepeltek (1966). A Jegenyék és Tündérmenet c. verset Trózner József, a Tavalyi szerelem címűt Zoltán Aladár (1967) zenésítette meg; öt dalt Dsida verseire Szabó Csaba szerzett és adott ki (románul és magyarul, szoprán szólóra, zenekarra, 1978). A költő Imbery Melindához írt leveleit Marosi Ildikó közli A Hétben (1980).

Művei: Leselkedő magány (versek, Debreczeni László rajzaival, Kv. 1928); Magyar karaván Itálián keresztül (irodalmi útirajz, Nv. 1933); Nagycsütörtök (versek, Gy. Szabó Béla illusztrációival, Kv. 1933); Angyalok citeráján (versek, Kv. 1938); Válogatott versek (Rónay György bevezető tanulmányával, Bp. 1944); Versek (Szemlér Ferenc bevezetőjével, Réthy Andor bibliográfiájával, 1966); D. J. válogatott versei (Jékely Zoltán szerkesztésében, Lengyel Balázs előszavával, Bp. 1980).

Műfordításai: Ernst Toller: Fecskék könyve (JBA kiadása, Kv. 1945); Tóparti könyörgés (Áprily Lajos válogatása, Bp. 1958); Összegyűjtött műfordítások (gondozta és jegyzetekkel ellátta Szemlér Ferenc, 1969); Versek és műfordítások (válogatta és bevezeti Láng Gusztáv, Tanulók Könyvtára, Kv. 1974). Válogatott verseit Emil Giurgiuca fordította román nyelvre (Peisaj cu nori, Ştefan Aug. Doinaş bevezetőjével, 1974).

(L. G.)

Szentimrei Jenő: Fiatalok. Erdélyi Helikon 1928/1; uő: Fej vagy írás? A Dsida-érem megnyugtató oldala. Utunk 1956/44. Gaál Gábor: A húszéves poéta. Keleti Újság 1928. ápr. 29. Kiss Jenő: D. J. emlékezete. Hitel 1938/2; uő: Első találkozásom D. J.-vel. Igaz Szó 1967/5. Molter Károly: Költő, semmi más. Erdélyi Helikon 1938/7. Panek Zoltán: D. J. ébresztése. Utunk 1956/38. Szilágyi András: Tévedtünk volna? Utunk 1956/40. Szőcs István: A Dsida-érem másik oldala. Utunk 1956/42. Páskándi Géza: D. és a kortárs elfogultsága. Utunk 1956/43. Földes László: D. J. I–IV. Utunk 1957/38–41. Méliusz József: Vigyázat! Hamis angyal. A Kitépett naplólapok c. kötetben, 1961. 323–331. Szemlér Ferenc: D. galgói napjai. Igaz Szó 1965/5. Láng Gusztáv: D. J. (Egy életmű problémái). Korunk 1967/3; uő: Végrendelet mely végrehajtásra vár. Utunk 1968/23; uő: D. J. két írói álneve. NyIrK 1968/2; uő: A legenda emberarca. D. J. Nagycsütörtök c. verséről. Utunk 1973/29; uő: Az érzelmi lázadástól a lázadás értelméig (Részlet egy Dsida-monográfiából). NyIrK 1974/1. Sőni Pál: D. játékossága; A kiteljesülő Dsida-kép. Mindkettő a Művek vonzása c. kötetben, 1967. 36–51. Marosi Péter: Irodalomtörténeti pillanat irodalomtörténészek pillanatai. Utunk 1968/29. Abafáy Gusztáv, Láng Gusztáv: D. J. versesfüzetéből. Igaz Szó 1969/2. Banner Zoltán: A föld és az ember megmarad. Utunk 1978/23. György Dénes: Megpecsételt sors. Emlékezés D. J.-re. A Hét 1978/26. Csiszár Alajos: Még egy ismeretlen Dsida-vers. Magyar Nemzet, Bp. 1979. júl. 15.