antológia

oldal nyomtatása Share

antológia – meghatározott szempontból összeválogatott, rendszerint több szerzőtől származó irodalmi szövegek gyűjteménye. Célja lehet egy nemzeti irodalom egészének, egy korszak vagy egy irányzat törekvéseinek, egy műfaj történetének, valamely közérdekű téma jelentkezésének hosszabb-rövidebb korszakot átfogó bemutatása. Az ~k szemelvényes jellegéből következik, hogy elsősorban válogatójuknak – szerencsés esetben keletkezésük korának – ízlését, szemléletmódját tükrözik, s elterjedésükkel jelentékenyen befolyásolhatják a közönség irodalomismeretét és -szemléletét.

A romániai magyar irodalomban bizonyos ~típusok annyira az irodalom keletkezésének és fejlődésének feltételeihez és igényeihez igazodtak, hogy valósággal irodalomtörténeti rangra tettek szert. Irodalmunk első színvonalas termékei között találjuk azokat az ~kat, amelyek elsőrendű célja erősíteni az írókban a szervezett irodalmi egység tudatát. Jellegzetesen ilyen kiadvány Az Erdélyi Irodalmi Társaság Almanachja 1921-re (1920 végén jelent meg). Márki Sándor bevezetője (eredetileg a Társaság alelnöki megnyitója) az önerőből való kultúrateremtés feladatára mozgósít, mondván, hogy az új történelmi helyzet oly élénk és önálló szellemi életet hozott Erdélybe, amilyen „még Bethlen Gábor fénykorában sem volt”, s a román és magyar kultúra párhuzamos jelenlétét „ugyanazon területen” zajló „nemes verseny”-nek tekinti. A kötet irodalmi szemelvényei (Kiss Ernő szerkesztésében) az egységesítő, minden írót közös feladatra mozgósító szándékot tükrözik; az első versben Szabolcska Mihály inti költőtársait helytállásra (Egy pesszimista poétának) nem éppen hibátlan jambusokban, de mellette s a konzervatív körökben is népszerű Reményik Sándor mellett ott találjuk az Ady- és Nyugat-követő lírikusokat is: Áprily Lajost, Berde Máriát, Serestély Bélát.

1921-ben Petrozsényban Molnár Sándor munkásköltő barátjával, Evien-Eisler Eugen újságíróval Erdélyi Könyv címmel munkásirodalmi ~t szerkeszt.

Nagyobb terjedelemben és változatossággal mutatja be a romániai magyar irodalmat két 1924-ben a berlini Voggenreiter Verlag kiadásában megjelent ~. Az Erdélyi költők, Farkas Gyula bevezetőjével, 14 költő 124 versét tartalmazza, nagyjából értékük arányában: Áprily, Olosz Lajos, Reményik, Szombati-Szabó István, Tompa László kapja a legnagyobb teret. A szerkesztő az erdélyi költészet értékeit az egész magyar közönséggel kívánja megismertetni. Ugyanebben a szellemben fogant az Erdély lelke c. novellagyűjtemény is. A válogató Kristóf György előszava vitázik a transzilvanizmussal: „...az erdélyiség csak a művészet síkjára fölemelve válik irodalmi értékké. Önmagában érdekes különösség csupán, akár az erdélyi nyelvjárások. Változatosságot, gazdagodást az erdélyiség csak akkor jelent, ha a nemzeti lelket s a tiszta művészet kifejező és összefoglaló erejét gyarapítja.” E felfogás konzervatív indítékait a válogatás egyoldalúsága árulja el: a tükörből, melyben „a mai erdélyi irodalom értékei hűen csillognak”, hiányzik az akkor már ismert prózaírók közül Tamási Áron arca, hiányzanak a transzilvanizmus hitvallói (így Kós Károly), hiányzanak a radikálisok (Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Nagy Dániel, Ligeti Ernő), hiányzik Sipos Domokos.

