Áprily Lajos

oldal nyomtatása Share

Áprily Lajos, családi nevén Jékely (Brassó, 1887. nov. 14. – 1967. aug. 6., Budapest) – költő, műfordító. Parajdon vésődnek lelkébe gyermekélményként a költészetében örök nyomot hagyó „hegy-csodák”. Középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került. A ref. kollégiumban tanul, tanárai közt van Kovács Dezső és Seprődi János. 1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerez magyar-német szakos képesítést. Egyhónapos párizsi útjáról visszatérve Nagyenyeden lesz tanár: előbb a Bethlen Kollégium tanítóképzőjében, 1910-től a gimnáziumban. A következő évben nősül, élettársa Schéfer Ida. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanít a „dús hagyományú” városban, e „remete évek” alatt kiáll Ady költészete mellett. Egy versét névtelenül már 1905-ben közölte az Egyetemi Lapok, majd 1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezik, Kovács Dezső azonban megrója „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezik újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közli az Új Erdélyben, majd az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő, Pásztortűz ad helyet írásainak. Ugyanakkor az EIT és a Kisfaludy Társaság mellett a KZST is tagjává választja. Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba megy, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerez. 1924-ben elfogadja Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztik a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözik, s a ref. kollégiumban tanítja a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vesz az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lesz. A következő három nyáron jelen van a marosvécsi találkozón. 1929 őszén Budapestre távozik, ez a lépése megrendülést vált ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója. Elvállalja a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tesz Észak- és Nyugat-Európában. 1941-től Parajdon egy erdei boronaházban tölti nyarait. 1944-ben tiltakozásként a faji megkülönböztető rendelkezések ellen nyugdíjaztatja magát, s Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepszik le. Hosszú éveken át csak fordításaival van jelen az irodalmi életben, versekkel az 50-es évek közepétől jelentkezik újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatja. Nyolcvanadik születésnapja előtt hal meg a hárshegyi szanatóriumban.

Első verskötete, a Falusi elégia (Kv. 1921), harmincnégy éves korában a Minerva kiadásában jelenik meg. Két év múlva saját kiadású új kötettel lép az olvasók elé (Esti párbeszéd, Dicsőszentmárton 1923). E két verskötet alapján készül az 1925-ös budapesti válogatás (Versek). 1926-ban két kötete lát napvilágot: a berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával kiadott s Kolozsvárt nyomott Rasmussen hajóján és a Kuncz Aladár értékelő esszéjével megjelent Vers vagy te is az ESZC kiadásában. Ugyanott kiadott egyfelvonásos darabját (Ida-hegyi pásztorok, Kv. 1929) két újabb kötet követi: addig írott műveinek gyűjteménye, Az aranymosó balladája (Bp. 1934) és az új verstermés, A láthatatlan írás (Kv. 1939). Könyvvel csak majdnem húsz év múlva jelentkezik újra (Ábel füstje. Válogatott versek, Bp. 1957). A következő években annál többet publikál (munkái ebben a szakaszban Budapesten jelentek meg): 1964-ben több mint fél évszázados műfordítói munkásságából válogat (Az aranyszarvas), nem sokkal ezután új verseit gyűjti össze (Jelentés a völgyből, 1965), és még ebben az évben közreadja állattörténeteit az ifjúság számára (Fecskék, őzek, farkasok). Ezt követi Fegyvertelen vadász c. kötete, majd költeményeinek eddig legteljesebb válogatása, A kor falára (1967). Posztumusz verskötete (Akarsz-e fényt? 1969) korábban nem közölt verseit, kései négysorosait, A bíboros c. sorstragédiáját tartalmazza; ugyanebben az évben jelenik meg Legszebb verseinek romániai kiadása Kemény János bevezetőjével. Az Álom a vár alatt c. verseskötet parajdi gyermekélményeiből táplálkozó két költői elbeszélését tartalmazza (Árkossy István rajzaival, 1972); verseinek új, reprezentatív válogatása (Meddig él a csend? 1973) az RMI sorozatában Sőni Pál előszavával jelent meg.