Tárgyilagosabb képet nyújt irodalmunk első éveinek novellisztikájáról a Benedek Elek szerkesztette Erdélyi történetek (Bp. 1924) 19 szerző ugyanannyi elbeszélésével. A kötet Beköszöntőjében Benedek Elek is az erdélyiség provinciális változata ellen foglal állást: „Mi a fontosabb: az-e, hogy minden erdélyi írónak minden írása Erdély földjében gyökerezzék, erdélyi legyen a meséje, a levegője, vagy az, hogy az erdélyi író istenadta talentum-e, akire büszkén mutathat minden erdélyi magyar: ezt a talentumot a mi földünk ajándékozta a világnak? Azt hiszem, a kérdésre nem kell válaszolnom.” A válogatás csakugyan minden tehetséget felvonultat a hagyományőrző Balogh Endrétől, Kovács Dezsőtől a közvetlenül a háború előtt indult írókon át (Molter Károly, Szentimrei Jenő) a frissen feltűnt tehetségekig (Karácsony Benő, Nyírő József, Tamási Áron).

Az irodalom puszta létét bizonyító gyűjtemények mellett kezdettől megtaláljuk azt az ~ típust, amely nem az irodalmi egységet szorgalmazza, hanem valamely csoporttörekvés közös jelentkezése. Az első ilyen jelentkezés a Tizenegyek ~ja, a Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival (Erdélyi fiatal írók antológiája, Kv. 1923), egy olyan irodalmi öntudat első megszólalása, amely az erdélyi irodalom megváltozott történelmi helyzetével vet számot, nem általános művészi, hanem sajátosan erdélyi értéket keresve az irodalomban. Balázs Ferenc programtanulmánya tételként szögezi le: „...az erdélyi irodalomnak olyan íze van, amelyet csak a mi földünkből szívhatott s egyenesen annak kezdünk neki, hogy ezt a speciális erdélyiességet kibontsuk és megvilágítsuk.” Kétarcú hitvallás a Balázs Ferencé: egyfelől még inkább a partikuláris-helyi színek – elsősorban a székely néphagyomány – felé viszi az ideológiává akkor fogalmazódó transzilvanizmust, az irodalmat Szabó Dezső hatására a faj önkijelentésének tekintő felfogásig feszítve; ugyanakkor a transzilvanizmus-ellenes konzervativizmussal szemben a korszak modern törekvéséhez, az irodalmi expresszionizmushoz való csatlakozás a vidékiségen segít túlemelni ezt a programot, amennyiben helyi néphagyomány és európai távlatú modernség ötvözésére mozgósít. Mint „időt mutató jel”-re, Szentimrei Jenő „kozmikus költészeté”-re hívja fel a figyelmet, s a csoport másik tanulmányírója, Jancsó Béla is az expresszionizmusban látja „egy új művészet első útegyengetőjé”-t, amely a kollektív és népi szellem megnyilatkozása. Különben épp az expresszionizmus embertestvériség-hirdetése tartja távol Balázs Ferenc faji szempontját a nacionalista elzárkózástól: „...bármiféle életnek és irodalomnak nem lehet más törekvése végeredményben, mint csodálatos harmóniában együtt haladni minden más faj életével és irodalmával...”

A Tizenegyek ~jának jellegzetessége, hogy elsősorban nemzedéki csoportosulást mutat be, s résztvevőinek csak egy része vállalja az így felállított avantgarde-programot. Ezt a kötet prózaíróinál találjuk meg; a lírikusok (az egy Maksay Albert szabad verseit kivéve) a 20-as évek Ady-utánzói közé sorolhatók, a novellákban azonban kivétel nélkül felismerhető Szabó Dezső expresszív prózastílusa.

A következő nemzedéki csoportosulás 1931-ben Kolozsvárt az Új Arcvonal ~val jelentkezik. A 19 írót, költőt és esszéistát bemutató gyűjtemény a Tizenegyek ~jánál is kevésbé tükröz valamilyen közös stílustörekvést – a nemzedék közös vonása a hagyományos transzilvanizmussal való szembefordulás. Bár az ~ két tanulmányírójánál még kimutatható a fajfogalom hatása s a kultúrateremtő lelkiségre történő idealista hivatkozás, harmadikuk, Jancsó Elemér, Az erdélyi irodalom útjai c. terjedelmes esszéjében az előző nemzedék transzilvanizmusának racionális-materialista kritikáját fogalmazza meg: „...erdélyiség tényleg van. De ezt az erdélyiséget nem kell csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gazdasági és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben... Ennek a reális, de nehezen meghatározható transzilvanizmusnak azonban nagyon kevés köze van ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyaltak ki Erdély írói és kritikusai. A szenvedők és a dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó, megközelíthetetlen és elérhetetlen ideáltól, amelynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói.” S a tiszta művészet elvével szemben az új nemzedék elkötelezettség-eszményének ad hangot: „Az irodalom önmagában is lehet érték, de a társadalom szempontjából csak akkor az, ha annak kívánságait teljesíti, problémáit felismeri és nemcsak a van-ra, hanem a kell-re is rámutat... A ma írója sorsközösséget kell vállaljon szenvedő és elnyomott embertársaival, saját érzelmeinek és individualitásának feláldozása árán is.” Az Új Arcvonal szépirodalmi anyagában ez az elkötelezettség csak részben érvényesül, elsősorban Méliusz József forradalmi indulatú regényrészletében, Szemlér Ferenc intellektualizmussá szűrt tiltakozásában. Általában jellemző a többiekre is, hogy az ember mint társadalmi lény érdekli őket, vagy a tiszta lélektani próza, a modern gondolati vers példáira bukkanunk lapjain – mítosz és romantika helyett a racionális emberlátás tanúságaira. Az Új Arcvonalban mutatkozik be Kovács György, a későbbi realista faluregény erdélyi művésze és K. Grandpierre Emil, a kisebbségi donquijote-izmus szatírájának megalkotója.

Az Új Erdélyi Antológia (Kv. 1937) csak annyiban tekinthető nemzedéki jelentkezésnek, amennyiben zömét az Új Arcvonalból ismert írók, költők alkotják. Az új csoportosulás jelszava az „új realizmus”, amely – bár több hirdetője többféleképpen határozza meg – lényegében a korábbi nemzedéki programnak, a racionális lélektant és társadalomábrázolást vállaló irodalom eszményének erélyesebb újrafogalmazása. Társadalomkritikájuk különösen a falusi témákban éles; a 30-as évek második felében e nemzedék munkásságával zárkózik fel a romániai magyar irodalom a népi írók falufeltáró törekvéseihez. Lényegében ugyane nemzedék egy csoportjának, a Termés körének későbbi jelentkezése az Üdvözlégy szabadság (Kv. 1942).

Jótékony célú volt a Zsidó Diáksegélyző kiadásában megjelent Kelet és Nyugat között (Zsidó fiatalok antológiája. Kv. 1937), többek közt Brassai Viktor és Salamon Ernő verseivel.

Nem stílusirányt vagy nemzedéki tömörülést, hanem irodalomszervezési elvet képvisel az Erdélyi Helikon két ~ja. Az első (Erdélyi Helikon Antológiája I-II. Kv. 1927) közvetlenül az írói munkaközösség megalakulása után a Helikon valamennyi tagját bemutatja egy-egy rövid prózai művel vagy néhány költeménnyel. Az Erdélyi Helikon másik ~ja, melyet az ESZC megalakulásának 10. évfordulójára jelentetett meg a kiadó (Az Erdélyi Helikon íróinak antológiája. Szerk. Kovács László. Kv. 1934), lényegében – ünneplő-jubiláló jelleggel – azt van hivatva igazolni, hogy milyen irodalmi értékeket foglal magába a lap. Az ESZC vállalkozása a Helikon 10. írótalálkozójának emlékére kiadott Erdélyi Csillagok c. esszégyűjtemény (Kv. 1935) is; benne tizenöt író, kritikus mutat be tizenöt erdélyi származású magyar tudóst, művészt. A kötet így lesz a helikoni transzilvanizmus dokumentuma, a sajátosan erdélyi környezetből felszárnyaló tehetség a magyar kultúrában való mindenkori jelenlétének bizonyságtétele. Bánffy Miklós Kemény Jánoshoz intézett köszöntője a kötet élén ezt a helikoni programot hangsúlyozza: „Erdély ősi szelleme ez... A megértés, a türelmesség, a kölcsönös szeretet. Azt kutatja, ami összetart, nem ami széjjelválaszt. Egyetlen szempontot ismer csupán, a művészet önzetlen szolgálatát.” A 15 esszé – bár felfogásban, mondanivalóban lényeges eltérések is jelentkeznek – a tárgyul választott hősben a mostoha viszonyok között való helytállás, a történelmi küldetéstudat példáját mutatja fel. A KZST félszázados jubileumára Sényi László szerkesztésében megjelent Ünnepi könyv (Mv. 1930) az írói alkotások felvonultatásával szintén ~jelleget ölt.