Gazdag formakultúrája, verseinek fogalmon túli sejtelmekkel játszó zeneisége, impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják. Nem egy kritikusa a legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartja, nemcsak életművének egésze, hanem Erdélyben született versei alapján is. Németh László 1927-ben úgy ír róla mint „sziget”-ről „a magyar líra pillanatnyi bomlásában”; formaművészete elismeréseként Benedek Marcell Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba; Rónay György magyarság és európaiság szintézisét fedezi fel lírájában. Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ: a „morajos szikla-ország”, mellyel „egy test”-nek érzi magát. A „parttalan” időből, elmúlt századokból hallja vissza a szív zenéjét. Költő, aki a sorssal nem csatázott ugyan, de versei „gránitboltjába” egy hosszú élet önemésztő vajúdásait zárta be. Hangulatok énekese, „néma lázadó”, alapélménye a természet, az erdélyi táj, lírai jelképeit jórészt belőle meríti: transzilvanizmusának is ez a szülőföldszeretet a tartalma. Elégikus hangulatú költészete múltat és jelent eggyé olvasztó szelíd számvetés. Rezignáció és meg-megújuló életvágy, a visszahúzódó lélek tehetetlensége és a bizakodó emberség egyszerre van benne megbonthatatlan hangulatú, szerkezetileg pontosan tagolt költeményeiben. Szigorú, a hagyományos formákat tisztelő, azokat finomító megkomponáltság, lelki és formai egyensúlyt teremtő zeneiség jellemzi művészetét, e zenei fogantatású érzékelés sajátos harmóniát kölcsönöz verseinek. „Hazája álom és titok, / szem-nem-legelte pázsitok” – vallotta a formai bravúrok titkairól. Egyes verseit és szövegkönyveit Halmos László, Jodál Gábor, Lajtha László és Viski János, Tavaszodik c. költeményét Kozma Mátyás és Zeno Vancea zenésítette meg.

Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások, verseinek román nyelvű önálló kötetei: Muzica toamnei (Petre Şaitiş fordításai, Láng Gusztáv előszavával, Kv. 1978); Prinţul Tristeţe (Corneliu Bala fordításai, 1979). Ő maga a világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a „más nyelv zsenijéből született” költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; Puskin Anyeginjének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, Ibsen Peer Gyntjének, Schiller Wallensteinjének, Eminescu Az Esticsillag c. poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartozik. A román költészetnek egyik legihletettebb tolmácsolója. Lucian Blagával, Şt. O. Iosiffal és Eminescuval kezdi, majd – élete utolsó tíz esztendejében – Arghezi, Macedonski, Coşbuc, Pillat verseivel bővül a névsor, e műveiből adott válogatást a Tavaszi tüzek (Domokos Sámuel bevezetőjével, 1969).

(K. D.)

Tompa László: Á. L: Esti párbeszéd. Pásztortűz 1923/30. – Németh László: Á. L. Protestáns Szemle, Bp. 1927/8; újraközölve Készülődés I. 1941. 99–104. – Gaál Gábor: Megint a líra katasztrófája. Korunk 1929/7-8; uő: Á. L. A láthatatlan írás. Korunk 1939/9. Újraközölve Válogatott írások. I. 664-65. – R. Berde Mária: Á. elmegy. Pásztortűz 1929/15. – Gulyás Pál: Á. L. Válasz, Debrecen 1934/3-4. – Tolnai Gábor: Á. L. költészete. Napkelet, Bp. 1934/4. – Vita Zsigmond: Á. L. Pásztortűz 1935/1; uő: Á. L., a nyugtalanság költője. Erdélyi Helikon 1936/12. – Thurzó Gábor: A láthatatlan írás. Nyugat, Bp. 1939/9. – Benedek Marcell: Á. L.: Ábel füstje. Irodalomtörténet, Bp. 1964/4. – Győri János: Á. L. alkotásai és vallomásai tükrében. Kismonográfia, Bp. 1967. – Sőni Pál: Á. zeneisége. A Művek vonzása c. kötetben. 1967. 28–36. – Marosi Ildikó: Á. L. leveleiből. Utunk 1970/35. – Mózes Huba: Jegyzet Babits Mihály és Á. L. költői indulásához. NyIrK 1970/2. – Gáldi László: A műfordító Á. egyik arca. Nagyvilág, Bp. 1970/8. – Máthé József: Á. L. Vázlat a költő pályaképéhez. Igaz Szó 1971/11. – Vita Zsigmond: Á. L. Az ember és a költő (monográfia), Réthy Andor Áprily-bibliográfiájával, 1972; uő: Megkésett közlés. Két kiadatlan vers. Igaz Szó 1973/3. – Láng Gusztáv: Áprily-problémák. Utunk 1973/42. – Szemlér Ferenc: Áprily ürügyén. A Hét 1973/48; újraközölve Harc szélmalmokkal, 1979. 140–148. Két könyv ürügyén. – Á. L. levelei Lám Bélához. Mikó Imre közlése. Utunk 1975/16. – Á. L. tíz levele Tompa Lászlóhoz. Máthé József közlése. NyIrK 1976/1. – Csép Ibolya: Á. L. európai körutazásáról kiadatlan naplója alapján. Korunk 1976/6. – Egyed Péter: Az elveszett nap helyett Ábel füstje. Utunk 1977/30. – Szabó Sámuel: A szülőváros emlékezete. Brassói Lapok 1977/44. – Vita Zsigmond: Á. L. első kritikái. Utunk 1979/7.

ASZT: A kor falára. Versek a költő előadásában. LM 856.