A II. világháború alatt irodalmi folyóirat nélkül maradt dél-erdélyi magyar írók közös ~ban jelentkeztek. A Vita Zsigmond szerkesztette írásgyűjtemény Romániai magyar írók antológiája (Nagyenyed 1943) c. alatt a következő tizenkilenc író munkáiból hozott szemelvényt: Bitai B. Pál, Endre Károly, Fekete Lajos, Horváth Jenő, Kabós Éva, Kakassy Endre, Kacsó Sándor, Kiss Ferenc, Kubán Endre, Méliusz József, Nagyfalusi Mihály, Nikodémusz Károly, Szepesi Nits István, Olosz Lajos, Tatrangi Pál András, Reviczky Mária, Serestély Béla, Szemlér Ferenc, D. Vass Albert.

Külön ~típust képviselnek azok a kiadványok, amelyek más nemzet irodalmát (elsősorban lírai költészetét) kívánják bemutatni. Egymás kultúrájának megismertetésével a román-magyar viszonyt tette bensőségesebbé nem egy ~. Közülük az első számottevő mű A havas balladái c. román népballada-gyűjtemény (Kv. 1932), Kádár Imre művészi fordításában s Demian Tassy illusztrációival. A fordító előszava a Helikon hirdette kultúrközeledés összefoglaló programja: vallja, hogy a népek megismeréséhez vezető út kultúrájuk megismerése.

Az Aradon 1945-ben Fáskerti Tiborné szerkesztésében megjelent Öt szelíd láng c. cikkgyűjtemény tizenkilenc helyi munkásíró lírai üdvözletét tolmácsolja a Vörös Hadseregnek.

1945 után a megjelenő ~k jellege és funkciója megváltozik. A Markovits Rodion bevezetőjével megjelent Bánsági Magyar Írók Antológiája (Tv. 1946) még csak egy történelmi táj, Temes-Torontál magyar írói által hallatja „az együttlakó népek testvéri együttérzése... szavát”, s tűzi ki irodalmi célul a magyar dolgozók „személyes megismerését”; a Huszonhat elbeszélő válogatott novellája (1949) c. ~ már az egész ország „élő és dolgozó” magyar írói karáról nyújt átfogó képet. Az idősebbek (Berde Mária, Daday Loránd, Maksay Albert, Molter Károly) és az élre jutott nemzedék (Asztalos István, Horváth István, Gagyi László, Kovács György, Nagy István, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tomcsa Sándor) mellett felvonulnak már a fiatalok (Páll Árpád, Sütő András, Tompa István) is. Az 50-es évek első felében az ország fővárosában kiadott két reprezentatív gyűjtemény (Hazánk magyar költői, 1953; Hazánk magyar elbeszélői, 1954) költészetünk közéleti jellegét és prózaírásunk szocialista realizmusát ugyancsak a romániai magyar irodalom egysége alapján szemlélteti. Viszont jellegzetes nemzedéki ~ az Ötven vers (1950); több mint másfél évtizeddel később a Vitorla-ének (1967) mutatja be a *Forrás második nemzedékét; újabb raj jelentkezik a Varázslataink (Kv. 1974), a Kimaradt szó (1979) és az Ötödik évszak (1980) c. gyűjteményekben.

Szembetűnő a román irodalmat bemutató fordításgyűjtemények számbeli és minőségi gyarapodása; ezek közül A román irodalom kis tükre a legjelentősebb vállalkozás. Négy kötetnyi terjedelemben (1961-64) teljes keresztmetszetet ad a román irodalom történetéről, a szépirodalmi szövegek mellett egy-egy korszak rövid történeti és irodalomtörténeti áttekintését és az írók életrajzát is tartalmazza. Új román költőnemzedéket mutat be az Építő Amfion (1967). A kortárs román költészet kisantológiája Franyó Zoltán fordításait tartalmazza (A kőben a tanúság, Tv. 1977), román novellák és karcolatok Mircea Zaciu előszavával jelentek meg (Körutazás, 1977). A közös hazafiság szellemében kiadott műfordításokat és eredeti verseket közlő hazafias verses ~k közül kiemelkedik Franyó Zoltán kétnyelvű kötete, a Vîrsta de aur – Aranykor (1975). Megkezdődött az irodalomtörténeti visszatekintés időszaka is, új hazai ~típust teremtve. Már 1957-ben forradalmi hagyományok jegyében fogant az 57 vers c. ~, Csehi Gyula ajánlásával négy antifasiszta költő (Brassai Viktor, Józsa Béla, Korvin Sándor és Salamon Ernő) verseiből adva válogatást. Átfogó jellegű a romániai magyar költészet ötven évét áttekintő „Magasra száll az ember dallama” Sőni Pál összeállításában (1968), majd Mózes Huba szerkesztésében a baloldal költészetét 1933-tól 1944-ig bemutató Férfiúdal (Kv. 1972). Eredeti kezdeményezés a Csehi Gyula szerkesztésében és Dávid Gyula válogatásában megjelenő Irodalomkritikai antológia (1968-72), melynek IV. kötete a romániai magyar kritikai írások első gyűjteménye. Mind ez, mind a Kántor Lajos szerkesztésében megjelent mai magyarországi novellagyűjtemény (Föld, csillag I-II. 1970) a Tanulók Könyvtára irodalomtörténeti ~sorozatába tartozik, példát adva az ~k általános irodalmi ismeretterjesztő szerepére. Romániai magyar novellákat foglalt közös kötetbe Sőni Pál ugyancsak a Tanulók Könyvtára számára (Hűséges Mártonka I-II. 1975).

Sorra került a két világháború közti erdélyi magyar folyóiratok irodalmi anyagának tervszerű antologikus újrakiadása. A Korunk egész irodalmát átfogó sorozat I. köteteként Méliusz József előszavával s Szász János bevezető tanulmányával és jegyzeteivel 1967-ben megjelent A Korunk költészete, majd Szemlér Ferenc bevezető tanulmányával 1973-ban Az Erdélyi Helikon költői c. válogatás; Kovács János szerkesztésében és bevezető tanulmányaival 1971-ben a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz 1919-20-as, 1975-ben az aradi Genius és Új Genius 1924-25-ös, 1979-ben az aradi Periszkop 1925-26-os ~ja került forgalomba.

Egyes irodalmi tájak fiatal írói is ~val jelentkeznek. Ilyen a Jecza Tibor szerkesztésében, Dali Sándor ajánlásával s a fedőlapon Szilágyi Zsolt fémdomborításával megjelent Kapuállító (Sepsiszentgyörgy 1971); a Mandics György bevezetésével megjelent s 13 fiatal bánsági és bihari költőt bemutató Hangrobbanás (Tv. 1975) s a temesvári Ady Endre Irodalmi Kör Lépcsők c. antológiája (Tv. 1977) Bálint-Izsák László szerkesztésében.

Az ~nak jelentős szerepe van az ismeretterjesztésben, s így a legváltozatosabb összeállításokkal jelentkezik. A tárgyuknál fogva különálló ~k közül kiemelkedik Tóth István két latinból fordított humanista versgyűjteménye (Alkinoosz kertje, Kv. 1970; Múzsák fellegvára, 1977); az üldözött zsidóság egykori áldozatainak szentelt Keserű órán (1974) c. vers- és cikkgyűjtemény Domokos Géza utószavával; a Lászlóffy Aladár beajánlásával a nők napjára megjelent Az ő hangja (1975) c. irodalmi válogatás; A Demeter gyermekek pályaválasztása és más igaz történetek c. szociológiai riportgyűjtemény (1977); Gaal György Tenger és alkonyég között c. angol és Horváth Andor Szavak májusa c. francia lírai antológiája (Tanulók Könyvtára 1978, 1980), vagy a Veress Dániel válogatta szemelvények a hazai magyar emlékiratirodalomból (A bölcsőhely parancsai, 1978).

(L. G.)